::: Kováts Albert és Mózes Katalin közös kiállítása elé
Mindannyian Malevics fekete négyzetéből bújtunk elő – lehetne-e mással indítani egy olyan kiállítás megnyitóját, amelynek címe: Fekete képek. Nyilván lehetne, sőt meglehet, nem is szabadna ezzel indítani, de ettől még alighanem igaz: Kazimir Malevics immár százéves, megkerülhetetlen gesztusa ott fénylik, ott sötétlik Mózes Katalin figuráinak szembogarában és Kováts Albert labirintusainak mélységes mély zugaiban is.
Egyébiránt maga a fekete négyzet mindkét művész festményein megjelenik. Legtöbbször lappangó elemként, néhol azonban egészen közvetlen módon, már-már parafrázis-jelleggel, mint Kováts Albert Négyzet című munkáján, ahol csupán töredékét foglalja el a birtokba vett felületnek, mégis egyértelműen dominálja a látványt. Az egyik legegyszerűbb síkbeli formáról van szó, ám ezen a képen a jelentéstartalma nagyon is sokdimenzióssá emeli. Ha úgy nézem, szögletes fekete lyuk, amely mindent elnyel maga körül, s nem marad utána semmi, csak a néma űr. Ha úgy nézem, a tiszta rend diadalmas Napja, amely beragyogja a szabálytalan vonalakkal kuszált pusztaságot. De nézhetem úgy is, mint apró, zsugorodó parcellát, amely a liánként terjeszkedő erők dacára az ősi, érintetlen földekből még megmaradt.
Sok függ tehát a nézőponttól, így az, hogy egy kép milyen irányba mozdít ki a hétköznapokból, legalább annyira múlik a befogadókon, mint az alkotókon. Az viszont csak utóbbiakon múlik, ők maguk merre veszik az irányt, amikor egy festménybe fognak. A közös nevező az absztrakció, a valóság szintjétől való elrugaszkodás iránya azonban ezúttal éppen ellentétes a két kiállítónál. Míg Kováts Albert felfelé indul, elemelkedik a valóság kijelölte szinttől, s az absztrakció magasából tekint vissza az onnan már jól kirajzolódó útvesztőkre és hálózatokra, addig Mózes Katalin befelé fordul, s a valóság mögött rejtőzködő, vagy épp oda visszaparancsolt világból ragad meg eleven érzéseket, hús-vér alakokat és fogalmakat.
Ez a két irány olyannyira ellentétes, hogy első benyomásunk a különbözőségek észlelése. Vonalak, hálók, remegősségükben is feszes konstrukciók, milliméterpontos részletek az egyik oldalon, amorf lények, egymásba olvadó testek, kivillanó valóságdarabkák, játékos vagy komor együttállások a másikon.
Aztán, ahogyan tovább szemlélődünk, lassan elkezdenek kirajzolódni a hasonlóságok, a párhuzamok, sőt a közvetlen kapcsolódási pontok is. Mindezt persze elősegíti a hívószóként is választott fekete tónus, noha ez korántsem homogén, számtalan árnyalata elkülöníthető a képeken, s természetesen megjelenik mellette a fehér, kontrasztként pedig aládolgozik jó néhány más szín is: leginkább a vörös, a zöld és a barna. Önmagában azonban a fekete dominanciája nem lenne elég ahhoz, hogy valódi közös kiállításról – s ne ugyanazon térbe rendezett, de független tárlatokról – beszélhessünk. Legalább ennyire erős összekötő elem az emberi hitelesség, a szakmai minőség és a már említett többdimenziósság, amely súlyt ad a munkáknak.
Mert Kováts Albertnél nem csak a fekete négyzetre adható többféle megfejtés, hanem a központi motívumként használt hálóra is. A háló, ha tengerbe merítem, halat fog; ha trapéz alá feszítem, megóv; ha barlangnyílás elé húzom fel, egyszerre bezár és védelmez; ha vászonra hordom fel, felszabdalja és élhetővé teszi a végtelent. Mózes Katalinnál – akinél egyébként szintén felbukkan a háló, például azokban a nyomtatott szövegekben, amelyek háttérszövedékül szolgálnak könyvlapokra festett gesztusaihoz –, a többdimenziósság elsősorban befelé rétegzettséget jelent. Figurái, kompozíciói felismerhetőek, beazonosíthatóak, ugyanakkor megfejthetetlenek maradnak: őrzik a rájuk bízott titkokat, cipelik a magukra vállalt bűnöket.
Mindazonáltal a valódi, mélyen beágyazott kapocs felmutatásához vissza kell térnünk a száz év távolából megidézett alkotó és a két itt és most kiállító művész sajátos szellemi háromszögéhez. Ebben a viszonylatban Kazimir Malevics a lent, Kováts Albert a fent, Mózes Katalin pedig a bent. Ha ezt észrevesszük, nyomban világossá válik, hogy ugyanazon valóság különböző dimenzióiról beszélünk, amelyeknek a pozíciói attól függnek, mi magunk éppen hol helyezkedünk el, illetve hová fókuszálunk.
Képzeljük el, hogy a magasban lebegünk, alattunk Kováts Albert kozmikus világ-hálói tagolják a kietlennek tetsző tájat. A következő pillanatban szédítő ereszkedéssel eljutunk a földi valóság malevicsi fekete nullpontjáig, de már lendülünk is tovább egy kozmikus átjárón, amely nem más, mint egy tökéletesen mattfeketére festett pizzás doboz, a Fekete négyzet XXI. századi, profánul életigenlő reinkarnációja. A másik oldalon, azaz belül, a labirintusok folyosóin ott kószál Mózes Katalin bikája; a barlangok falát a festő mágikus gesztusai díszítik; lényei a belső tengerekben lubickolnak, egy sarokban kockáznak, vagy csak üldögélnek egy konstruktivista kompozíció kínálta fotelben, kezükben a kívülről elcsent, éjfekete távirányítóval. Egyszóval élnek. Szemükbe merülve új világok nyílnak, útvesztőkkel és hálózatokkal. A hónuk alá csapott sárga-zöld mappában pedig ott őrzik az összes titkokat, s talán a választ a kérdésre: Van kiút?
Zsubori Ervin
A képek lényegét értő szöveg, nagyon jó megnyitó, pontos, fontos és nyelvileg is találékony. Köszönjük, Ervin, hallgatni is, olvasni is elgondolkodtató.
SNK
Kedves Ervin, biztosan tudod, az úgy van, hogy az elfogódott művész, akinek a kiállítása most éppen „nyílik”, bár érzi a megnyitó beszéd hangulatát, tónusát, de az értelméből szinte semmit nem fog fel. Ezt a lelki-testi állapotot hosszan elemezhetném, most csak azért említem, hogy annál érzékletesebb legyen annak kifejtése, mennyire örömteli, meleg érzés olvasni utólag, és miközben a megnyitó élménye is felidéződik, végre pontról pontra élvezhetővé válik a beszéd tartalma. Még egyszer köszönöm ezt az igazán értő és baráti gesztust. Albert
Példaértékű megnyitó. Gratulálok.
Az egyik legjobb kiállításmegnyitó, amit valaha olvastam.
Ervin különleges képessége, hogy bele tudja érezni magát egy alkotás atmoszférájába, körül tudja írni egy munka legjellemzőbb tulajdonságait, amit – megkockáztatom – talán még maga a művész is Ervin segítségével vesz akkor és ott észre; újra és újra intellektuális élvezettel ajándékoz meg bennünket. A legjobb, ami történhet velünk, hogy ő nyitja meg a kiállításunkat, írja meg az előszót a katalógusunkba, bábáskodik a kiadványunkon, és ad nekünk feladatot a fesztiválon.
Ez egy olyan kiállítás, amire minden művész vágyik; bemutassa a legújabb munkáit, tükrözze világlátását, aktuális lelkiállapotát, értő barát nyissa meg és a megnyitón jó itallal koccinthasson azokkal, akik, szeretik, becsülik mint embert és értékelik mint művészt.
Ez egy nagyon klassz megnyitó volt.