Fischer Ernő ma

::: A centenáriumi év ürügyén


Rengeteg végiggondolandó dolog ötlik fel bennem, ha leírom a címül választott mondatot: Fischer Ernő ma. Ami a nevet illeti, ha az interneten utána szeretnénk nézni, érdemes leszűkíteni a keresést festőművészre, mert még a művész és a pedagógus kifejezésekre is nagyon bő választék adódik. A „ma” határozószó kiemelése viszont ürügy számomra arra, hogy összevessem a múltat és a jelent, s majd fél évszázados ismereteimet Fischer Ernő életművével kapcsolatban.

Különös aktualitást ad mindehhez a centenáriumi év; Tanár úr 1914. július 18-án született Losoncon, és nyolcvannyolc éves korában, 2002. október 9-én hunyt el Budapesten. Hosszú és tartalmas élet, a XX. századi európai történelmi események sűrűjében. Születése évében tört ki az első világháború, majd a háború után meghatározó módon érintette Felvidék leválasztása Magyarországról, hiszen így fiatal éveit már egy idegen országban, a kisebbségi sors megpróbáltatásait megszenvedve kellett eltöltenie. A főiskolát 1936-ban Prágában kezdte, de – az ismert történelmi események nyomán – az 1938–39-es tanévet már a budapesti Képzőművészeti Főiskolán abszolválta. Festői tanulmányait 1940-ben megszakította; a második világháború ideje alatt vasúttiszti képesítést szerzett, s forgalmistaként különböző felvidéki és erdélyi vasútállomásokon dolgozott.

A háború után Losoncról Magyarországra „disszidált”, és Budapesten folytatta művészeti tanulmányait; 1949-ben szerzett diplomát. Az ötvenes évek első felében köztisztviselőként a Népművészeti Intézet képzőművészeti osztályát irányította; 1956 után rövid ideig általános iskolában, majd középiskolában tanított, 1959-ben pedig Szegedre került, ahol nyugdíjazásáig a Pedagógiai Főiskola rajz tanszékét vezette. E rövid életrajzi összefoglaló is mutatja, hogy életének aktív éveiben „főállásban” festőként sohasem működött. Igaz, 50 évesen volt már önálló kiállítása, de az életmű javarésze, és főleg a legjelentősebb alkotások, 60 éves kora után születtek.

Jómagam Tanár urat 18 éves koromban, 1966-ban ismertem meg, amikor ő tisztes kora ellenére – az előbb vázolt rendhagyó életút okán – még alig volt túl két-három önálló bemutatkozásán, vagyis a szakmában pályakezdőnek számított. Mondhatom tehát, hogy festői életműve kibontakozásának a kezdetektől tanúja lehettem. Már egy éve a tanítványa voltam, amikor 1967-ben a műveivel is találkozhattam – Budapesten, a Petőfi Sándor utcában ma is működő Építők Műszaki Klubjában rendezett kiállításán. Én is gyerekkorom óta rajzoltam, s tudatosan készültem a festői pályára, ám a „mozdony füstje” igazából itt csapott meg: a tárlaton látott képek értették meg velem, miért vonz a festészet művelése, és mit is akarok én tulajdonképpen ezen a területen.

Fischer Ernő: Arany Prága, 1972
Fischer Ernő: Arany Prága, 1972

Elkábított és elvarázsolt a művekben felfedezett látvány. Nem is elsősorban a felszínen megmutatkozó konkrét tartalom ragadott meg, hanem az az elvont, metafizikai festői minőség, amely a színekben és a formákban mélyebbről ragyogott fel. Később Tanár úrtól megtanultam és megértettem, hogy ez a mű belső fénye, amely az ő szavai szerint már nem a külső megvilágítás imitációja, hanem a transzcendens fény csendes sugárzása. A csendességnek itt különös hangsúlya van, mivel a tört színek megfoghatatlan és alig meghatározható keveréke – a formák sokszor barokkos mozgása ellenére – olyan sajátos színvilágot eredményez nála, amelyben mindig van egy kis elégikus és talán még melankolikus hangulat is.

Tematikailag nem volt túlságosan tág e tárlat horizontja, mert főleg városképeket és tájképeket láttam, figurális témában pedig néhány harlekint. Persze – illően a helyhez – az épületeket is felvonultató képek voltak többségben, amelyek később az egész életművön belül is fő hangsúlyt kaptak, mint a katedrálisok sorozata, valamint a Prágát, Velencét, Genovát és Budapestet ábrázoló városképek. A bohócábrázolások pedig már témájuknál fogva is magukban hordozták az előbb említett elégikusságot és melankóliát. Talán – a gyerekkorom óta bennem rejlő és egész életemet végigkísérő – rezignáltságra való hajlamomat láttam meg ezekben a festményekben, ezért számomra többek voltak egyszerű képeknél: a mű katarzis jellegét ismertem fel bennük. Ezen élmény hatására másképpen kezdtem viszonyulni az élethez, és mindig visszavágytam a festő vásznán látott formák és színek varázsához. Ösztönösen éreztem, hogy ebben a világban hazataláltam.

Innentől kezdve tudtam, mit keresek, és talán azt is, hogy amit keresek, azt sosem találom meg. De ez a tapasztalat nem keserített el, hanem reményt adott egy életre, hogy van keresnivalóm, mert – ahogy Somhegyi Zoltán művészettörténész barátunk doktori disszertációjának címében Caspar David Friedrichet idézi – a kifürkészhetetlen Túlnanról néha felsejlik a fény, ami megvilágítja az élet értelmét. A végtelennel való találkozás mindenkit felráz, és ez a katarzis igazi lényege. Az itt és most idejéből megnyílik az út az örökkévalóság tág mezejére, amit a festő a képzelet világának kivetítésével népesíthet be. De ez a szabadság egyben létezésünk korlátja is, mert mindannyian az időbe való belevetettségben éljük le életünket, és ez a tény – ahogyan egyszer Fischer Ernő mondta – már alapjaiban is elégikus jelenség.

Fischer Ernő: Archaikus mozgás (Golgota), 1997
Fischer Ernő: Archaikus mozgás (Golgota), 1997

Mit is jelent az esztétikában az elégikusság? Először nézzük meg egy viszonylag tárgyszerű körülírását, majd egy szubjektívebb és személyre szabottabb megfogalmazását a fogalomnak.

„Az elégikusságot az jellemzi, hogy érzéki formája valamilyen, a kor átlagos szabadságlehetőségeit megtestesítő jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető a szabadság bukása, s a kor embere e jelenséggel azonosulva szomorú, lemondóan reménytelen – de nem megrendült – érzésekkel éli át ezt az értékvesztést. Az elégikusság esztétikai minősége tehát a tragikumhoz hasonlít, csupán abban különbözik tőle, hogy a megsemmisülő szabadság méretei kisebbek, a kor méretével mérve emberszabásúak. Az elégikusság inkább szomorú, mint megrendítő, másfelől viszont emberméretű jellege miatt könnyebben és mélyebben tudjuk átélni. Mint a legtöbb esztétikai minőség, az elégikusság sem egyetlen szín. Elégikus a fájdalmas gyász, de az értékpusztulást emelt fővel elfogadó magabiztosság is. A szükségszerű elmúlás nem csak akkor elégikus, amikor bekövetkezik, hanem akkor is, amikor előjelei már világosan érzékelhetőek. Életünk utolsó szakasza az öregkor szintén egyfajta lassú halál.”

A költőibb megfogalmazás így szól: „Megszállottságunk csak az időn kívüliségben tud megkapaszkodni, egy tartomány nélküli dimenzióban gyökeret verni – abban a tudatban, szilaj hitben, hogy negyedik életünkben bizton beérik, amit az ötödikben vetettünk. A hosszútávfutó biztonsága ez, a szívós, észrevétlen közelítésé a még senki által el nem érthez. Ez az időtlen-idétlen ívnélküliség a vakmerőség egy sajátos, ha tetszik művészspecifikus formája – a kicsit gyávábbak sorsa –, elrugaszkodás nélkül, végtelenített csukafejessel ugrani a halálba…”

Az első idézet egy esztétikai tankönyvbe szánt írásból való, a második pedig Kovács László (1944–2006) festőművész nekem szánt ajánlása a következőképpen: „Alföldinek Kovács, 1999. május 30. (mivel munkáidról jutott eszembe).”

Megtisztelő ez az ajánlás, de én most nem a magam munkáira vonatkozóan citáltam ide, hanem annak felidézésére, mit jelentett nekem az első találkozás Fischer Ernő festészetével. A két fenti megfogalmazás egymást kiegészítve egyben körülírja azt a tényt és élményt is, mit jelent nekem ma Fischer Ernő festészete. Az általam 2014 októberében, Losoncon, a Nógrádi Múzeum és Galériában rendezett centenáriumi kiállítás megnyitása után hasonló érzések töltöttek el, mint félszáz évvel korábban, a Fischer-művekkel való első találkozás alkalmával. A csaknem ötven művet felvonultató tárlaton már ugyan egyetlen kép sem kapott helyet az 1967-es kiállítás anyagából, de annak szelleme és az abból következő még érettebb alkotások sora bizonyítja: annak idején talán nem tévedtem, s jó úton indultam el az elérhetetlen végtelen irányába, ahonnan – a kifürkészhetetlen Túlnanról – ma is sugárzik a reményt keltő csendes ragyogás. Ez az időtlen ívnélküliség (amely talán nem is olyan idétlen, mint ahogy Kovács László említi kissé groteszk megfogalmazásában) számomra ma is az örökkévalóság átélhetőségének egy lehetséges formája.

Alföldi László András


Utóirat: Ezt az esszét az Arnolfini Archívum számára írtam, s Horváth Irának és Zsubori Ervinnek ajánlom. Ők valami olyasfélét csinálnak az Arnolfini Fesztiválok megrendezésével, mint mi annak idején Fischer Ernő közreműködésével a Budaörsi Műhelyben.


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014 októberében, Fischer Ernő centenáriumi emlékkiállításának apropóján | Nógrádi Múzeum és Galéria (Losonc, Kubínyi tér 3.), 2014. október 2-ától november 9-éig | Hovatovább: A Fischer Ernő Alapítvány honlapja | Alföldi László András blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük