::: Vincze Petronella kiállítása elé
„Itt és Most” – adta kiállítása címéül ezt a jó értelemben konzervatív alapállásúnak értendő, mutatkozó becsületes hívó szót Vincze Petronella papír- és bőrrestaurátor képző- és/vagy iparművész, valamint a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár raktári és reprográfiai csoportvezetője, illetve annak hálózatába tartozó VárMező Galéria menedzsere. S ha még mindezek mellé azt is hozzátesszük, hogy szakmáját gyakorolva a Magyar Országos Levéltárban, majd később magánrestaurátorként is dolgozott, s hogy a kiállítás-szervezés mellett 2015-től kiállítóművész is egyben – akkor válik teljesebbé a róla kialakítható kép.
Alkotóként tehát – ez már amolyan szakmai ártalom – a keze ügyébe kerülő anyagokkal, melléktermékekkel (papírokkal, papírpépekkel, papírkivágásokkal, csipkékkel, könyvlapokkal, bőrökkel) dolgozik, kísérletezik, azaz műfajilag nehezen meghatározó autonóm műveket hoz létre, sőt, fotózással, illetve számítógépbe vitt fotó-átalakítással is foglalkozik.
Ez a tárlat tehát (a bőrös munkákat kivéve) jelzése mindannak, ami a művésznőt jelen pillanatban érdekli, s amit fontosnak, lényegesnek, hangsúlyosnak tart.
Sokat mond számára például egy szakadozott csipkefelület. Persze csak akkor, ha annak hálószerű geometrikus rendezettsége szabálytalanságokat is tartalmaz. A mértani szerkezet itt-ott felbomlik, felfeslik, megszakad, de az organikus struktúra mégis marad. A horgolt szabályos szabálytalanság, a „rengő-vonagló koordinátarendszer” – amely már önmagában nézve is milyen gyönyörű és kétes metaforája a birtokba veendő, vehető fizikai világvalóságnak – mintegy örökérvényű felvetéssé válik a papírpépbe öntése után. Filozófiai, gondolati, s egyszersmind érzéki anyagkép keletkezik, amelynek egyszerre lehetnek bibliai, néprajzi, sejt- és szövettudományi, kommunikációelméleti, proxemikai, lélektani, a szimmetrikus matematikai ismétlődést a véletlen kivételekkel tarkító kozmológiai vonatkozásai, illetve asszociációi.
(Emlékszem, mennyire megigézte tekintetemet és megfogta fantáziámat az egykori öreg, terebélyes és bőven termő potyi szilvafánkról lehulló kerekded sárga gyümölcsök földön aranyló csoportjainak, halmazainak a fizika összetett törvényeit követő rendetlen rendezettsége, amely természetesen minden évben más és más együtthatásokat produkált. Vagy micsoda öröm és csodálat volt a szappanbuborék-fújás, amikor a játékos gyermeki elme és képzelet az elpattanásig növekvő látványból összetett világrend-metaforát teremtett. Az ember valahogy így képzeli el a Megváltó másodszori eljövetelét is, amikor minden kapcsolódási pont a pillanat erejéig összekapaszkodik, és átjárhatóvá válik: a holisztikus térbeli háló eszkatológikus hierophániává, Krisztus-jelenlétté inkarnálódik.)
Azután itt vannak Vincze Petronella tér- vagy síkbeli könyvmunkái, jobban mondva a könyv lapozásából, a lapok pörgetéséből, még inkább a lappörgetés szögének és sebességének virtuális látványából származtatható optikai munkái, illetve tárgyai (objektjei, szobrai), amelyek szintén az egyformaság és a különbözőség, a vizuális gyöknyelvszerűség és az abból képzett-származtatott variációs lehetőségek törvényszerűségeit, valamint véletlenszerű strukturális kivételeit testesítik meg, és szövik végtelen látványtárrá.
De már maga a könyvtest is egy olyan tárgy, amellyel a kreatív szellem tautologikus módon foglalkozni kénytelen, vagyis annak információhordozó funkcióján túl kizárólag az adathordozó közegére kérdez rá a művész: tehát a kiadvány alakjára, látványára, gerincére, belívére, helyezkedésére, fekvésére, állására, mozgatására, lapvetületére. A zárt könyvkorpusz – akárcsak Marcel Duchamp Lépcsőn lemenő aktja – százlábú optikai lénnyé változik.
Érdekes képzettársítás, s egyben érthető megoldás az alkotó részéről, hogy a kiállítás anyagát újabb fotógrafikáival egészítette ki. Hiszen ezek a számítógépes programmal kikeményített, négyzetes alakúvá szabványosított fekete-fehér makrofelvételek olyan hajórévhez tartozó felülnézeti fa kikötőoszlopokat örökítenek meg, amelyeknek idő ette, elsötétedő, korhadó, omló, romló évgyűrűi, hajszálerei, beszakadó kapillárisai, hasadó repedései, éktelenkedő hiányai egyszerre asszociálják a szabályos és szabálytalan hálószerkezeteket, a kuszaságot és rendszerszerűséget, valamint a fából készült papírt, így a könyvet, illetve a rajzszenet. Mert mintha szénnel rajzolták volna meg ezeket a kinyomtatott fényképfelületeket.
Ez az egyes darabokká szétszedett, szólótörténetekké szétválasztott, anyagtérképekké elkülönített és felsorakoztatott vízi oszlopcsarnok, cölöp-kollonád, vagy antropomorf cövek-portikusz olyan megrendítő, akár egy antik görög dráma. Egyszerre látunk-képzelünk a közelre hozott roncsolt felületekbe ráncos, vén emberi arcokat, kiszáradt, sáros, szétrepedezett, szikes talajdomborműveket, holdbéli tájakat, felnagyított ujjlenyomatokat, megkopott, sérült bőrfodorrajzolatokat. S mit még? Repedésekbe foglalt centrális, de aszimmetrikus csillagforgókat, szitakötőszerű megkövült angyalszárny-részleteket.
Mindent egybevetve, néhány nappal a megnyitó előtt, miután megtekintettem a művésznő anyagát, nem véletlenül kértem meg, hogy egy portréfotó erejéig álljon széttárt karral a galéria szimmetrikus üvegfala elé. Ezzel a gesztusképpel ugyanis megteremtettük és felmutattuk a tárlat lappangó esszenciáját.
Hogy miért? Mert az alkotó feje felett állt egyik csillagrobbanása: a négyzetes formába foglalt, madárperspektívából nézett-fotózott cölöparcos meteorjegye. A repülésre kész jobb és bal karja mögé pedig a terem hátsó falán az a négyzetes üvegtéglákból kirakott két hatalmas szárny került, amelynek ritmikusan ismétlődő rogyasztott struktúrái költői rímeléssé rezegtették, oszcillálták a tárlat összes vizuális elemét. Beleértve annak a delphoi öreg fának a vele szembeni fekete-fehér képét is, amelynek megroppant törzse fejként ölelte magához a lemenő napot. Miáltal Vincze Petronella jó értelemben konzervatív alapállásúnak értendő határozott és józan itt és most-ja finoman átalakult költői értelemben veendő progresszív, azaz jövőbe látó itt és mást-tá.
Novotny Tihamér