Csak úgy…. #3
A kilencvenes évek elején egy nyári délelőtt a szokatlan csendre figyeltünk fel. Tomi állt az erkélykorlátnak támaszkodva merev testtartásban. Kisiettünk és ő döbbenten suttogta: nem is tudtam, hogy tyúkok nemcsak a mesekönyvekben vannak. Négy éves volt, én 53. Akkor értettem meg, milyen szerencsés vagyok, hogy gyerekkoromban sok időt tölthettem Gyékényesen, Őrtilosban és Perecsenypusztán, természetes kapcsolatot kialakítva az állatokkal.
Bógáncs és Boglya
Annyi idős voltam, mint Tomi az alattunk lévő kertben kapirgáló tyúkok felfedezésekor, amikor nagyapám a szokásos lovasszekéren vitt magával Kanizsáról az ő kétosztatú, fehérre meszelt, fehér búbos kemencés otthonába. Egy körülbelül négyhónapos, hosszú fülű, élénk tekintetű, mandulavágású szemű, fehér kutya őrizte a bejáratot. Bógáncs, a fajtája szerint kuvasz, fordult felém nagyapa, majd az erősen figyelő ebhez, rám mutatva: ez itt Katica, őrizd. És attól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.
Nagyokat gyalogoltunk, futottunk, mindig tudta, hogy meddig és nem tovább. Ügyes volt, erős, nagy teste ellenére igen mozgékony (gyorsan nőtt, végül is 75 centiméter lett a marmagassága, és körülbelül 58–60 kiló). Bent aludt velem a lóistállóban, pedig igencsak tartózkodó volt a lovakhoz való viszonya. A lovak is tartottak tőle, ám egyrészt rendkívül fegyelmezett volt, másrészt valahogy megszelídült a közelemben.
Látványos őrző-védő képessége a perecsenypusztai nagy nyílt téren nyilvánult meg leginkább. Összesen kilenc gyerekre vigyáztak a tanyán élő, robusztus termetű, bozontos és igen akaratos komondorral, Boglyával, akivel nagyon barátságos kapcsolatban léteztek együtt, játékos, de kemény testi küzdelmeik ellenére. Mintha nagyapám (abszolút tekintély a teljes Nagy, Aracsi, Bódis, Turi, Jáger, Horváth nevű nagycsaládban; egyetlen testvére, a szikár, alacsony, gyors Juliska néni hét gyereket és számos unokát nevelt fel; szegények voltak, urasági cselédek, végtelen munkabírásúak és tisztességesek), szóval mintha nagyapám kijelölt volna egy képzeletbeli határt: a két őrző-védő, vastag, sűrű bundás, izmos testalkatú, tekintélyt, erőt sugárzó juhászkutya se ki, se be nem engedett senki mást, csak a családhoz tartozó felnőtteket. De őket is megállították, körbeszaglászták.
Mi, gyerekek, nem tudtunk túljárni az eszükön, pedig sokféle trükköt kipróbáltunk. Magabiztos, intelligens lények voltak, semmivel sem lehetett lekenyerezni őket. Vonzott bennünket a kőris liget, a gyertyános és tölgyes kiserdő, a madarak szűnni nem akaró éneke. Bógáncs és Boglya kedvesen és szigorúan elénk álltak, megmozdulni se lehetett tőlük. Hírükkel ellentétben egyáltalán nem voltak agresszívek, de például futással próbálkozni nem volt tanácsos. Egyikük szinte azonnal elkapta a kilógni akarót, épp csak annyira lökte meg a gyereket, hogy az eldőljön. Nem volt kellemes élmény, ahogy két tappancs (mindig csak kettő a négyből), szelíden a földre nyomta az ember fiát vagy lányát. Hosszú csend következett, aztán mi eloldalogtunk, a két örök győztes pedig eszeveszett loholásba kezdett a tanya szélén, mintha demonstrálni akarnák, eddig és nem tovább.
A felnőttek teljes biztonságban dolgozhattak a földeken, a két hűséges jószág gondosan teljesítette feladatát: a tanya, a védtelenebb állatok és a gyerekek megóvását. Még az ellenőrző határőrök is tisztelték őket, biztosak lehettek, hogy ide nem juthatott be az ellenség, a „láncos kutya” Tito küldöttei. Perecsenypuszta és Őrtilos nagyon közel van a jugoszláv (ma horvát) határhoz, rendszeresen járőröztek a fegyveres katonák. Amiről beszélek, az az 1948 nyara és 1955 nyara közötti időszak, aminek változásaiból, viszontagságaiból a gyerekek is sok mindent érzékeltek.
Egyetlen egyszer megtapasztaltuk, hogy ez a két nagytermetű, különleges jellemű házőrző, akik szívesen és könnyedén vettek részt játékainkban (futás, távolugrás, labdázás, tyúkok és libák kergetése és hasonlók), milyen gyors, bátor, ügyes támadók, ha ez szükséges. Tudtuk, ha az erdő felől rókák leskelődtek, Bógáncs nyugtalanul szimatolt, lehajló fülei magasba emelkedtek, ferde szemei kikerekedtek, lassan járkált fel s alá, küzdelemre kész, megfeszített testtartással. Boglya ezzel szemben megmerevedett, kihúzta magát, állt és fenyegetően morgott. Szerencsére ismertük őket, ilyenkor ugyanis félelmetesek voltak, pláne, hogy úgy vicsorogtak, hogy erőteljes, ollósan záródó fogaik fegyverként hatottak (azok voltak). Bógáncs amúgy is feszes háta még feszesebb lett, lelógó farkát felemelte a háta magasságáig. Éreztem, hogy baj lesz. És pillanatok alatt bekövetkezett. Egy pár fiatal, nyilván még tapasztalatlan róka behatolt a számukra tiltott területre. Esélytelenek voltak az ágyúlövedékként rájuk csapódó hatalmas testekkel szemben. Legalább semmit sem érezhettek, próbálta lezárni a történetet nagyapám, amikor pár nap múlva is még megrendülten idéztem fel az eseményeket.
A két elpusztult lény örökre beleégett a szemeimbe. Szűkszavú nagyapám és paraszt rokonaim számára a halál természetes tartozéka volt a létezésnek. A mindennapok elkerülhetetlen része. A mulandóság, a minden élet (ember, állat, növény) végességének tudata azonban napjaikat, munkájukat nem gátolta, nem gátolhatta. Már négy-öt évesen megtanultam a méltóságteljes halotti búcsúztató dalokat, meséket az életigenlő dalok, regék mellett. Nagyapám háza, telke egyébként a gyékényesi temetővel szemben állt, s még ha széles út választotta is el tőle, korán belém ivódott a sírkövek látványa. Talán ezért is lettem fogékony 1968-69-ben Bálint Endre és Ország Lili sírköveket megjelenítő képeire, rajzaira. Nyers és brutális volt a fiatal rókák elleni támadás, és kijózanító tudás, hogy a két kutyának ezt kellett tennie.
A pesti (Szív utcai és Bajza utcai) iskoláimban és az Andrássy úti gimnáziumban nagyon hamar szembesültem azzal, hogy az osztálytársaimnak nagyon eltérő a halálhoz, a pusztuláshoz és a természethez való viszonyuk, mint nekem. Az életvitelünk, mindennapi szokásaink is nagyon eltértek egymástól. Le mucsai parasztoztak. Teljes joggal. De én hálás voltam a sorsnak, hogy azért különbözök tőlük, mert átélhettem, megtapasztalhattam az ötvenes évek még értékőrző, de széthullásra ítélt paraszti közegét.
Boglya Perecsenypusztához tartozott, elmozdítani se lehetett onnan. Még azt is pontosan megjegyezte, hogy a tanyán túl meddig terjednek a tanyához tartozó földek és erdők. Bógáncs nagyapám gyékényesi birodalmát őrizte, védte, a házon és a hozzá tartozó kerteken kívül a szőlőt, a földeket és az erdőt is. Nekem kifejezetten imponált, hogy mielőtt mokány nagyapám útra készen becsukta volna a kertkaput, a kutya végigloholta belülről a kerítést, végighugyozta, jellegzetes szagnyomokkal jelezve, ez az ő territóriuma. És ugyanezt tette minden használatban lévő földdarabbal, amin nagyapám búzát, kukoricát, hajdinát termelt, fákat és szőlőt nevelt. Végigkacagtam a mindig pontosan ismétlődő rituálét, és csodálkoztam, hogy tud ennyi vizeletet kiengedni magából. Megjegyzem, nagyon fontos volt számomra a sokféle ugyanúgy ismétlődő rítus, munka és életesemény, a hasonlóságok. Gondolok mindenekelőtt a vetésre, az aratásra, az állatok etetésére, a szüretre, a disznóvágásra, a minden pénteki kenyérsütésre és így tovább. Az, hogy vad, zabolátlan ifjúkorom, az underground kezdetek után végül is rendkívül fegyelmezetten és sokat dolgozó ember lettem, jórészt a paraszti életmód ritmusának, a természet, az állatok, a növények közelségének köszönhető.
Amikor nagyapám elszekerezett velem Őrtilosra, mellette ülhettem a bakon, Bógáncs mögöttünk hol a nagy fejét, hol egyik tappancsát szorította hozzám ültében. Sokszor volt olyan érzésem, hogy egy ütemre lélegzünk és egyszerre ver a szívünk. (Még tavaly, a második csípőműtétem utáni éjszakákon vissza-visszajöttek ezek az emlékek. Kackiás bajszú nagyapám, a hullámzó mozgású lovak és ez a közel ötven kilós, meleget árasztó szeretet-bomba a biztonságot, a stabilitást jelentették.) Őrtilos 10–12 kilométerre van Gyékényestől a Dráva-medencében, Zala és Somogy megye határán. A Dráva választja el Horvátországtól. A Szentmihályhegyről olyan kilátás nyílik a Dráva és a Mura találkozására, az égerligetekre, a növényritkaságokra (például hármaslevelű szellőrózsa, pufók árvacsalán), a horvát fürdőzőkkel, kikötött csónakokkal teli partszakaszra, amihez foghatót én csak a Firenze környéki toszkán tájban és a dús illatú Provence-ban láttam (miraculeaux, mervelleux – mondják a franciák).
Bógánccsal szinte naponta felmentünk a barokk Szent Mihály templomhoz, bóklásztunk az erdőkben, kitartóan hallgattuk a függőcinkéket, harkályokat, seregélyeket. Nagyapám testvérének legidősebb lányánál laktunk olyankor. Mariska néném örökké derűs, sokat dolgozó és éneklő, mosolygós angyal volt. De igazán egy földre szállt angyal (hányszor láttam őt viszont múzeumokban töltött tanulmányaim során! például az Urbino melletti Baronci oltáron a fiatal Rafaello mintha az én Mariska nénémet festette volna meg a szelíd, megértő és mindent megbocsátó angyalban). Érzékeltem, hogy nagyon szegények, ez nem számított ahhoz képest, hogy milyen jóságos, segítőkész emberi lény volt. Megbízott bennem. Tudta, hogy Bógáncs is, én is, független, szabad lények vagyunk és nyugodtam elengedett bennünket: ebédre, vacsorára itthon legyetek felszólítással. Jól tájékozódtam a Nap járása, az árnyékok és a fények változása alapján. Nem volt kijelölt határ, Bógáncs jött velem mindenfelé.
Korán jelentkező térérzékelő képességemnek köszönhetően egyszer csak rájöttem, hogy merre, melyik erdőn át juthatunk el a Drávához. Ez egy örökké emlékezetes ragyogó augusztusi nap volt. Akkor már tele voltam várakozással a kanizsai Zrínyi utcai iskola iránt. Október közepén töltöttem be a hatodik évemet, de valahogy természetesnek tűnt, hogy hamarabb beírathatnak (négy-öt éves koromtól olvastam, írtam, számoltam folyamatosan). Ez is összekötődött bennem örökre: a Dráva és a tanulni vágyás. Bógáncsnak nem tetszett, hogy a folyóparton kötöttünk ki, nyüszített, féltett és elém állt, eltorlaszolt a sebesen hömpölygő, örvénylő víztől. Számomra csoda, misztérium volt a Dráva-Mura torkolat. Fogok írni a Csak úgy… sorozatban a vizek-tengerek, folyók, tavak iránti szerelemről, itt csak megemlítem, hogy a Mura Magyarország leggyorsabb sodrású folyója, és mindkettő szabályozatlan, vadregényes, szeszélyes, medrüket gyakran változtatják, rengeteg a vízfolyás, a morotva, a kanyargás. Később, Bógáncs nélkül, a holtágakat is felfedeztem, sőt, a szigorú tiltás ellenére megtanultam benne úszni, kezelni az örvényeket.
Nagyapám 1956 januárjában halt meg, 88 évesen elaludt. Előtte még aratott, szüretelt, rendet rakott a portáján. Bógáncs odaköltözött a sírjához. A temető mellett lakó rokonaink etették, itatták, de nem lehetett onnan elcsalogatni. Zordon február volt, csak a szülők mentek el a temetésre, nekem nem engedték. Bógáncsot májusban találták meg holtan nagyapám sírján.
Bagett
Sosem gondoltam, hogy felnőtt életemben lesz kutyám. 1981-ben nyár elején felhívott egy miskolci ismerősöm, hogy a közelben egy 19 éves, sokszoros díjnyertes pulinak egy fiatal, fekete muditól váratlanul született két gyönyörű, egészséges kölyke. A tulajdonossal együtt, akivel többször is beszélgettem, amikor a Miskolci Galériában dolgoztam 1971–72-ben, rám gondoltak, mert az akkor még fiatalnak számító pulival kölcsönös vonzalom alakult ki közöttünk. A tulajdonos egy szimpatikus katolikus pap, amúgy művészettörténész, a temploma különleges. A kiskutyát nem akartam elfogadni, pláne nem kettőt. Ám az egyiknek már volt helye egy ötgyerekes családnál. Nem, nem, mondogattam, aztán egyszer csak igen lett belőle.
A két játékszer szőrgombócból az egyik élénk volt, kedves, mindenkivel barátságos, nagy mókamester. A másik lassúbb, de értelmesebb. Inkább elhúzódott, védettebb helyről figyelte testvére és a gyerekek hancúrozását. Mindkettő tanulékony, mozgékony, könnyen képezhető, jó terelő ösztönnel, nagyfokú alkalmazkodó képességgel. Ragyogó fekete színű szőrzetük könnyen tisztán tartható. Nem ugattak túl sokat, de azonnal jeleztek minden mozgást, változást.
Eljött az idő, amikor döntenem kellett. Az állatorvos szerint egészségesek, méretük, testalkatuk megfelelő, várhatóan 42–45 centi magasak lesznek és kb. 10–12 kilogrammosok (akkor még annyi súlyt könnyedén a hónom alá szorítottam és úgy be a kocsiba, a kis Polski Fiatba). Nyugtalanul kuporogtam a kertben a terebélyes fügefa alsó ágán, nyomasztott, hogy egyiküket már nagyon várják a gyerekek. És akkor megtörtént a csoda. A kevésbé barátságos hosszan nézett rám, aztán komótosan felállt, ráérősen odasétált hozzám, majd elém kuporodott és a fejét ráhajtotta a lábfejemre. Igen, bőgtem. Annyira, hogy kicsit meg is ijedt. Először az együtt töltött hét-nyolc hét alatt, felugrott az ölembe. Először és utoljára felemeltem és összevissza csókoltam. Attól kezdve 15 éven át mindig a nyomomban volt.
Bagettnek neveztem el. Nem volt könnyű vele közös baráti kirándulásokat szervezni, mert erős terelő ösztönének következtében addig ugatta a meg-megállókat, a lemaradókat, amíg sikerült rendet teremtenie, azaz minél kisebb, szorosabb csoportba késztetni őket. Ezen az egy nehezen viselhető tulajdonságán kívül semmi panaszom nem lehetett rá. Na, jó, hamar kiderült, hogy a sütiknek nem tud ellenállni. A 6-7 éves Tomival egy baráti születésnapra indultunk, megálltunk narancslevekért. Amikor a kocsihoz visszaértünk, a gondosan csomagolt sütikből csak a papírok maradtak a hátsó ablakban. Próbáltam megszidni, de öntudatosan állta némileg haragos tekintetemet. Göndör szőréről eltávolítottam a nyomokat és nem engedtem, hogy lenyalja a kezemről.
Egyetlen egyszer ütöttem meg 15 év alatt, és akkor sem volt igazam. Hármasban készültünk nagyot sétálni. A kocsi a kertkapuval szemben állt. Mondtam Bagettnek és Tominak, hogy mellettem várjanak, amíg bezárom a kaput és kinyitom a kocsit. Valami mozdulatot félreérthettek, mert egyszerre futottak át az úttesten. Jött egy Trabant, de szerencsére időben lefékezett Rémületemben rávágtam Tomi fenekére és Bagett hátára. Asszonyom, szólt ki a sofőr, nem gondolja, hogy maga érdemelné meg ezeket az ütéseket? Elszégyelltem magam, igaza van, és köszönöm, válaszoltam. Addigra a két renitens már bent ült a kocsiban, mintha mi sem történt volna.
Még két jellemző történet. Egy fullasztó nyári napon Gyékényesre tartottunk, az anyós ülésen aludt a barátom, Bagett hátul elterülve szuszogott. Jó érzés volt újra látni az ismerős tájakat, facsoportokat, az otthonos színeket. Egyszer csak a nyitott ablakon kizúdult mögülem Bagett, rohant és szokatlan hangon ugatott. Férfias határozottsággal lefékeztem, és akkor vettem észre, hogy az én fekete energiabomba mudim egy szürke mudival összhangban egy birkanyájat terelnek össze. Ahogy illik a strapabíró juhászkutyákhoz. Bagett addigi életében csak kutyákkal, olykor macskákkal és a kertünkben élő sünökkel találkozott, mégis pontosan tudta, mi a teendője. A génjei megbízhatóan működtek. A juhász pompás példánynak nevezte, és azonnal felajánlott érte annyi pénz, mint amennyi a havi fizetésem volt tudományos főmunkatársként. Az én okos, kíváncsi kutyám, miközben éberen követte a gondosan összeterelt bárányok lassú mozgását, intenzíven szagmintákat gyűjtött, nedves fekete orrát felemelte és minden irányban szaglászott. Láttam rajta, hogy a munkavégzés, a sportos igénybevétel nagyon jót tett a testének és a lelkének egyaránt. Mi lesz most az én hűséges négylábú hozzátartozómmal? Egyszerre voltam büszke, örültem az örömének, és szomorú, mert felfogtam, jobb dolga lenne ebben a tágas, somogyi térben, mint otthon (még ha a kertes házban rohangászhatott is kedvére, és Tomival komoly gyalogtúrákat szerveztünk neki a budai erdőkben, hosszú futásokat változatos terepen). Döntsön ő, mondtam ki hangosan. Kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját, majd beültem a vezető ülésre. Még el sem helyezkedtem rendesen, amikor beugrott a helyére és belelihegett a nyakamba.
A következő történet is egy forró nyári naphoz kötődik. Hiába ültem hajnal óta az íróasztalomnál, nem ment a munka. Az én levakarhatatlan kutyám a lábamnál aludt, időnként próbáltam odébb tolni, hogy ne melegítsen annyira. Aztán mintha valami mozdult volna az erkélyes szobában. Egy pillanat alatt átloholt, és furcsán, idegesen ugatott. Döbbenten láttam, hogy próbál felugrani a könyvespolcra, és hiába csitítom, nem hallgat el; többször megbökött, egyértelműen jelezve, hogy oldjam meg a helyzetet. Egy denevér kuporgott ugyanott, ahol évekkel később egy másik (utóbbitól Tomi és az apja szabadított meg). A gyerekkori őrtilosi denevértörténetek következtében babonás szorongással irtóztam tőlük (pedig nagyapám igyekezett meggyőzni: ugyan Katica, ők jobban félnek tőled, mint te tőlük; szép mesék, csak nem igazak, legyintett a parasztasszonyok ijesztgetésére).
Tudtam, hogy senki nincs otthon a házban, csak a földszinti albérlőkben reménykedhettem. A két fiatalember megijedt a nyugtalan kutyától, pedig jó néhányszor labdáztak vele a kertben. Javasolták, hogy zárjuk ki a kertbe. Nem lehetett, hamarabb fent volt a lakásajtónál, mint mi. És nem akarta beengedni őket, hiába kértem, parancsoltam. Nagyon dühös voltam rá. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, teljes erővel elszorítva őt. Annyira megsértődött, hogy be se jött a lakásba.
A szomszédok az ébredező denevért begyömöszölték egy befőttes üvegbe, de az eltávozásuk se volt egyszerű. Bagett keresztbe feküdt az ajtónál, és látszott eltökéltsége, hogy nem engedi ki őket. Végül is nem a száz kilóm győzött az ő 13 kilójával szemben, hanem egyszer csak megsajnált és megadta magát. Sértődötten lefeküdt a folyosón, órákig nem jött be, és nem engedte, hogy megsimogassam. Napokig haragudott és tartózkodó volt. Végül is felhívtam az oktatóját, akihez pár hónapos korában elvittem (és aki elmondta, hogy ez a kutyafajta egy-két nap alatt megtanulja, amihez más kutyáknak 15–20 foglalkozás kell, Bagett ráadásul rendkívül intelligens példány, fél szeme, fél füle mindig engem követ és mindent gyorsan megtanul). Az oktató azt tanácsolta, üljek mellé a szőnyegre, és beszéljek hozzá folyamatosan, mondjam el neki a denevéres sztorit az én nézőpontomból. Ez történt. És egyszer csak mindketten megnyugodtunk. Csillogó barna szemével figyelmesen nézett, aztán rátette mancsát a karomra. Megbocsátott. Én meg megtanultam tőle, hogy mindig neki van igaza.
A történet két hét múlva folytatódott. Rendőrök csöngettek, a két fiatalembert keresték. Országosan körözött betörők, akik leginkább képek lopására specializálódtak. Az én lakásom tele volt a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji festők munkáival, amelyekről a történet idején kezdett köztudottá válni, hogy pénzben is kifejezhető az értékük…
Bagett volt az az élőlény, aki a leghosszabb ideig kibírta velem. 15 évesen halt meg, öregkori cukorbajban. Etyeki barátnőm kertjében temettük el, az ő pulikutyái mellé.
Koromfekete szőre ellenére azért neveztem el Bagettnek, mert az ő megérkezése előtt voltam először Párizsban (1981), a Louvre közelében laktam egy kedves kicsi szállodában, amelyben az utca felé nyitva egy elképesztő illatokat árasztó baguette bolt pompázott. Reggel korán loholtam le, hogy még teljesen friss legyen. A harmadik nap szólt a tulajdonos, egy terebélyes idős hölgy, hogy nem kell sietnem, nyitástól zárásig mindig van friss áru. A kis üzletben több szőke és vörös macska aludt, és két-három tőlük alig különböző kutya. Hogy hívják ezt, mutattam a legközelebbire. Bagett, válaszolta mosolyogva. És azt? Bagett, ismételte. Mindegyik erre a névre hallgatott. Akkor fogadtam meg, hogy ha lesz kutyám vagy macskám, Bagettnek fogom elnevezni.
Marcipán
Bagett halála után nem akartam több kutyát. Tomi hiába érvelt mellette. Irigykedve néztem a kutyatulajdonosokra, sokat mondogattam, mindenkinek van kutyája, csak nekem nincs. Aztán megadtam magam a sorsnak. Az egyetlen kívánságom az volt, hogy ne hasonlítson Bagettre. Többen ajánlották a golden retrievert derűje, engedelmessége, szeretetreméltó természete és nem utolsósorban szépsége miatt. Ahány alomban ismerkedtem velük, lenyűgözött a barátságos, emberbarát természetük, de valahogy azt éreztem, hogy nem illünk össze, nem az én életformámhoz való. Egyszer sem kezdett gyorsabban verni a szívem úgy, mint amikor a szőrmók gombolyagot, a leendő Marcipánt megláttam nyüzsgő testvérei és nagy testű, fekete és aranyszínű, éberen figyelő szüleitől kissé elhúzódva.
A Németországból származó hovawart akkoriban (1996) kezdett meghonosodni itthon. Sokoldalú munkakutya, a „hova” magyarul udvart, a „wart” őrt jelent. A fajta a Fekete-erdőből származik, az enyémnek a szülei a Harz-hegységben születtek. Ez is felkeltette az érdeklődésemet: a Harz-hegység Szász Anhalt és Türingia idilli szépségű területén az egyik legkedvesebb hely nekem Európában, késő középkori városaival, mint a gyönyörű Wernigerode, Quedilinburg, Goslar, ezek színes faházaival, csodálatos templomaival. Sokszor eszembe jutott a Marcipánnal töltött kilenc év alatt, hogy génjeiben olyan környezetet hordoz, mely a német tündérmesék, manók, koboldok földje.
Itt mondom el, hogy nem is nekem jutott eszembe, hanem egy régi barátomnak, aki Bagettet is nagyon kedvelte: rendjén való, hogy az első kutyám egy magyar pásztorkutya volt – temperamentuma, keménysége, akaratossága, okossága nagyon is rokonította őt az én urasági kocsis, gazdálkodó nagyapámhoz, rokonaimhoz –, az én magabiztos, erős jellemű, kedves, intelligens hovawartom viszont észak-német származású, akárcsak anyai zsidó családom.
Amikor elhatároztam, hogy megveszek egyet az újpesti kertes házban látott rajzos (fekete és szőke), elegáns kölykökből, nehezemre esett a választás. Volt egy, akire már előzetesen is felfigyeltem, mert tartózkodó volt, és kevésbé játékos, mint a többi. Most is beszaladt a melléképületbe, lefeküdt a bejáratnál mellső lábaira, és kitartóan nézett gesztenyebarna szemeivel. Egyszer csak ugyanazt éreztem, mint a pár hetes Bagettnél: kiválasztott engem. A gazdája próbált rávenni, hogy az erőteljesebbek közül válasszak. Elmondta, hogy ugyanolyan egészséges, mint a többi, és ugyanúgy megfelel a fajta standardjainak, de mivel ő született utolsónak, némileg lemaradt a fejlődésben. Naná, hogy ő kellett. 60 centiméter magasra nőtt, és 47 kilósra, hullámos, nagy tömegű lett a bundája. Gyorsan alkalmazkodott hozzám, Tomihoz, a családtagjaimhoz, barátaimhoz, az életvitelemhez. Nevelni se nagyon kellett, jól kiismerte magát a lakásban, a kertben és az én szokásaimban, életmódomban. Kiegyensúlyozott, szelíd és jóindulatú lény volt, fogalma sem volt a saját erejéről. Szívesen autózott velünk Kanizsára, ahova évekig legalább egyszer havonta dolgozni mentem (Tomi is jött, amikor csak tudott, 7–11 éves volt, és nagyokat rohangásztak Marcipánnal).
Kilenc évet tölthettünk együtt harmóniában, egyetértésben, kölcsönös ragaszkodásban. Önfejű volt, és némileg sértődékeny (nem lehetett rákiabálni, parancsolni neki – igaz, magától is mindent tudott, alkalmazkodott). A kertes házban, ahol laktunk, a földszinten egy nyugdíjas hölgy élt – intenzív, igen okos, kedves természetű keverék kutyájával, Aladárral (ő volt a biztosíték arra, hogy más fiúkutyák nem közelíthetik meg Marcipánt) –, aki akkor is leengedte Marcipánt a kertbe, mikor én órákat tartottam az egyetemen. Állítása szerint a kutyám megérezte, mikor indulok haza, mert akkortól a kertkapunál várt elmozdíthatatlanul.
Arra, hogy milyen finom, érzékeny lény volt, egyetlen bizonyíték: mikor beléptem a lakásajtón, földre lógó bozontos farkát felemelte feszesen, egyenes háta fölé, kicsit nekem dőlt (sosem ugrott fel rám), majd sóhajtva elvonult oda, ahol végignézhette hazaérkezésem lassú rituáléját. Csak akkor jött oda, amikor végre leültem. Erős, széles fejét a térdeimre támasztotta. Inkább ovális, mint kerek szemeivel firtatva nézett, mintha azt ellenőrizte volna, hogy minden rendben van-e. Fényes fekete és szőke, hosszú szőrzetének csillogása, komolysága pár perc alatt megszüntette a külső feszültségeket, hazaérkeztem. (Tapasztalatom szerint ez a tapintatos várakozás nem várható el emberi partnereinktől. Pedig csak kicsit távolságtartó, fegyelmezett embereket engedtem közel magamhoz, de még tőlük sem.)
Kiváló játszótársa volt Tominak, Samu és Roli sajnos még nagyon kicsik voltak, mikor egy ismeretlen eredetű gerincbetegség támadta meg. Amikor egy hétfő délutáni órámra váratlanul bejött a titkárnő, tudtam, hogy itt a vég, nincs tovább. Zsolt, a kisebb unokáim apja vállalta, hogy eljön velünk az állatorvoshoz. Megszületett a kegyetlen ítélet. Pár napon belül lebénul, és addig is igen erős fájdalmak gyötrik. Be kellett látnom, hogy nincs más választás.
Egész addigi életemben biztos voltam abban, hogy mindig van választás. Marcipán elvesztése sok mindent megváltoztatott bennem (túl azon a szörnyű kérdésen, hogy isten vagyok én, hogy döntsek egy élőlény sorsáról? Életről? Halálról?). Ez 2006 februárjában volt. Még az év szeptemberében eladtam a lakást és megvettem azt, ahol most lakom.
És pontosan tudtam, hogy soha többet nem lehet kutyám.
S. Nagy Katalin