::: Gábos József kiállítása elé
Vannak szavak, amelyeket első hallásra megjegyez az ember. Pedig gyakorlati hasznuk talán nincs is. Mint dásztáprimecsátyelnosztyi, vagy egy versszaknyi szó a walesi bárdokból – Montgomery, ugye, a vár ura, hogy mást ne mondjunk –, vagy mint koszinusz, tangens és reciprocitás. Persze mindenkinél mások.
Vannak illatok – egy keszthelyi pékségé, hajnali négy felé, a tömjén egy téli temetésen, az első hó szaga, kinél ezek, kinél azok –, amelyeket elég egyszer érezni, hogy örökre megmaradjanak, s felidézzék azt az arcot, azt a hanghordozást, amelyhez egykoron kapcsolódtak.
Vannak továbbá mozdulatok is, nem tudni honnét, meg persze csöndek, amelyek arra várnak, hogy végre rájuk nyissa az ajtót valaki.
És végül vannak színek, formákba ágyazottan, foltok, elmosott kontúrú remegések – képek –, amelyek első látásra ismerősek, mintha mindig is léteztek volna, mintha egy valaha átélt történetet lennének hivatottak felidézni – kinek milyet –, s nem szükségesek hozzájuk szavak sem, mert legfőképpen mégiscsak magukról beszélnek, ha tetszik magukért. Ha szerencsénk van, beszüremlenek hozzájuk az egyszer már érzett illatok is, s a papír, a vászon átitatódik velük.
Gábos József elektrografikáinak többsége ilyen képnek nevezhető. Olyan emléktöredéknek, amely kizárólag a részletekből építkezik. A részletekből, amelyekben az ördög is lakozik, s amelyeknek első látásra gyakorlati hasznuk talán nincs is, csak vannak, megkerülhetetlenül. Gábos József csöndben kezébe vesz egy részletet – persze olyat, amelyben már első látásra van fantázia –, forgatja, formálgatja, elvesz belőle, hozzátesz egy másikat, átfordítja, csűri, csavarja, mígnem ama bizonyos részlet elkezd feltöltődni fénnyel, érzelemmel, színekre bomlik, hogy összeálljon újra, alakot ölt, beszélni kezd – talán valamelyik indiai nyelvjárásban, vagy épp portugálul –, szép lassan levetkőzi múltját, amelyből vétetett, s új életre kel. S az alkotó, aki esetünkben attól válik azzá, hogy tudja, megérzi, mikor hová kell letenni a kurzort, s mikor szabad felengedni a bal egérgombot – persze nem ettől, de e nélkül mégse –, nos, az alkotó egyszer csak azt látja, amit láthatunk most mi is, hogy az egykor volt rész egésszé változott. Egésszé, amelynek története van, s amely történetet talán nem ismerünk meg soha – de ennek gyakorlati haszna nem is lenne –, és címe van, mely nem magyaráz meg, csupán jelöl. És a sohasem volt kép – amely mögül lassan felsejlenek szavak és illatok – immár akár készen áll arra is, hogy majdan egy részletéből egy új egész szülessék. De az már egy másik történet lesz…
Zsubori Ervin