::: Géczi János Római foszlányok című kötetéről
Mi a különbség a plakátrongálók és a plakátszaggatók között? A különbséget Géczi Jánosnak hívják, aki dekollázsolni (saját ige!) utazott Rómába. Valójában már sokat tudunk a dekollázs művészeti műfajáról, amelyet – a többi művészeti ág között – Géczi töretlen alkotói elkötelezettséggel művel, ám a most megjelent könyve, a Római foszlányok egészen más, mint egy papírszaggatás története. (Amúgy az sem csak úgy átabotában történik, tudni kell s érezni, mi kerüljön le az átázott, többször átragasztott, átrajzolt, megcsúfolt plakáthegyekről.)
Ez a könyv most egyúttal szerelmes vallomás Rómáról (ó, Fellini, ó, Róma!), ahová az író nem először, s szavai szerint mindig utoljára utazik el, de ennek a vonzódásnak soha nem lehet vége. Érdekes volt olvasnom, mert vele ellentétben számomra Róma teljesen érdektelen, élmény nélküli, miként egész Itáliából egyedül csak Toszkánáért hevülök, de ez magánügy. Géczi viszont közügyként kezeli a várost. Nem útikönyv, hanem beszédes vallomás ez, rendkívül mély tárgyi, történeti ismerettel és érzelmi fűtöttséggel. Hatalmas és hosszú, cipőtalpat elnyűvő sok kilométeres sétákat tesz, mondhatom, papírvadászként járja be az utcákat. Néha olyan érzésem van, hogy már nem is érdekli az a sok ócska papír a falakon, hanem inkább maga a fal, amely kétezer év történelmét őrzi és Róma létezésének örökkévalóságát tárja fel. Rá kellett jönnie, hogy Rómától végül is semmi sem orozható el, s hogy nem ő fedezi fel a Várost, amely „őrzi a benne megfordultakat… Róma mások impressziói szerint kíván jelen lenni…”
Géczi János könyve végül is időutazásának lenyomata egy adott pillanatban és helyszínen. Mindig is a jelent s a múltat hozza össze, amelyben együtt a személyes tapasztalat, évezredes falak bölcsessége, a veszprémiség jelenléte (veszprémi lépcsők, Csikász római tanulmányai), miközben érzékeny leckét kapunk a dekollázs mikéntjéről és a szerző életművének ilyen jellegű vetületéről. (Még plakátszaggató elemi ismeretekre is oktatja az olvasót.) Az időutazó szerző úgy halad egyre beljebb és beljebb Róma történetébe, hogy folyton a jelenben marad, és személyessége is ilyen időn felüliséget jelent számára is meg az olvasónak is. Könyve szerint Róma feldolgozhatatlan mennyiségű információt, emlékképet, hagyományelemet, érzelmet tartalmaz, amely számára e dupla szemlélgetés közben (a várost is nézi, meg a plakátokat is) ilyen összetettségben nyilvánul meg. Amely azért a tényeken kívül rendkívül mély érzelmi kötődés is, s ez a maga teljességében (majdnem azt írtam: szépségében) átsüt a könyvből.
Végül önmagától, az alkotótól kérdezi meg Rómában éppen a legfontosabbat: „Jelen lesz-e az utcai múlt, ha a lehasított, sokrétegű papírdarab foltja rákerül egy kartonlapra vagy éppen a nemes anyagiságával tüntető brüsszeli festővászonra? A rom- vagy a szövegmezőt miként írja felül, amire ráteríti az alkotó, miként nyúl bele s formázza át a szubsztrát?”
Rómáért valóban lehet rajongani, de nem a turistakoloncokért (Colosseum és Viktor Emánuel-emlékmű), hanem ahogyan Gárdonyit plagizálom: a város ereje a falakon van. És a falakban. És a történetekben. Bővelkedik ezekben Géczi könyve, akár a jelen nagy művészeti jelenségeiről (William Kentridge performance-a) vagy egy korábbi, 1973-as tragikus tűzről legyen is szó. Vagy éppen egy olasz szakácsnőről, aki a kirakatban készíti ősi mozdulatokkal az „autentico” olasz tésztát, s akiről kiderül, hogy Erdélyből jött, igazi székely asszony.
S ha már Fellinit említettem, akinek filmjében a napvilágra került antik freskó elporlad a fény hatására, úgy veszi észre Géczi is: amit annak idején, pár évtizede szépnek és teljesnek látott, mára a turistákkal teli s modern világ szennyeződése miatt csúnya és hatástalan lett. Így tépi le egyszerre a falakról a plakátdarabokat és emlékeiről a halványuló, ám valamikor fontos képeket. Látja és érzékeli, hogyan rakódik egymásra az idő egy-egy épületben az átépítések során a stílusok változásaiban. Géczi nem ideges, nem sajnálkozik, elfogadja mindazt, ami Rómában örök és változó. Csak kérdez (önmagától?, tőlünk?): „A különböző korok mennyiben látnak azonosan, illetve eltérően? Mennyiben marad meg Róma antiknak, középkorinak és a többi időszakinak? Mennyiben régi és mennyiben új? Miben testesül meg mindez? Azonos-e a különböző korok városa?”
Az idővel való játéknál jobban érdekli őt a város összetettsége például a Campo de’ Fiorin, mintha nem is a plakát érdekelné, amelyet megszaggat, hanem ami alatta van, a fal, amelyről már nem tudni, honnan, kitől s mikortól áll ott. A könyve is olyan lett, mint egy kollázs, több gondolati és élményréteg egymásra tapadásában s szétválásában. Mondhatni, egy nagy tépéscsináló műve ez.
Nem is olyan egyszerű plakátszaggatónak lenni az Örök Városban – csukom be a könyvet, s magamnak mondom, Róma ide vagy oda, azért azt a montefiasconei fehérbort megkóstolnám valamelyik trattoriában!
Praznovszky Mihály