::: Solti Gizella Szigligeti szálak című kiállítása elé
„Az Ősasszony felfigyelt arra a jelenségre, amikor a szélviharban az erős, állva maradó fűszálakat a lágyabb, puhább füvek körbeölelték, átszőtték és megtanulta a szövést.” (Solti Gizella)
Úgy tűnik, Solti Gizella különleges kapcsolatban állt az Ősasszonnyal. Rájött, hogy az Ősasszony miért kezdett el szőni. Költői gondolat. De ha valaki ezt ilyen bizonyosan tudja, akkor természetesen ő maga ez az Ősasszony. Amikor sző, akkor füveket, a földből sarjadt organikus létezőket, füveket, fákat, virágokat simít össze, fon, gubancol össze, mint a szél. Ahogyan írja, „szigligeti kertifüveket” és „szigligeti aljnövényeket” rajzol. Nem napraforgót, nem liliomot, nem kardvirágot. Hanem aljnövényzetet. Ami ugye nem föltétlenül jelent nemesi rangot a növények között. És mint a mániás, majdnem mindig Szigligeten teszi ezt. A „szig” itt nem a személyi igazolványra, hanem a sziget szóra utal. Szigliget hajdanában egy sziget volt. És liget lett.
Egy dolgot azért tisztázni akarok már az elején. Ugyan nem föltétlenül mint egy mezei néző állok itt, viszont nem is mint művészettörténész, és ugyan lehetetlenre, sőt képtelenségre vállalkozom, ami egyébként részemről foglalkozási ártalom, de Solti Gizella esetében mégis megpróbálom leválasztani a szövészt a rajzművészről.
Nem mintha kihagyható lenne bármilyen róla szóló beszédből az az apró és elhanyagolható mozzanat, hogy hetven éven át szőtt, és nem is akármiket, vagyis igencsak kapóra jönne azt mondani, hogy úgy rajzol, ahogy sző, de ez egyáltalán nem lenne igaz. Bár át- meg átszövi, igen, a grafikáit a szövés tapasztalata, tudása, a szövés szövevényes praxisa, de amikor Solti Gizella rajzol, még ha a vonal, ez az esszenciális jel, amelyikről a rajzolót föl lehet ismerni, mint egy névjegyről, néha elrejtőzik is, és a foltokban, a frottázsban, a belefirkálásban, satírozásban, radírozásban, szándékolt összemosódottságban eltűnni látszik, mint a felvetőszál a vetülékszövés mögött, vagy előbukkan, akár a dupla felvetés (na tessék, így nem jut eszembe a szövés, ha Solti Gizelláról beszélek), félreismerhetetlen az a fajta teljesen egyéni és a világegészre irányuló látásmód, amellyel a természetet, közelebbről a növényi burjánzást, a tájat vagy tájrészletet figyeli a kezével, a szemével, az idegrendszerével és a ceruzájával. Azt mondhatnám, hogy lehet, hogy szőni felülről lefelé sző, habár aprólékosan átgondolt terv alapján, de rajzolni belülről kifelé rajzol.
Amit mondani akarok: Solti Gizellát a rajzai számomra olyan jelentős képzőművészekkel rokonítják, akik életükben bizonyosan nem ültek szövőszék elé vagy mögé.
Egy kis kitérő
Nem felstilizálni és nem is fetisizálni akarom ezeket a részben a hagyatékból előkerült rajzokat, vázlatokat, melyek többsége a szigligeti alkotóház kertjében keletkezett, de tisztán látszik, hogy másféle látásmód vezérli őket, és hogy filozófia van mögöttük, ami más, mint a szövőszékkel való együttlélegzés, együttgondolkodás.
Ezt könnyen lemérhetjük a két, a kisebb rajzok közt függő gobelinen, az Álmos kertek és a Dudva, muhar címűn. Ezek nem konkrét tájat ábrázolnak, mégis tájképnyi horizontjuk van, tágasak, bizonyos értelemben mégis zártak és befejezettek, kidolgozottak, hihetetlen profizmussal rendkívül visszafogottan villannak bennük a színek és mindegyik villanás egy szinte érzékelhető kézmozdulathoz kapcsolódik. Szemben a monokróm kert-rajzokkal, amelyek mintegy a semmibe vetve gomolyognak elő: megőrizve az első benyomás frissességét is.
Solti Gizella kertje
A különböző nyelvek szavainak etimológiája szerint a kert, az egy bekerített, védett, zárt világ. Most nem beszélek a királyok vagy arisztokraták kertjeiről, nem beszélek a francia, az angol a japán vagy a német stílusú kertművészetről, most leginkább arról a fajta kertről beszélek, amit talán parknak is nevezhetünk, amelyek részleteikben gyakran nagy, híres kerteket utánoznak, visszhangoznak, tavacskával, kertilakkal stb. És ott kezdődik a dolog, hogy Solti Gizella kertjei – illetve hát az itt látható rajzok modellje, a szigligeti alkotóház kertje – sohasem zártak, sohasem védettek, sohasem bekerítettek.
Piciny részlet, piciny kiválasztott részlet, egy sarok, egy zugoly, inkább dzsumbuj, mint artikulált, netán artisztikus virágoskert, nem is Monet kertje, a büszke és boldog tulajdonos és teremtő kertje, hiszen Monet megalkotta magának a világ legcsodálatosabb szabadtéri műtermét Givernyben, hanem csak egy darab, első pillantásra kuszának tetsző realitás, valóságdarab.
Éppen a látszólagos kuszaság olyan őrjítően vonzó. Első pillantásra nincs megkülönböztethető előtér és háttér, nincsenek színek, minden egybegabalyodik, örvénylik a szemünk előtt, de éppen a mélységes és biztos figyelem, ami ebben az idegvégződésekig érzékeny ceruzát tartó kézben koncentrálódik, a hullámzó, összemosódó, olykor egyenletesen szürke, olykor vörös világdarabban, ebben a világszövetben hirtelen több részletet látunk meg, mint megannyi botanikailag hiteles és pontos virágrajzolatban.
Engedjék meg, hogy most egy kis részletet felolvassak Marcel Proust 75 kéziratlap című művéből, a saját fordításomban:
„Ez a kert volt a legcsodálatosabb, amit életemben láttam. Míg a többi kertben fárasztott a sokféle virág, amelyek közül sokat még nem tudtam megszeretni, vagy amelyekre később ráuntam, itt csupán néhány általam rajongva szeretett virágfajta volt, de hihetetlen bőségben. Ezerszer megismétlődött az egyetlen száron lógó piros és édes eperszem csodája, amelynek kerek, erekkel barázdált levelei mind különböztek egymástól. Az a nem kevésbé elbűvölő csoda, ahogyan a végével félig még a talajba kapaszkodó spárga könnyű, mályva- és azúrszín tollbokrétáját a föld fölé emeli, nem kevésbé bájosan ismétlődött. Néhány ragyogóan zöld színű gyík mindig ott hevert a napon a kút mellett, amelyben ezernyi fürge cselle volt látható, mint a folyóban. És végül a cseresznyefákon rengeteg volt a cseresznye. A végtelenül megsokszorozott, kecsesen elhajló cseresznyelombok áttört bíborszínén és az epreskert nyers bíborszínén túl volt még egy halványkék kert is, a nem tündöklő, de lágyan selymes nefelejcsek kertje, a kevésbé selymes, de égszínkékebb meténg, a sötétkék, ibolyakék, bársonykék cineráriák kertje és az alig kékes spárgák kertje között megszámlálhatatlan halványkék szárnyú lepke is libbent.”
Nem, Solti Gizella kertje nem ilyen. Az ő kertje esszenciális kert. Itt hivatkozhatnék Giacomettire is, bár ő kertet nem rajzolt. Ahogyan szívósan addig rajzolt, festett vagy mintázott, lebontva és újrakezdve, amíg el nem ért az esszenciáig. Solti Gizella kertje világiasságában, köznapiságában, véletlenszerűségében is misztikus tájkép. Az ő kertje menedék és szentély.
Ember nem mozog ebben a kertben, legfeljebb macska. Egy-egy szerszám, talicska, pad, híd árnya felbukkan azért. Vagy felismerhető az alkotóház terasza, amelyikért szintén eljön a természet, ahogyan Solti Gizella érzékeli.
Mint az Énekek énekében mondják: „Olyan, mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem! mint a befoglaltatott forrás, bepecsételt kútfő!” Hortus conclusus – a Szűzmária metaforája lett a keresztény teológiában és liturgiában. Solti Gizella kertje csak részlet, és mégis egész. Határtalan és mégis egyszeri. Az Ősasszony kertje.
Forgách András