::: A Gyütt című nagymarosi kiállítás elé
Veress Tamást negyedszázada ismerem. Mondhatni, klasszikus kezdőmondat egy kiállításmegnyitóhoz… De ma találkoztam vele először, itt Nagymaroson, a Sigil Galériában. Második (valójában harmadik) mondatnak ez már nem annyira nevezhető megszokottnak. Mindenesetre mindkét mondat magyarázatra szorul.
A negyedszázaddal a napokban szembesültem, amikor kezembe akadt egy magazin 1992 júniusából. Történetesen az egyetlen lap, ahol főszerkesztőként vagyok feltüntetve az impresszumban. Két sorral a nevem alatt ez áll: „Arculatterv, grafikai munkák: Veress Tamás.” Ha egy hónappal ezelőtt megkérdeznek erről, biztosan nem tudtam volna megmondani. A negyedévesnek szánt magazinból egyébként ez az egyetlen szám került piacra, s bár Tamás külsősként később bedolgozott más projektekbe is, emlékezetem szerint személyesen sohasem találkoztunk.
Egészen máig. Ahhoz persze, hogy most itt lehessek, előbb ismét egy impresszumba kellett kerülnünk: jelesül, a legnagyobb közösségi oldalon az „Ismerősök” csoportjába. Ő jelölt be, szinte napra pontosan egy éve, miután meglátta egy vers alatt a nevem valahol. Azóta látjuk egymást.
Mindez egyetlen szempontból érdekes csupán a Gyütt című nagymarosi kiállítás megnyitóján. Azt igazolja, hogy nem bennfentesként vagyok jelen. Ha úgy vesszük, egy vagyok csupán abból a 684 ismerősből (közülük csak 4 közös), akik ugyanúgy rálátnak arra a profilra, amelyre én is, s amelyet a kereső így azonosít: Veress Tamás, Nagymaros. Így talán hitelesen tudom mondani: azt és csak azt láttam eddig, amit Tamás bárkinek hajlandó megmutatni magából, ennek a kiállításnak az anyagát is beleértve.
Ha itt és most körülnézek, először a rajzokon akad meg a szemem. Manapság, ha valaki – pláne egy dizájnstúdió művészeti vezetője, aki nyilvánvalóan átlátja és uralja a digitális eszköztár széles spektrumát –, szóval, ha valaki grafitceruzát választ alkotóeszközül, az maga az aszkézis, az önként vállalt elvonulás, a tudatos csend gesztusa. Van benne továbbá hagyománytisztelet, alázat és józan mértéktartás is. Elmondtam már mindent, ami a legegyszerűbb eszközökkel elmondható? Nem. Akkor miért nyúlnék más eszközökhöz? És vajon van, ami egy papírral és egy ceruzával nem mondható el? Igen, van – de azt elmondani ott a vers. S ahhoz mi kell? Papír és ceruza…
Veress Tamás összetéveszthetetlen ceruzarajzai vizuális paradoxonok. Valamennyi egy-egy végletekig csiszolt, tökélyre vitt befejezetlenség. Mint ahogy nem lehet soha befejezett egy jazz improvizáció sem, csak egyszer abbamarad, s visszaolvad a főáramba, amikor a zenész úgy dönt, ebben a menetben már nem lép több járatlan ösvényre. Vagy ahogyan egy versnek van címe és utolsó szava, de attól még nem a címmel kezdődik és nem is az utolsó szóval ér véget.
A zene, s azon belül a jazz – legalábbis itt és mostanában – központi motívum, mondhatni főtéma Veress Tamás képzőművészeti partitúrájában. A nagymester, Szabados György már-már emblematikus, plakátmagányra méltó, tűpontos portréja éppúgy beletartozik ebbe a ciklusba, mint az élő koncertek kiragadott pillanatait, a hétköznapi létből való ihletett kiszakítottság fázisképeit rögzítő rajzimprovizációk. Márpedig az improvizáció, hangszerrel vagy írószerrel – és akkor vissza is jutottunk a paradoxonokhoz –, egyszerre határtalan szabadság és folyamatos kontroll. Egy pillanatnyi kihagyás is elég, hogy kicsússzon az ember lába alól a talaj, keze alól a papír, hogy szétcsússzon a kompozíció. Improvizálni veszélyes. Csak az álljon bele, akinek tartása van. Veress Tamás beleáll, és tartja a ritmust. Van, akinek csak az aurája hagy nyomot a rajzpapíron, más egy láthatatlan nagybőgővel is képes szóra bírni a morajló tengert, de egy valamit mindegyik grafikán érezni: ott és akkor nincs semmi más fontos, csak a színtiszta zene. Mindezt, ott és akkor, lekottázni egy grafitrúddal, együtt dzsemmelni a legnagyobbakkal, kivételes élmény lehet; keveseknek adatik meg.
A versek mások. A versek fésűk, balra zárt fésűfogak. Rezignált rend, rímtelen kohézió. Látszólagos keresetlenségükben is kicsiszolt konstrukciók, feszes belső szerkezettel, meglepő törésekkel, s a higgadt alapszövetből helyenként váratlanul kimeredő szálkákkal. Pontosak, ha újabban nem is központosak; szavak csak, egymás mellett és alatt, szavakkal megrajzolt életszegletek. Beavatnak, közel engednek, néhol megrendítően közel, de játékosak is, s játékosságba burkolt mívességük a feloldozást is hordozza.
És ott vannak még a szobrok. A maguk brutális poézisével, baltával faragott rímeikkel, fűrésszel amputált verslábaikkal, félig nyersen és csiszolatlanul, ugyanakkor műgonddal megfestve, teleírva, Tatlin gesztusaival és színeivel felékszerezve. E gigantikus tetris építőkockáival, bárhogy forgatjuk is őket, nem tudjuk hiánytalanul kitölteni a teret, ennek a játéknak nem tud vége lenni. Az esendőség szobrai ezek, egy ismeretlen – vagy épp nagyon is jól ismert – ház azonosítatlan gerendáinak feleslegessé vált szélsőségei. Onnan hulltak alá a mélybe, nem azért, mert hitványabbak lettek volna a többi résznél, hanem azért, mert egy mások által kiszabott rendben nem volt helyük. Valamikor fák voltak, egyek a kiválasztottak közül: szálegyenes, élő és éltető anyag. Puhafák, körömmel is felsérthetők; belátták rég: nincsenek predesztinálva az öröklétre. Sorsuk nem gerendasors, de génjeikbe immár beépült a ház emléke is, ahonnan kimaradtak. Azt sajnos sohasem tudhatjuk meg, vigaszt nyújt-e nekik, hogy műalkotássá nemesültek. De ennél többet ember nem tehetne értük.
E három dimenzióból – rajzból, versből és szoborból – rétegződik itt és most elénk Veress Tamás megalkotott világa. Egy kiállítás mindig ünnep: rendkívüli állapot, ahol a valódi művek felragyognak. De a kiállítások bezárnak, a képeket leakasztják a falról, a versek fiókba, a szobrok kamrapolcra kerülnek. Visszaáll a hétköznapok ideje. És itt kerül képbe egy negyedik dimenzió: az, ahogyan két kiállítás között látszunk; ahogy életünk és életművünk állandó tárlata megjelenik a világ előtt.
Veress Tamás ezt a dimenziót is tudatosan formálja, de itt már nem csak maga dönt. Ez egy interaktív tér, ahol a szereplők kapcsoltba lépnek egymással. Ez a kapcsolat lehet egészen személyes, játszódhat a Duna-parton vagy egy kávézóban, lehet a színtere egy egész város – nevezzük mondjuk Nagymarosnak –, sőt lehet akár teljesen virtuális is. Mindenesetre a kép, ami így összeáll, tőlünk is függ, többiektől, mi is alakítjuk azt, voltaképpen minden pillanatban. Így csak arról tudok beszélni, bennem milyen világ rajzolódott ki attól kezdve, hogy Tamás – akit elvben negyedszázada ismerek – egy évvel ezelőtt valóban képbe került számomra, a mai napig, amikor először öleltük meg egymást.
Ahogy én látom, Veress Tamás világa olyan világ, ahol a dolgok a helyükön vannak. Ahol egyaránt tétje van egy meghúzott vonalnak, a legépelt szónak és a sorvégi törésnek, a felkockázott hagymának és egy sétának a parton. Ahol ideje van a megélt gyásznak és a vigasznak; a visszaidézett és az itt és most örömnek; az elfogadásnak és az adni tudásnak.
Ez a világ nem fecseg, de nem is nyomaszt; nem harsány, de nem is vonul el, beavat. Szikár, de nem hideg; intim, de nem bizalmaskodó; toleráns, de nem szenvtelen. Ahol jut idő és figyelem arra, ami megérdemli: családra, munkára, ismerősre, barátra, alkotásra, befogadásra. És mindez olyan elegánsan és mértékkel tálalva – büszkén, de nem kérkedőn –, ahogyan azt csak egy teljes életben élve lehet. Amely attól is teljes, hogy megérkezett valahová: egy olyan helyre, ahol maradna.
Én, egy a 684 közül, azt állítom: mindez látszik. És nem csak látszik, de példa. És attól hiteles, hogy nem akar példa lenni.
Kedves nagymarosiak, kérem fogadják szeretettel a nagymarosi Veress Tamást és műveit.
Zsubori Ervin