Közelkép távmunka után

::: Élet a fellazított karanténban


Egy hete megjött az utasítás, vége a távmunkás időszaknak, irány a munkahely, vissza a természetből! De azért reggelente, mint egy parasztasszony, megetetem a macskát és a kovászt, megitatom a madarakat, meglocsolom a kertet. Aztán előveszem a biciklit, hogy elkerüljem a tömegközlekedést.

Kívülről szemlélve talán nehéz eldönteni, hogy műteni készülök, vagy csak egy könnyed városi biciklizésre a munkahelyemig. Gumikesztyű, maszk, fertőtlenítős üveg kerül a szokásos biciklis sisak, hátizsák, biciklilakat mellé. A sisak belenyomja a hajamat a szemembe, amelyet ilyenkor nem tanácsos megérinteni, a sisakpánt összegubancolódik a maszk gumijával, majd közösen tépik le a fülbevalómat, mindezeket percekig fejtem le a széldzseki cipzáras gallérjáról. Jó, hogy nem vagyok szemüveges, azt már képtelen lennék integrálni a rendszerbe.

Bár nehéz megnyomni kesztyűben az automaták és a telefon érintőgombjait, de legalább melegít egy kicsit a reggeli csípős időben. A maszk szintén melegít, talán a szmog ellen is véd, és általa naponta többször megtapasztalom, hogy a szemünkkel is mosolygunk, tényleg!

Budai táj, a fogaskerekűből nézve (Fotó: Draskovich Edina)

Új jármű, új útvonal. Kis tömegközlekedéses – fogaskerekűs – rásegítéssel megyek be a városba, onnan indul a tekerés. Újabb ismeretlen ismerősökre teszek szert, a régiek eltűntek a látókörömből. Van viszont két új barátom: a lejtő és a zöldhullám. Régi ellenségem a szembeszél viszont minden sarkon ott leselkedik és néha mellbe vág. A kirakatüvegbe pillantva, komikus droid teker mellettem. Memóriája aktív szókincséből már két hónappal ezelőtt a passzívba helyezte át a „tavaszi kabát” kifejezést.

Felfigyelek egy hajléktalanra, aki minden reggel ugyanazon a padon ébred, a harmadik napon viszek neki egy kis reggelit. Nincs se maszkja, se kesztyűje, de nem tartok a közelségétől, hiszen a társadalom vele amúgy is folyamatosan tartja a távolságot. Azt mondja, nem szereti a kötöttségeket. Ez a szabadnak tűnő mondat jár a fejemben egész nap.

Kerékpárút-perspektíva (Fotó: Draskovich Edina)

A belvárosban tapinthatóan kisebb a forgalom, a villamosok szinte üresek. Egyik nap a Hold utcában megpillantok két turistát, ezt érezheti egy zoológus, amikor kihaltnak vélt állatfajjal fut össze a sivatagban. A biciklisek viszont megszaporodtak, gyakran összefüggő sorban haladunk a Duna-parton, ettől bekúszik a tudatomba egy kis Hollandia-érzés, és boldogan várom a sajtboltok mihamarabbi megjelenését is. Addig is besorolok egy hangszóróval felszerelkezett társam mögé, és szinkronmozgásban tekerünk a jó kis chilloutos zenéjére.

Az irodában szűkre szabott létszámmal messze elkerüljük egymást, integetünk, átkiabálunk, az étkezést dobozból intézzük, magányosan kávézunk, zsilipelve mosogatunk, minél kevesebbet használva a közös helyiségeket. Hiányolom a közös perceket, a nagy nevetéseket. A nap végén halálfejes jelzésű, „szembe ne kerüljön” törlőkendővel törlöm át magam után az asztalt és a billentyűzetet.

Munkahelyi csendélet (Fotó: Draskovich Edina)

Késő délután hazakarikázok. A piac felé közeledve látom, ahogy az ott álldogáló részeg férfiak közül az egyik éppen elfordul a csoporttól és tartalmasat köp egyenesen elém a bicikliútra. Megállok, hisz amúgy is lámpa jön, ő elszégyelli magát és meghajolva bocsánatot kér. Megbocsátok, de kérem, hogy legalább járvány idején ne, erre csak legyint: van különbség? A parkban az új hajléktalan ismerősömet nem látom, csak a cuccait, szépen összehajtva a pad mellett. Szomorú, hogy biztos lehetek benne, másnap reggel úgyis itt lesz.

A tömegközlekedéses rásegítés után leszállok a szerelvényről és ismét nyeregbe pattanok. Bebámulok minden kertbe, beleszagolok az aktuális virágillatokba, kutyabarátaim csaholva futnak mellettem, amíg a kerítésük engedi. Otthon aztán jön a háztartási második műszak, megetetem a kovászt, a macskát és a családot, kétnaponta dagasztok egy kenyeret. De mindezek előtt még lehántom magamról az átizzadt gumikesztyűt, majd óvatosan leveszem a sisakot és lefejtem a pántjába gabalyodott hajszálakkal teli maszkrögzítő gumit a széldzseki cipzárjáról.

Draskovich Edina


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020. május 11-én, Budapesten | Hovatovább: Távmunka és tévképzetek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük