Susanna Lakner: Amikor ragasztgatok…

::: AlkotóSzó 2


Amikor ragasztgatok, tágra nyitom az agyam kapuit. Ez egyfajta megváltozott tudatállapot, amelyben egyes-egyedül a megtalálandó képi elemre fókuszálok, agyam egy sávjában azonban fut egy másik program is, amely az időközben felbukkanó fotók, szövegdarabok, tipográfiai elemek helyét keresi.

Az elmúlt években több képzőművész barátomat kikérdeztem, ők hogyan fognak munkába. Legtöbbjük egy, a képzeletében viszonylag pontosan kirajzolódó képet szeretne megalkotni, materializálni. Akad olyan is, akinek csupán vázlatos elképzelése van arról, hova akar eljutni, és az elején még csak az odavezető utat látja. Nálam ez egészen másképpen működik. A kollázsolás nem jár előkészülettel, egy inspiráló képfecni felbukkanásakor hirtelen jön, mint a tüsszögés. Onnantól azonban időt kell szentelni a koncentrált munkára.

A háttér kiválasztása és az első néhány összeillő képrészlet után beindul egyfajta automatizmus, ami nemcsak azt az egy munkát érinti, amivel az egész elkezdődött, hanem minden más, még befejezetlen képet is, továbbá azt a két-három füzetet és könyvet, amelyeken évek óta folyamatosan dolgozom. Ekkor kezdek el ugyanis turkálni a dobozaimban és a magazinhegyek között, amelyekben az elrejtett képrészletek gyakran évtizedeket várnak arra, hogy beteljesítsék valódi küldetésüket. Talán furán hangzik, de e dobozok tartalma nagyjából a fejemben van. Nem mindig emlékszem, melyikben lehet az, amit keresek, de hogy létezik, azt biztosan tudom. Három egészen nagy és néhány kisebb kartondoboz őrzi ezeket a – részben precízen kivágott, részben csak durván kiszakított – nyersanyagokat.

Susanna Lakner: Lányok
Susanna Lakner: Lányok

Amikor ragasztgatok, manók szortíroznak az agyamban, s jeleznek, ha a 2002 óta dagadó A5-ös méretű, bőrbe kötött naptárba találunk beragasztanivalót; ha komplettálni lehetne egy oldalt a Barcelona füzetben, a Balaton–Budapest, vagy a New York naplóban. Ezután az alkotás szimultán ügyködésbe torkollik.

A legkedvesebb füzetem, amelyen 2008 óta dolgozom, a Leben und kleben (Élni és ragasztani) címet viseli. Ez a kis könyv nagyapám vegyipari jegyzetfüzete volt. Akkor találtam rá újra, amikor a testvérem kiköltözött a generációk óta lakott házból, és felmentünk a padlásra, hogy szembesüljünk a családi örökség sötét és poros maradványaival. Azért volt ez újbóli rátalálás, mert amikor a nagymamám még élt, és gyerekkoromban együtt töltöttem vele a nyarakat a budai házban, gyakran beszagoltam a néhai nagyapa tudományos könyvtárába. Az öreg papír illata miatt.

Apai nagyapám vegyészmérnök volt, s azon kevés vezető beosztásban dolgozó tanult ember közé tartozott, akit az államosításkor a vállalat dolgozói – az előző rendszer főmérnökeként, szaktudását és emberi értékeit elfogadva, demokratikus voksolás útján – a Kispesti Textilgyár igazgatójának választottak. Néhány hónappal a születésem előtt halt meg, így sosem találkoztunk, de én különleges kapcsolatot érzek közöttünk, s amikor mikroszkóp fölé hajoló fotójára nézek, úgy hiszem, ugyanazt érezhette, mint amit én a kollázsdarabkák dobozai fölött.

A Leben und kleben könyv, noha évtizedeket töltött száműzetésben a padláson, megőrizte az üveges könyvszekrény illatát, ezért zacskóban tartom, hogy az illat megmaradjon. Ha elillanna, nagyapám végképp kiszállna az életemből.

Családunkban vegyészgenerációk sora nőtt fel. Apám erősen remélte, hogy én is az leszek, jóllehet ő igazából sebész akart lenni, de arra a szakra akkoriban hátrányos helyzetű tehetséges munkás és paraszt gyerekeket favorizáltak, s nem értelmiségi családok jól szituált sarjait. Ezen nem változtatott a „munkásigazgató” apa sem, hiába mutatták meg minden jubileumi tévéhíradóban az ünneplő tömeg közepén.

A családi padlásról elhoztam egy halom szakkönyvet, magyar és német nyelvűeket. Utóbbiak többsége még fraktúr betűvel készült. Ásványokról, fém- és textilfeldolgozásról, gyapotszálak nemesítéséről szólnak. Annak idején, értéküket és hasznukat felmérendő, elvittük őket egy stuttgarti antikváriumba. „Rengeteg ilyen kötetünk van, szakmai szempontból elavult tudást tükröznek, régiségértékük minimális” – hangzott az ítélet.

Egy ideje sikerült leküzdenem hosszantartó belső ellenállásomat, amely nem engedte, hogy könyveket áldozzak fel a művészet oltárán. Azóta kollázselemként használom a megsárgult papíron lévő fantasztikus illusztrációkat, s új dolgokat építek a komplikált gépek misztikus ábráiból. Újabban XXI. századi divatlapok zseniális fotóval keresztezem a patinás anyagot.

A kollázsolással össze lehet kötni az időt. Én legalábbis hiszek ebben. Nem új képeket akarok alkotni a semmiből, hanem újrarendezni a meglevőket. Nyersanyag van elég, és ha kész egy kép, vagy egy új oldal valamelyik füzetemben, azonnal világossá válik, hogy ez rólam szól. Rólam, az időben, amiben élek.

Ezt érzem, amikor ragasztgatok.

Susanna Lakner / Lakner Zsuzsa


Exkluzív elsőközlés
Készült 2013 áprilisában, Budapesten | Hovatovább: Leben und kleben blog

Comments

  1. Turbuly Éva says:

    Huh! Megszólalt bennem a történész! Veled is kell csinálnom egy interjút a családodról!
    Azért is nagyon érdekes nekem, amit írtál, mert a magam módján én is a valamikori jelen, aztán annak az utótörténete, és a mostani jelen szálait kötözgetem, tudatában annak, hogy ez a mostani jelen is csak egy állomás, ami nagyon hamar múlt lesz. És minden elmúlik, és minden megmarad valamiképpen. Akkor is, ha nincs „visszaút az időben”.

  2. snk says:

    Örülök a sorozatnak nagyon – szakmai szempontból is, nemcsak barátian.
    Sokszor el fogom olvasni és elemezni is, amit írtál, de rögtön akartam megköszönni! A kollázs nagyon tetszik! SNK

  3. Nagyon köszönöm a bebocsájtást ebbe a meseországba, most más szemmel látom a kollázsaidat, ezek nem különálló kicsi világok, hanem valójában a nagy egészed testrészei, amik így szerves kapcsolatban vannak egymással, tulajdonképpen vivisectiót hajtunk végre – remélem nem fáj! – nézegetés során.

  4. Képszabó says:

    Nem fáj, jól látod, T. H. Éva!
    Nagyon örülök, hogy Ervin kiszedte ez a szöveget belőlem.
    Néha nem rossz magunknak is összefoglalni, merre, hová, hogyan.

    Köszönöm a figyelmeteket!

  5. Zsuzsa says:

    Köszönöm, ez nagyon érdekes volt. Emlékszel, mikor pár éve megkérdeztem tőled, hogy is csinálod, reggel felkelsz és ragasztgatsz? Most már kicsit jobban értem.

    Még annyi: mit értesz nagy doboz alatt?

  6. Képszabó says:

    Hiába Zsuzsa, te aztán tudsz kérdezni!
    A nagy dobozba befér kb. 5 kötött pulóver összehajtogatva, ám ha papírral van tele, már nem lehet emelgetni, csak kihúzkodni a szekrényből és taszigálni a padlón.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük