::: Láng Eszter kiállítása elé
Ahhoz elég sokat próbáltam, hogy szakaszolható legyek – mondja József Attila. Pontosabban: énekli Cseh Tamás, József Attila nevében. Egészen pontosan, énekli Cseh Tamás saját dallamára Bereményi Géza azon dalszövegét, amelynek az a címe: József Attila. Az állítás azonban ettől még mindhármukra igaz. Ez benne a szép. Meg persze az, ha úgy érezzük, a nevünkben is szólnak. Láng Eszter így érzi. Ezért gyűltünk ma össze itt.
Láng Eszter persze sokkal szerényebb és szelídebb annál, hogy ezt ki is mondja. Azt tudniillik, hogy művészetének már korszakai vannak, hogy eddigi életműve immár szakaszolható. Nem mondja tehát, ám megmutatja; alkotó emberként mást mit is tehetne. Nem erőszakoltan, felcímkézve, hanem finoman, a helyenként mégoly komoly hangütés ellenére is játékosan, elegánsan, könnyedén. Felmutatja, honnan indult, miféle tájakon kószált a köztes időben, s azt is, éppen merrefelé, milyen kereszt-utakon szokott időzni mostanság. Vagyis azt, miként fest ma Langianum, a saját világ, amelyben szabadon lehet barangolni.
Egyfajta összegzés ez a tárlat, az engram – az emlékezetbe bevésett tapasztalatok, illetve az ezekből lepárolt alkotások – terrénumának feltérképezése, de sokkal inkább körbepillantás, mintsem visszanézés. És van min körbepillantani, hiszen a már próbált utak, módok, megközelítések izgalmasan szerteágazóak.
Ott vannak mindjárt az elején a színes pasztellképek melegbe burkolós, lágyított kontúros, boldogságos lapjai, talán egyenest a Paradicsomból, a maguk tiszta formáival, gömbölydeden szikár ritmusaival. Aztán az elektrografikák szürkeárnyalatosba forduló világának lendületes, ihletett ívei.
A kontraszt később tovább mélyül, a nagylélegzetű installációk már tisztán feketékből és fehérekből építkeznek, jóllehet az üzeneteik nagyon is árnyaltak. S felkerült a palettára a minimalista performansz is, mint a szó legteljesebb értelmében a kiállás szimbóluma: kiállás az értékekért, az emberért, önmagunkért.
Ez utóbbi is azt bizonyítja, hogy a technikai kapcsolódásoknál fontosabbak az emberi és eszmei kötődések. Torok Sándor óvó tekintete és pasztellkrétát lendítő keze, Borbély Szilárd és Géczi János mondatfűzése, Radnóti és az erőltetett menetben elhurcolt többiek fájdalma is felsejlik Láng Eszter munkáiból, amelyek egyaránt képesek őszinte bánattal elsiratni a feláldozott fákat és meggyászolni az elpusztított embertársakat.
Tévednénk azonban, ha az eddigi alkotói ívre úgy tekintenénk, mint amelyikben a színek kifakulnak, s fokozatosan átadják helyüket a komor tónusoknak. A fekete-fehérbe forduló univerzum itt nem a világtól való elfordulást jelenti, hanem egyfelől a letisztultságot és az elmélyedést, másfelől az új utak keresését: annak firtatását, vajon el lehet-e mondani ugyanazt a mondatot két szóval, két színnel is.
Az itt és most felvillantott formai jegyek nem kizárják az előzményeiket, hanem felerősítik azok hatását. A fekete-fehér alkotások mellett folyamatosan születnek színes képek is. A legújabb könyvművészeti alkotások már ismét erőteljes vörösökkel, zöldekkel és sárgákkal hívják fel magukra a figyelmet, mint ahogyan a számítógép közbeiktatásával készült munkák is visszaszínesednek.
Mert Láng Eszter művészete, mint ahogyan ő maga is, ízig-vérig életigenlő, pozitív és szabad. Az idő talán csak annyit tesz hozzá mindehhez, hogy mindeközben egyre bölcsebbé válik, anélkül azonban, hogy kíváncsiságából, nyitottságából bármit veszítene. Ez a kíváncsiság ma már rá mer csodálkozni a végső nagy kérdésekre is, ám a válaszokat nem sulykolni igyekszik, hanem párbeszédre nyitottan együttgondolkodásra hív. És ebben mindig benne van, hogy újabb kérdések adódnak, s újabb ösvények nyílnak Langianumban, amelyeken érdemes elindulni.
Visszakanyarodva Cseh Tamáshoz, annyit tehát megerősíthetünk: Láng Eszter valóban sokat próbált már, s így munkássága akár szakaszolhatónak is tűnhet, ám hogy „elég sokat” próbált volna, azt alighanem ő utasítaná vissza elsőként. Ilyen értelemben ez az összegző tárlat valójában erőgyűjtés: rövid pihenő az új próbák előtt.
Zsubori Ervin