Párkapcsolatok

::: T. Horváth Éva és Alföldi László közös kiállítása elé


Amikor a Párkapcsolatok címet adtam a megnyitómnak, bevallom, némi hatásvadászat is vezérelt, hiszen egy nőről és egy férfiról van szó – és ilyen párkapcsolatról legtöbbünk szívesen hallgat történeteket. Mielőtt azonban még bulvár irányba sodródnék, szolgáljon mentségemre, hogy két egymás mellett dolgozó művész alkotásait művészi párkapcsolatként is izgalmas megvizsgálni.

Kapcsolatok, hálózatok bonyolult rendszerében élünk. A network mindennapjaink számtalan dimenziójában a markában tart minket, civilizációval sújtott vagy áldott embereket. A szolgáltatások, eszközök, társadalmi hierarchiák, a pénz, a politikai döntések, a környezet védelme vagy rongálása mind-mind érint minket. Igazi, szerzetesi magány a civilizáción belül a szó fizikai értelmében már nincsen. Bíznunk kell a villamosvezetőben, az ügyvédben, az orvosban, a könyvelőben, a hentesben, a szabóban – mindenkiben, akire rászorulunk és akivel kapcsolatba kerülünk, mégpedig egyre cizelláltabban, egyre magasabb sebességfokon. A Beatles zenéje már lassú és monoton, a pixelek és a filmbéli akciók száma nő; egyáltalán, a mérhető paraméterek folyamatos növelése zajlik körülöttünk. Ugyanakkor a fizikai létezés szövevényes kapcsolataival fordított arányban áll a lelki létezés sivárosodása, izolálódása, sőt degenerációja. Zsugorodik az építő, a gyógyító, a tisztázó, a felemelő párbeszéd ember és ember között (sms kultúrába sorvadunk, minimális szókinccsel, sebesen e-mailezünk és így tovább).

Párbeszédet mondtam, mert talán a verbális csápjaink a legerősebbek, a leggyorsabban érthetőek. Itt és most viszont párkapcsolatról szeretnék beszélni, amikor a „párbeszédet” – nem pontosan ugyan, de – „párlátásra” fordítanám. Meg kell jegyeznem, hogy a kínaiak élesen megkülönböztetik az írott nyelvet (ven 文) és a beszélt nyelvet ( 语). A sokféle nyelvjárás miatt verbálisan nem értik meg egymást, de vizuálisan, az írásjegyeik révén igen.

Egy-egy kiállításon a művész elénk teszi gondolatait, intellektuális létezését, méghozzá sajátságos vizuális eszközökkel, más által megismételhetetlen módon. Számomra ez csodálatos, szinte bűnbeesés, leselkedés, intimitás. Elém tárul, beenged a szuverén én-világába, és megengedi, hogy átvegyem a saját szűrőimen keresztül azt, ami az ő sajátja, az ő műve. Foglalkozásomnál fogva – gyakorló orvosként – ugyanis ahhoz szoktam, hogy csak azokat a gondolatokat fogadjuk el igaznak, amelyeket többen, sokszor megismételve, kipróbálva újra és újra elő tudnak állítani. Ez a természettudományos igazságokra vonatkozó alaptörvény. Ugyanakkor számomra a művészet titkos, több szinten zajló párkapcsolat, ami a művész és a választott anyagok között jön létre, egyszeri és megismételhetetlen valóság formájában. Majd az alkotás és a néző között is megjelenik, esetleg már egy másik gondolat, érzés – abból a vizuális valóságból kiindulva, amit eredetileg a művész hozott létre, gondolatait, érzéseit képi nyelvre fordítva. A két párkapcsolat szinte biztosan nem fedi egymást, nem ugyanaz a gondolat, nem ugyanaz az érzés, de az egyik indukálta a másikat. Az alkotás funkcionált, hatott.

A képeket nézve el kellene felejtenünk a megértést, a lefordítást, mint két idegen nyelv összehasonlítását, ki kellene tárnunk magunkat a képi valóság befogadására. (Különben is, van olyan nézet – Roger Ebert vallja ezt –, miszerint az anyanyelvünk csak a második nyelvünk, az első a gondolat!)

T. Horváth Éva: Mágus
T. Horváth Éva: Mágus

Itt most a falakon két jelentős életpálya pillanatképei jelennek meg számunkra. T. Horváth Éva már 50 éve éli át, amire mindig is vágyott: az alkotás szabadságát, a múlt, a tapasztalás beépítését a jövőbe, a szoros kötődés okán szinte soha be nem fejezett képi megjelenítést. Alföldi László zsigereiben, álmaiban folyamatosan képzőművész volt, akkor is, amikor kertészként, vagy terapeutaként kellett a megélhetésért dolgozni. Végül is 50 éves korától lett önállóan is kiállító, magát határozottan vállaló művész, egyedi technikákkal, sokgyökerű koncepcióval. Azonos mérföldkő kettőjük életében a budaörsi művésztelep, valamint a mester, Fischer Ernő. Ebben a legendás műhelyben a közös műtermi munkák utáni együttlétek, beszélgetések érzékeny atmoszférát jelentettek. Mindketten jó alappal rajzottak ki ebből a közösségből.

T. Horváth Éva munkásságának első részében, 20–25 év alatt végigjárta a klasszikus modernizmus útját – vizuális nyelvi, kifejezésbeli értelemben. Megtanulta a látvány rögzítését, elsajátította a műfaji jellegzetességeket (akt, portré, csendélet, tájkép), de – ahogy magáról írja –: „a valósághű ábrázolás már a kezdetektől csak a felszín megértését jelentette”. A formák felbontása, a távolodás a figurativitástól, majd a kísérletezések a kilencvenes években a modernitás utáni eszköztárral gazdagítják mindmáig művészetét. Közel kerültek hozzá a japán és kínai alkotók, elsősorban a kalligráfiák, s Európában szokatlan formátumú tekercsképeket is létrehozott. Anyaghasználatában bátor, mindenevő: papír, festék, gyűrés, vágás, szilárd anyagok felvitele, korábbi munkákból kivágott részek felhasználása, átfestések, kollázs, íróka, textíliák – e rendszertelen felsorolással csak azt a hatalmas halmazt akarom érzékeltetni, amihez nyúl a pontos kifejezés érdekében. Megfogalmazott elve a tisztelet minden létező iránt, ami akár a felejtés, akár a szemét kategóriába kerülhetne, ha a művész nem emelné be az alkotásába, új valóságot teremtve.

Alföldi László: Pompeji vázlatok X.
Alföldi László: Pompeji vázlatok X.

Alföldi László 40 éven át tanulta a mesterséget. Ami ezekből a hosszú évtizedekből született, egészen más, mint társáé, T. Horváth Éváé. Az elszakadás a valósághű ábrázolástól törvényszerűen nála is megtörtént. Számára a nyomda – mint eszköz, lehetőség, technika – jelentett új utat, inspirációt. A keze ügyébe kerülő sajtótermékek alapanyagként jelennek meg, amelynek megmunkálásával, kollázsolásával, visszakaparásával, egy-egy szín meghagyásával vagy felvitelével új valóságot hoz létre – jóllehet a kiindulási anyag egyszerű áruházi katalógus, vagy divatlap, amely egyébként a szeméttárolónkat bélelte volna. Maga paratípiának nevezi ezeket a zárt, fegyelmezett alkotásokat. Az alapanyag állagának változtatásával, kombinálásával, olykor pop-artos elemek bevitelével döbbenetes hatások születnek. Távolról tekintve (fizikai és esztétikai értelemben is) Ország Lili szellemisége sejthető egyes Alföldi-munkákon.

A szabadság a művész munkaeszköze – mondja élő klasszikusként Szüts Miklós festőművész. Nézőként mi asszociációs szabadságot kapunk, itt és most éppen T. Horváth Évától és Alföldi Lászlótól. Használjuk ki, és engedjük be a látványt avval a tabula rasával, amellyel csak a gyermekek rendelkeznek.

Picasso szerint minden gyermek művész; a gond csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korában is. Próbáljuk meg!

Cseuz Regina


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2016. március 19-én Budapesten, az Artézi Galériában, T. Horváth Éva és Alföldi László Két-ségek című kiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2016. április 20-áig, előre megbeszélt időpontban | Hovatovább: a kiállítás katalógusa

Comments

  1. Draskovich Edina says:

    Azt hiszem, én is valahogy így közelítettem volna meg a témát. :)
    A kiállítóknak (is) ezúton is gratulálok!

  2. Alföldi László says:

    Mindig jó külső szemlélő szemével látni önmagunkat. Különösen akkor, ha egy olyan személy szemével nézzük magunkat, aki orvos és egyben kitűnő érzékkel kapcsolódik a művészethez is. Így kint és bent lehetünk egyszerre a tudomány és a művészet világában, ami lényegében egy.
    Reginának köszönet a szép megnyitóért, és Ervinnek a szöveg gondozásáért és megjelentetéséért.

  3. Képszabó says:

    Nagyon értő, lényeglátó megnyitó. Örülök Regina, hogy Kata belehúzott ebbe a feladatkörbe.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük