Kulturális átkelések

::: Három film könyvekről és irodalomról, karantén idején


A járványhelyzet miatti bezárkózás és az azzal járó újfajta időbeosztás megváltoztatta a kulturális fogyasztási szokásaimat is, egyelőre úgy tűnik, jó értelemben. Több időm lett olvasni, nagyobb ütemben fogyatkoznak az itt-ott (éjjeliszekrényen, íróasztalon, e-book olvasón) felhalmozott könyvkupacok, törlődnek az egyes tételek az elolvasásra váró könyvek listájáról – persze a helyüket átveszik az újabbak, de hátha ez a hosszú élet titka. A nagy családi karácsony elmaradt, így végre egyszer időben el tudtam olvasni az év végi duplaszámos folyóiratokat (ezúton is köszi mindenkinek!). A nappalink időnként színházi nézőtérré alakul át, macskával az ölünkben streamelünk vagy visszanézünk előadásokat, bekapcsolódunk koncertekbe, és még a Katona József Színház legendás Három nővére is színre került egy poros DVD-dobozból. A környéken tett hosszú gyaloglások során még jobban megismerem egykori helytörténeti olvasmányaim helyszíneit, alaposabban utánanézek, ki hol született, lakott, halt meg.

Ez az időszak szerencsésen egybeesett azzal, amikor családilag végre kimondtuk, hogy tűrhetetlen a tévécsatornák nyújtotta színvonal és áttértünk a lehető legkevesebb adót adó előfizetésre, de azt is tisztán csak kegyeleti okokból; ezzel részünkről bele lett döfve a dárda a lineáris televíziózás szívébe, felgyorsítva annak kimúlását. Cserébe időnként befizetünk valamelyik tartalomszolgáltatóhoz, vagy pénzért(!) letöltünk néhány filmet. És bár látszik, hogy egyelőre nem leszek nagy sorozatfaló, azért elismerem, hogy ez a műfaj bámulatosan nagyot ugrott a korábban ismert szappanoperák kora óta. Le is gyűrtem a Crown sorozatot, megerősödve abban, hogy a királyi családdal a jövőben is jobb kerülni a személyes kapcsolatot.

A filmek kategóriában viszont nemrég valahogy úgy csúszott a kereső kezem, hogy három, a könyvekkel és az irodalommal kapcsolatos filmet is találtam, majd pár nap különbséggel meg is néztem őket. Érdekes élmény volt, mert több szempontból kapcsolódtak egymáshoz, talán az alkotóik szándéka nélkül.

Az első a „84 Charing Cross Road”, magyarul: „Egy ház Londonban” (nem kéne már törvényileg betiltani a külföldi filmek címeinek magyarra fordítását?!) 1986-ban született angol-amerikai produkció, David Hugh Jones rendezőtől, benne Anne Bancroft, Anthony Hopkins, Judi Dench, meg még néhány nagyon is ismert arc.

A másik film a „The Wife”, magyarul: „A férfi mögött” (nem kéne már törvényileg betiltani a külföldi filmek címeinek magyarra fordítását?! Ez itt egy kész spolier!) 2017-es friss svéd-amerikai filmdráma Björn Runge rendezésében, Glenn Close és Jonathan Pryce főszereplésével.

A harmadik pedig a „Let Them All Talk”, magyarul: „Szabad szavak” (na jó, itt inkább az angol cím a spoiler) egy friss amerikai film, 2020-ból. A rendező Steven Soderbergh, itt pedig Meryl Streep, Candice Bergen és Dianne Wiest a sztárok.

Három író: Glenn Close, Meryl Streep és Anne Bancroft (forrás: IMDb)

A közös pont pedig az, hogy mindegyik filmben egy-egy író vagy irodalmár vág neki a nagy útnak Amerikából a kultúra áhított bölcsője, Európa felé. Ki irodalmi díjat vesz át, ki könyveket vásárol, ki befejezi az utolsó művét, vagy elporladt írók sírjánál rója le kegyeletét, antikváriumi dolgozókkal épít ki életre szóló barátságot. Mindannyian idősen, életük vége felé kerekednek fel, repülnek vagy hajóznak, de természetesen egyikük sem utazik egyedül. Az útitársak családtagok, barátok, esetleg ellenségek, vagy kettő az egyben, de mind alkalmasak arra, hogy tükörként szolgáljanak a főszereplőknek. A konfliktusok, illetve a múltbéli események az út során feslenek fel, vagy simulnak el.

Érdekes, ahogy a magánéleti szálak mellett előjön a nálunk is aktuális téma: a „női író–férfi író” problémája, vagy a magas szintű irodalom és a lektűr összehasonlítása; előbbit talán még a közeli barátok sem olvassák, utóbbit viszont igen, akár többször is, és az előállítsa csupán csak 1+3 hónap, ahogy az egyik filmben megtudhatjuk egy neves krimiszerzőtől.

Egy olvasó: Anthony Hopkins (Forrás: IMDb)

Nem is tudom, mi volt a csúcspontja a három filmnek együttvéve. Talán az, amikor egy könyvmoly a New York-i lepukkant lakásában magához ölel egy angliai könyvritkaságot? Vagy amikor valaki, velem együtt a képernyő előtt, elsirat egy sosem látott barátot? Vagy az, amikor a Meryl Streep által játszott karakter beavat minket, olvasókat az írói kínokba, miszerint néha egy hétig is kell várni egy szóra? (Így persze nem is képes megírni 1+3 hónap alatt egy regényt.) Vagy az, amikor szintén ő elmondja, mennyire mulattatta, hogy az óceánjárót – a Queen Mary II-t egyébként – nem volt illendő hajónak (boat) nevezni, mert a hajó szó valahogy olyan lekicsinylő. Így az utazás sem hajókázás, hanem hajóút, sőt inkább átkelés (crossing). És tényleg, mondja az írónő, hiszen érzed, ahogy átkelsz időzónákon, és érzed, ahogy haladsz az ismeretlen felé.

Mindhárman egész életükben vártak erre az útra, és én, innen a karanténos fotelemből, együtt szeltem át velük az óceánt. De nem hajókáztunk vagy röpködtünk ám, hanem szigorúan „átkeltünk”, és eljutottunk valahonnan valahova. Ki időlegesen, ki örökre.

Draskovich Edina


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 januárjában, Budapesten, három film szubjektív recenziójaként | 84 Charing Cross Road; David Hugh Jones, 1986 | The Wife; Björn Runge, 2017 | Let Them All Talk; Steven Soderbergh, 2020

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük