::: Géczi János Veszprém-esszéjéről
Nem olyan, mint a toszkán városok, Géczi János városa. És olyan se, mint „a konstantinápolyi török rózsát utánzó sárga” Bécs. „Ennek a városnak a színi környezete a négy évszaké, az ökörvérszínű meggybokroké a hegyoldalon, a sárga vadszőlővel gúzsba kötött házaké, a vadcsapásoktól csíkozott havas lejtőké, a novemberi esők után maradt mocsoké. A rókáé, a rómaiak kedvelte felsőörsi kőé. Mind-mind örökké ugyanaz, miközben napszakonként, hónaponként, megvilágítástól függően árnyalataiban változók.”
Géczi János pedig tudja mindezt jól, van összehasonlítási alapja, mert ő az utazások embere. Az utazásoké és a városoké. A városoké, különösen pedig egyé, ahová már több mint harminc éve, hogy gyökerezni kezdett, mélyre le. Úgy tűnik, immár kiszakíthatatlanul. És mivel az utazások embere ő, ily módon a megérkezéseké, az itt vagy ott levésé, a közeledésé és az eltávolodásé. Mert el kell távoznunk ahhoz, hogy jól lássuk a várost. Benne lenni, az is látással jár. És azonosulással, szembefordulással is. De ez másféle látás, mint a kívülről való.
Géczi szereti városát. Jobban ismeri mindenkinél, talán. És ahogyan ő ismeri, olyan módon, olyan megközelítésben és olyan eltávolodásban nem ismeri más. Ezért jó olvasni őt és az ő Veszprém-esszéjét.
Megérkezni egy városba, idegenként, hívatlanul, egyszer, de kétszer is, „m(M)inderről nem kifizetődő beszélni” − írja. Itt, és általában „Európa középső térfelében rendre nem fogadják szívesen a váratlanul megjelenő utazókat.” Kivétel talán, ha turistaként jön. De nemcsak errefelé van ez így, tegyük hozzá. Idegenként megérkezni valahová mindig kissé bizonytalan. Letelepülni érkezni meg pláne. Géczi Veszprémről azt állítja, „legfőbb védekezése az idegenekkel szemben a stigmatizáció. Mindenkire, aki nem anyja petefészkében vagy apja heréjében érkezett Veszprémbe, ráaggatják azt a sárga, csillag alakú jelet, amely azt hirdeti, hogy jövevény. Ha idegen, akkor közhírré teszi azt is, hogy a hagyománytól, a lokális érdektől különbözőt jelenít meg, képvisel, s ekként veszélyforrás. […] Az idegen vidékről érkeztek olyanok, mint az állatok: mert hiedelmek híján vannak, a jelenben élnek. Nincs közösségük, amely rájuk nézve érvényes döntést hoz. Ezek az emberek saját maguk számára fontosak, a szabadságukról nem képesek lemondani, nem ismernek se Istent, se hazát, se szerelmet: nincsenek szocializálva, de még egy olyan erős akarat sincs, másféle hit, különböző remény, elütő szeretet, tanítás, eljárás, viselkedés, amely a szocializációt helyettesítené.”
G. J. úgy ismeri városát, mint a tenyerét. Annál is jobban. Ismeri történetét, geográfiáját, klímáját, domborzatát, növény- és állatvilágát. És embervilágát is. A mait és a múltbélit. Még a széljárást is ismeri, na meg a vizeket. A Sédet is. És fölötte a kanonokpalotákból összeálló várat.
Veszprém nekem az, amit Géczi Jánostól olvastam az utóbbi években. Mert hiába voltam ott gimnazista koromban, csak homályos emlékképek maradtak e látogatásból. Turista voltam és idegen. Nem lett enyém a város. És nem lettem övé én sem. Akkor nem. Nem is akartam, igaz, mert akkoriban még nem akartam ilyesmit. Volt nekem városom, sajátom, beleágyazódva a szívem közepébe, volt nekem olyan. És elég is volt.
Ám G. J.-t olvasva valahogy enyém lett Veszprém is, még azelőtt, hogy e legújabb műve eljutott volna hozzám. Mert G. J. úgy szőtte bele minden utazásába, írásába, sőt, talán minden lélegzetébe e várost, hogy − akarva-akaratlanul − egy idő után úgy éreztem, ismerem. Olyannak éppen, amilyennek leírja: „Rövid utcák mondatain haladok, hogy merre is, az mindaddig nem derül ki, míg bele nem torkollik az utolsó szó egy keresztben futó, másik utcába, avagy villás elágazásba, amiként elválik az Óváros térről leereszkedő Ányos utcától a szapora lépést diktáló Ostromlépcső. A kapkodó lélegzetű mondatok mégis egyetlen városrészt fognak körbe, amint hol a sziklaszirt alatti mélységben, hol a platóról nagy hirtelen aláereszkedvén, balra vagy jobbra fordulva s a keskeny perem vízszintes felületén levegővételhez jutnak.”
Az ő városa nem olyan, mint Toszkána tájai, ahogy már említettem volt. „Veszprém tavasszal többnyire zöld, nyáron főként kék. A fűtől. Az égtől. Persze ez a zöld, ez a kék, ez az ólomszürke, ez a kadmiumfehér az olyan európai fickónak jelent valamit, mint én − fűzi hozzá −, akinek éppen ilyen zöldként, kékként, fehérként érdekes. Arab ember számára − mondja(m) példaként − a kék nem mindig jelenti azt, amit nekünk. […] A kékekkel mindig baj van. Cholnoky Jenő belső-ázsiai útleírásában arról értesülünk, hogy a kínaiak a kék szeműeket egyenesen jövőbe látóknak, varázslóknak tartották, annyiban bizonyosan, hogy előre látják a vihart. E naplójegyzetek miatt lettek a Cholnokyak kék szeműek a helyi Panteonban elhelyezett reliefen, amelyet Várnagy Ildikó készített.”
S hogy milyen íróként ott élni? „Veszprémben írónak lenni rossz. Azért, mert minden író, és ez alól én sem vagyok kivétel − vallja −, elvárja azt a különleges figyelmet, amelyről úgy véli, kijár neki, mint kézenfekvő munkaeszköz vagy munkafeltétel, amit persze saját vélekedése szerint megérdemel.” „Meg is érdemlem” − teszi hozzá zárójelben. Meg is érdemli, mondom én is, zárójel nélkül. „Mi több, az író valójában olyan jóllakott háziállat szeretne lenni, amelyet nézve mindenki az öntörvényű és csikasz vadállatban gyönyörködik. Így tehát ez a város az én munkafeltételeim megteremtéséhez sem járult hozzá. Nekem írói tárgyammá vált. Magánemberként azonban jó ebbe a városba visszajönni” − fűzi tovább a gondolatot.
Mint Géczi minden irodalmi művében, itt is egymásba csúsznak az idősíkok: örvénylő szerkezete rózsanyílásos labirintus, amelyben szentjánosbogár-rajzás idején vagy nyári hajnalokon, az Ostromlépcső hatvanöt grádicsán és máshol is múltból a jelenbe, jelenből a múltba jutunk.
Szóljunk még néhány szót a műfajról. Az esszéírásnak gazdag hagyománya van a magyar irodalomban, elsősorban a nyugatosoktól, tehát Babitstól, Kosztolányitól, Füst Milántól, Szerb Antaltól kezdve, (de visszamehetnénk egészen Sylvester Jánosig vagy még tovább), s folytatva Hubay Miklóssal vagy Ortutayval, Mészöllyel vagy Kassákkal, Tandorival, másokkal. Születtek irodalmi (Sőtér István), költészeti, drámatörténeti, teológiai (Nyíri Tamás), néprajzi (Ortutay Gyula), filozófiai (Almási Miklós), művészeti (Szabolcsi Miklós), pszichológiai (Mérei Ferenc), gondolkodástörténeti, irodalmi vagy éppen önvallomásos esszék (Poszler György). Olyan azonban, amelynek egy város lenne a tárgya, és ilyen átfogóan, plasztikusan, történeti, társadalmi, természettudományos igényességgel, ugyanakkor vallomásosan, mélyen, sajátos nyelvi, stilisztikai eszközökkel íródott volna meg, olyan nemigen. Azt kell tehát mondanom, Géczi János könyve unikumnak számít ily módon, s a jelenkori esszéirodalom egyik kiemelkedő műveként üdvözölhetjük.
És szép ez a kicsi, elegáns könyv. Nyom. Lenyomat is, nyomhagyás is. És szakramentum. Nemcsak a beltartalom, a külső okán is. Úgy van megcsinálva: gondos szakmaisággal, hozzáértéssel. Mondhatni, kifogástalan a szerkesztés (Reményi József Tamás), a tipográfia (Pais Andrea), a borító (Jeli András) is. Jók a felhasznált fotók. Géczi Jánoséi, akiről tudható, képzőművészettel, fotográfiával is foglalkozik. Így aztán lehet kicsi utánérzésünk is: mintha a reneszánsz…
Láng Eszter