::: Az „1914” című mail-art kiállítás elé
Vannak szavak, amelyek mindenféle jelző vagy toldalék nélkül beazonosítanak valamit, s csak azt az egyetlen dolgot jelentik, még ha kifejtésükhöz több vaskos könyv szükségeltetne is. Atlantisz. Erdély. Európa. Veszprém. Árnyékkötők.
Vannak továbbá nevek, amelyeket a művészet védetett le, s amelyekről szinte mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Aida. Abigél. Arnolfini. Albertina. Amélie.
És aztán ott vannak a számok. Némelyikük asszociációs mezője szinte a végtelenbe nyúlik – 1, 3, 7, 10, 12 –, mások viszont nagyon is egyjelentésűek és emblematikusak: 007-es ügynök, 141 perc a befejezetlen mondatból, 301-es parcella, 501-es farmer, 1001 éjszaka. Megint mások egyszerűen gyönyörűek és misztikusak – 111, 555, 777 –, s vannak persze olyanok is, amelyek alighanem semmit sem jelentenek: 261, 3765, 19140.
Álljunk meg egy kicsit ennél a legutolsó számnál. Ha lehagyunk a végéről egy nullát – márpedig egy nulla igazán nem sok –, akkor első pillantásra szintén egy semleges számsort kapunk: 1-9-1-4. A következő pillanatban azonban már meg is érkeztünk Európába, azon belül Veszprémbe, jelesül az Erdélyi Napokra, az „1914” című mail art projekt megnyitójára.
Évszám ez, kár lenne tagadni, méghozzá az egydimenziósak fajtájából. Pedig annyi minden történt 1914-ben, ami eszünkbe juthatna róla! Megnyílt az Astoria szálló Budapesten; az MTK megnyerte a bajnokságot; lefektették a vívósport ma is élő reguláit; megszületett Bohumil Hrabal, Tolnay Klári és Bálint Endre. Távozott az élők sorából Lechner Ödön, X. Piusz pápa és Herman Ottó. Mégis, erről a számról többnyire nem ezek a jeles események, hanem egy másik történet ötlik az eszünkbe: az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinánd főhercegnek az életét kioltotta egy merénylő golyója, és kitört az első világháború. S ezzel embermilliók, illetve eme – a boldog békeidőkből előretekintve nyilván hétköznapinak remélt – számjegy sorsa is megpecsételődött.
A művészet egyik csodája, hogy egy olyan dologról, amelyről mindenkinek ugyanaz jut az eszébe, képes úgy szólni, mint addig még soha. Ezen belül a mail art sajátossága az, hogy mindezt – egy mégoly komoly, súlyos téma esetén is – képes felszabadultan, játékosan, életörömmel megoldani. Ezt igazolja az a százegynéhány küldemény is, amely az 1914-es számmal kódolt felhívásra érkezett ide, a Pannon Egyetem Sziveri János Intézetébe, a világ minden tájáról: az Egyesült Államoktól kezdve Németországon, Lengyelországon és Magyarországon át Japánig.
Ez a teremtő erő, a művészet gyógyító, felszabadító képessége felelősséggel is jár. Például azzal, hogy az olyan súlyos traumák feldolgozásából, mint amilyen egy világháború, a művészetnek is ki kell vennie a részét. A feltérképezés, a megértés, az emlékezés és az emlékeztetés mind olyan feladatok, amelyekért a maga eszközeivel – közvetlenül, vagy áttételesen – a művészetnek is tennie kell. Ez néha nehéz küzdelem, s könnyen aknára is lehet lépni közben, mégsem szabad feladni. És ez ugyanúgy igaz a festőre, a filmesre, az irodalmárra, mint a mail art művészre. Még akkor is, ha utóbbi eleve úgy kezd neki minden alkotásnak, hogy pontosan tudja: a végén feladja majd.
Zsubori Ervin
Remek a kiállítás, jó a hely, kitűnően telt az ott töltött idő is…