::: A Kinetika kiállításról
A képzőművészet gondolkodásmódjában fordulópontot jelentett a tér és az idő egymástól való elválaszthatatlanságának felismerése. A tér-idő problémakör – a tudományos élethez hasonlóan – a művészetben is a kutatások középpontjába került. A mozgás és a ritmus erőteljes megjelenítése a művészi gyakorlatban nagymértékben összefüggött az absztrakt művészet – a modernitás élenjárója – folyamatos jelenlétével, merész kérdésfelvetéseivel, a témák újszerű megközelítésével.
A kinetika törvényszerűségeinek érvényesülésével a korábban változatlannak hitt „látvány” akár az igazi mozgás révén, akár az egymást követő pillanatok hozzáadásával fiktív retinális mozgást hoz létre. A kinetikus alkotások az optika teljes spektrumára hatnak – minden észlelési és pszichológiai következményével együtt. Hiánytalanul tartalmazzák önmaguk sértetlen egységét, nem csak a kivonatolt lényegest. Új dialektika szerveződik, amely valós és érzékcsalódásos képekben és dinamikus térbeli formákban manifesztálódik. Az érzékelés és a matéria összekapcsolódik és energiaforrásként szolgál: a kép a töredezett kereszteződéseknél tűnik fel, a mozgás és a ritmus egy új művészi minőség forrásává válik.
A kinetikus alkotók nem az eredeti másolatára vagy az utánzásra vállalkoznak, hanem olyan analógiát mutatnak fel, amely a dinamikus és élő valóság megértésén alapul. Olyan formákat hoznak létre, amelyek nem csak tériek, de időbeliek is – nem foszthatók meg az időbeli gondolattól. A művész időt formál, amikor alakítja a teret.
Mindez elképzelhetetlen lett volna a modern művészet előzményei nélkül. A kubisták nélkül, akik követték Cézanne útját a belső szerkezet megragadásával, és a térviszonyok újraértelmezésével. A futuristák nélkül, akik a látás dinamizálásával kísérleteztek. Muybridge mozgó lovakról készített fotói nélkül, vagy Marey fotópuskával készült felvételei nélkül. És persze Duchamp konceptuális kinetikus kubizmusa nélkül; az orosz konstruktivisták, a szuprematizmus, Malevics kozmikus perspektívái nélkül. Mondrian idealizált neoplaszticizmusa vagy Delaunay ösztönös zenei kubizmusa nélkül…
Ők a „prekurzorok”, akik legitimálják a „kinetikus művészetet”, azt a kortárs művészeti áramlatot, amelynek történelmi főszereplői – Vasarely, Soto, Agam, Morellet, Cruz-Diez, le Park vagy Molnar – évtizedek óta a művészet fénylő csillagai.
E művészi áramlat mélyen gyökerezik a geometrikus művészet „esztéticizmusában”, szervesen kapcsolódik hozzá korunk féktelen digitális kifejezéstára, tanítása pedig közvetlenül beletorkollik a kibernetika érzékeny logikájába.
Milija Belic