Elsőként

::: Kim Bok-dong harca a nőkkel szembeni erőszak ellen


Oly törékeny, oly megejtő látványt nyújtott, hogy amikor megláttam, nem hittem el, hogy ő a világ egyik legerősebb embere. Egy idős koreai hölgy, aki 1992-ben elsőként állt a nyilvánosság elé, hogy elmondja, mit tettek vele évekig a japán hadsereg katonái.

Nem lehetett neki könnyű. Tizennégy évesen vitték el, szüleinek azt hazudva, hogy gyárban fog dolgozni. Hogy nagyüzembe került, az kétségtelen – a japán főparancsnokság által kiépített „kényelmi állomások” egyikébe, Kínába. Amikor Szöulban megkérdezte tőle az egyik újságíró, miért hallgatott évtizedekig minderről, mosolyogva csak annyit mondott: vártam, hogy a japán kormány bocsánatot kérjen mindazért, amit sorstársaim és ellenem elkövettek, hogy harci kedvük ne lankadjon, s hogy elkerüljék a helyi vigalmi negyedeket.

Első beszéde, amelyet a média világgá repített, nem keltett különösebb visszhangot. Kim Bok-dong azonban bátor kiállásával mozgalmat indított el. Hazai sorstársait a Fülöp-szigeteki idős nők követték, majd egy évtizeddel később Tokióban önkéntes ügyészekből, bírókból, védőügyvédekből nemzetközi „pert” indítottak a japán állam ellen. Kim is eljött, hiszen a vád egyik tanúja volt.

Amikor szólították, egyenes tartással, tekintetében büszkeséggel ült le és válaszolt a bíró kérdéseire. Kezében zsebkendő, ruházata végtelenül egyszerű, beszéde halk, de határozott volt. Imponáló erő sugárzott belőle, mert a saját igazáért harcolt.

E két napig tartó „önkéntes” per jogászai – történészeket, hadtörténészeket bevonva – csaknem egy évig készítették a vádiratot, nehezen fellelhető levéltári dokumentumokat gyűjtöttek össze, tárgyi bizonyítékokat, melyek bizonyították, hogy a japán hadsereg főparancsnoksága az úgynevezett második kínai–japán háború idején (1937–1945), Kína megtámadása után, gyarmatbirodalmának sok pontján építtetett ki „kényelmi állomásokat”, s a fiatal lányokat és nőket a gyarmatosított területekről – egyebek mellett Koreából – szedték össze, s szállították el messze otthonuktól. Szexrabszolgákká tették őket, melyet a mindenkori japán kormány lényegében azóta is tagad.

Amikor Kim tanúvallomása következett, megtapsolták. Amikor halk, de határozott hangon elmondta, hogy tizennégy évesen fogalma sem volt a szexről, egyik volt sorstársa elsírta magát. Amikor elmesélte, hogy a japán katonák jó bérezésről hazudtak a szüleinek, egy történész bemutatta azt a postai takarékbetétkönyvet, melyen Kim neve szerepelt, de soha egyetlen fillér sem került benne jóváírásra.

Ez a csodálatos ember elmondta, hogy különböző helyeken több mint hét évig szolgálta szünet nélkül a katonákat. Megszökni nem tudott, mert azonnal lelőtték volna az őrök. Egyébként is, folytatta, s ekkor csuklott el először a hangja, hova mehettem volna a japán megszállás alatt lévő területeken?

Végül a háború befejeződése után, 21 évesen jutott haza. Nagy szerencse volt – idézte fel –, de a családban senkinek nem mondhattam el mi történt velem, min mentem keresztül, hiszen nem hittek volna nekem. Ekkor az ügyész megnyugtatta, hogy itt, ebben a teremben mindenki hisz neki, mindenki tudja, hogy több tízezer nő vált áldozatává a japán „szervezett” szexrabszolgaságnak. Kim elmondta azt is, őt nem az anyagi kártérítés érdekli, a saját emberségét szeretné visszakapni. Ha a japán kormány elismeri, hogy mindez erőszakkal, katonai módszerekkel történt, ő megbékélne a történtekkel, ahogy megbocsátana azoknak is, akik mindezt tették vele. Sem gyűlölet, sem harag nem volt benne soha, s annyi évtized magára kényszerített hallgatás után már az boldoggá tette, hogy minderről beszélhetett a nyilvánosság előtt. Mint folytatta, tudja, hogy ennek a pernek semmiféle jogi következménye nem lesz – hiszen önkéntesek találták ki és szervezték meg –, valamiféle megnyugvást mégis kínál neki, hiszen nemcsak a második világháború éveiben ellenünk, nők ellen elkövetett bűnökről van szó, hanem a világ bármely táján a nők ellen elkövetett erőszakról.

Kim nem sírt, amikor befejezte tanúvallomását. Láthatóan büszke volt őszinteségére, nyíltságára, állhatatosságára és kitartására. A per második napján egy riporternek azt mondta, hogy amíg él, nem hagyja abba a tiltakozást mindaz ellen, ami annyi nővel történt. Akkorra már több ezren csatlakoztak az ő első, 1992-es beszéde hatására megindult nemzetközi mozgalomhoz, amely a nőkkel szembeni erőszak bármilyen formája ellen vette fel a harcot.

Ezen az emberen látszott, hogy minden szörnyűség, nehézség és belső vívódás ellenére világosan látta, hogy mi a cél. A történelem aktuálpolitikai kozmetikázása, satírozása, átírása helyett a történtekkel való szembenézés. Ez volt neki is a legfontosabb. Egy éve, 2019 januárjában, kilencvenkét évesen ment el közülünk. Ma már a világ sok pontján szoborral emlékeznek az egykori szexrabszolgák az ő történelmére is.

Ferber Katalin


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 márciusában, Berlinben | Hovatovább: Kim Bok-dongról a Wikipédián | A Forbes cikke

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük