::: Tasnádi József virtuális kiállítása elé
Látták az éjféli kőműveseket, amint lopva bort locsolnak az alapokra, téglával madárárnyékot fognak, és egy évben csak három hónapon át vágnak épületfát, de sosem újholdkor, nehogy férgek költözzenek belé; látták, hogyan suttognak a kőnek, mielőtt kalapáccsal lesújtanak rá, hogyan vetnek keresztet tulajdon szájukra minden reggel, mielőtt munkához látnak…
A szépség oly súlyos, megalkotása oly sok fáradságot igényel, hogy a vele való minden találkozáskor megkönnyebbülést érzünk – mert az energia úgy oszlik el a világban, hogy bizonyos mennyiségű munkát mindig megtakarítunk a szépség által. Az az erőfeszítés, amit mások a szépségbe ölnek, megszabadít minket a kimerüléstől, szükségtelenné tesz bizonyos mennyiségű erőfeszítést. Ez a forrása a szépség élvezetének. Tulajdonképpen megpihenünk a szépben…
Ugyanezen okból viszont az, aki a szépséget megalkotja, nem élvezheti, és nem találhat benne enyhülést…
Ezerkilencszázhetven táján a belgrádi egyetem építészeti karának professzora, Bogdan Bogdanovics a világ minden földrészéről vonzani kezdte a hallgatókat, főként azokat, akik azt szerették az előadásokon hallani, amire nem számítottak, s kevésbé az olyanokat, a többséget, akik könyvtől, egyetemtől pontosan azt akarták kapni, amit elvártak.
Bogdanovics nagymester (azt szerette, ha így hívják) kurzusának hallgatói között abban az időben volt két bagdadi diák is, két féltestvér, bizonyos Abu Hamid és Ibn Jazid Termezi.
Gazdagok voltak és szépek, amiért is borotválták a fejüket, hogy ne szálljanak rájuk a nők, míg tanulmányaikkal foglalatoskodnak. Két foltos sivatagi kutyát (…) és egy közös rémálmot hoztak magukkal Belgrádba.
Ez az álom nemzedékről nemzedékre szállt a családjukban, s „Zevgár”-nak, azaz ökörjáromnak nevezték, mert e lidércnyomást a család valamennyi férfitagja együtt vonszolta a nyakában.
Hamar szárnyára kapta a hír Bogdanovics végzősök számára tartott szakszemináriumait, amelyeket egy rendkívüli, már-már titokzatos pedagógiai vonás jellemzett, s amelyek az építészetet nyelvként, a városokat pedig ennek a nyelvnek a szótáraként értelmezték.
Abu Hamid és Ibn Jazid Termezi egy furcsa, szögletes formájú építészeti jelekből álló szótár mellett döntöttek.
A jelek (…) egyáltalán nem építészeti egységek alaprajzai vagy települések térképrészletei voltak, hanem a hieroglifáktól a görög gyorsíráson át a szláv glagoljicáig, a legrégibb ábécék sokszorosra felnagyított betűi.
A kinagyított és egyenként bemutatott jelek valóban úgy hatottak, mintha építmények alaprajzai lennének. Bogdan Bogdanovics módszerét arra a tényre alapította, hogy egy adott kultúra ábécéjében felismerhető e kultúra építészeti nyelve, illetve ennek a nyelvnek az írott formája is.
Ibn Jazid Termezi és Abu Hamid által kiszemelt nyelv ábécéje valójában ősi hazájuk ékírása, a sumér civilizáció írása, mely a mai Irak területén elhelyezkedő egykori babilóniai városokkal, Urral és Urukkal áll kapcsolatban. Ez a felismerés különös erőt kölcsönzött nekik…
Megállapították, hogy az ősi Gilgames eposzról van szó, és a verssor, amit feladatul kaptak és amiből fel kellett építeniük a városukat, az özönvíz leírását tartalmazó agyagtábláról származik. Ez a verssor, amely településük alapjául szolgált, és amelynek szavaira épületeiket emelték, a borzalmas, minden életet elpusztító esőket írta le.
A halhatatlanság a vízben fogan és a vízben vész el – hangzott annak az agyagtáblának az üzenete, amelynek szavait házakká változtatták.
– A városunkat tehát el lehet olvasni!
Zevgárnak nevezték el, ama bizonyos rémálom nyomán, azt remélve, hogy ezáltal le tudják győzni a lidércnyomást.
– Mi már úgyis évszázadok óta Zevgárban lakunk – vonták meg a vállukat. – Miért ne emelhetnénk hát házakat is benne?
– Egyébként pedig, miért is ne lakhatnánk egy versben? Egy verssor úgyis akkor a legjobb, ha lakni lehet benne.
A fenti szövegtöredékek Milorad Pavič „A két iraki diák” című novellájából származnak. A novella egy kortárs táncdarab inspirálója, mely darab díszletének bizonyos – vetített – részeinek megalkotásával engem bíztak meg.
A képeken látható utópikus város alaprajza, a babilóniai Ur (ma Irak) és a Gilgames egyik verssorának („A halhatatlanság a vízben fogan és a vízben vész el…”) egymásra vetítéséből áll össze. Egy hipotetikus rekonstrukciója annak az „olvasható” városnak, amelynek tervein Ibn Jazid Termezi és Abu Hamid dolgoztak.
Egy háromdimenziós modellt készítettem, amelyben és amely fölött körkörös pályán bolyong a kamera. A képsor darabjai, amelyek a kiállításon állóképek formájában láthatóak, tulajdonképpen ebből az animációból lettek kiválogatva. Az animációban Zevgár tervének három állapota látható, az elvonttól a konkrétig. Méretek, arányok, áttetsző szerkezeti, végül bevilágított állapot. Az animáció képi állaga – mondjuk úgy: esztétikája – teljes mértékben szoftveres manipuláció eredménye. Egy olyan kódsoré, amely egy képszekvencia több egymást követő kockáját egyesíti és jeleníti meg azok összegzéseként. Egy ideig a látómezőben tartja a már lepörgetett képeket, a jelenbe rántva tehát a múltat. Bizonyos értelemben emlékezni tud a már látott képekre, így nem a pillanat, hanem a folyamat (egy nagyobb kiterjedésű idő) válik láthatóvá. Ha a várost testként fogjuk fel, akkor valójában forgás-, pontosabban mozgástesteket látunk. A kamera pozíciójának és sebességének megfelelően ez az „időbéli” megjelenítés azt az illúziót kelti, mintha nem ugyanazt a testet látnánk, hanem annak folyamatos átalakulásban lévő formakereső állapotait. Kissé hasonlóan ahhoz, ahogyan a dolgok születni szoktak, és ahogy az emlékezet folyton átalakítja őket.
– Néha úgy tűnik előttem – mondta Ibn Jazid Termezi –, hogy a múltamban a nappalok és az éjszakák nem abba a rendbe illeszkednek, amely szerint valójában rámköszöntenek.
Emlékezetemben minden elmúlt éjszakám más elmúlt éjszakáimmal olvad egybe, a nappalok pedig a nappalokhoz kapcsolódnak; mint amikor rézsút, oldalról nézed a sakktáblát, és a fekete mezőt a feketével, a fehéret a fehérrel kötöd össze. Csak így láthatod a múltat, ha rézsút nézed, ahogy a királynő és a futó teszi, és külön sorba rendezed a nappalokat és az éjszakákat.
A jelen, a nappalok és az éjszakák változása, csak a király, a bástya és a gyalog szemszögéből látszik.
A király, a bástya és a gyalog igazában nem is látnak mást, mint a jelent.
Ezt a jelent persze látja a királynő is, az egyetlen kettős látású figura.
A jövőt azonban csak a ló ismerheti. Látómezejének kétharmadával a jelen, egyharmadával a jövő felé fordul… Fájdalom, mi nem vagyunk lovak… (Milorad Pavič)
Tasnádi József