Küldeményművészeti reneszánsz

::: A mail art múltja és jelene


Reneszánszát éli a mail art avagy levélművészet (postaművészet, küldeményművészet), legalábbis ha a kaposvári, debreceni és miskolci kiállításokat vesszük górcső alá az elmúlt évtizedben. De ha távolabbra tekintünk, akkor is hasonló megállapításra juthatunk: Európában virágzik a műfaj, jelentős részben a Nemzetközi Mail Art Szövetség (International Union of Mail Art – IUOMA) tevékenységéhez kötődve, és még erőteljesebben a dél-amerikai kontinensen, ahol nem is reneszánszról, újjászületésről, hanem inkább – némi megkésettségből adódóan – virágzásról lehet szó.

A műfajról számos – vagy még inkább számtalan – információt találunk a virtuális hálón. A mail art hívó szóra csak francia nyelven 107 ezer találat jelenik meg, magyarul 9300, spanyolul közel 47 ezer, angolul több mint 480 ezer, ha pedig nem kötjük valamely nyelvhez a keresést, akkor mintegy egymillió az eredmények száma. A reneszánsz évében tehát a küldeményművészet aktuális témaként merül fel.

Az újraszületést megelőzi a születés, tehát a reneszánsz előtt keressük meg a „neszanszot” (naissance). Kellett hozzá egyáltalán a posta megszületése, majd a XIX. században a levelezőlap megjelenése. Érdekességként említsük meg, hogy az első hivatalos postai levelezőlapot az osztrák-magyar postaigazgatóság adta ki 1869-ben, az első bélyegeket pedig Angliában nyomtatták 1840-ben, majd Franciaországban, 1848-ban. De az Egyesült Államokban is megjelentek, már a polgárháború idején (1861–1865), a hazafias tartalmú, propagandisztikus képes borítékok.

levéldekorálók

A leveleket, küldeményeket küldőjük időnként díszítette, csinosította. A francia irodalom Stéphane Mallarmét, Guillaume Apollinaire-t és Marcel Duchamp-t említi olyan jeles személyiségekként, akik leveleiket dekorálták, s a posta révén nyilvános üzenetként továbbították. Mallarmétól például fennmaradt egy olyan levél, amelynek címzését versbe szedte. Duchamp elsősorban szemléletével alapozza meg a műfajt.

Ivo Pannaggi Katherine Dreierhez (1926)
Ivo Pannaggi (1926)

A XX. századi Európában több helyen is kezdetét veszi a postaművészet. Olaszországban például a futuristák, Filippo Tommaso Marinetti, Giacomo Balla, Fortunato Depero, Ivo Pannaggi és mások számára válik a levél a festészet, grafika, kollázs technikáját alkalmazó, de a standardtól eltávolodó, sokszor vidám vagy humoros tartalmú képzőművészeti hordozófelületté. Vittorio Baccelli így ír a kezdetekről: „Egy spontán, jóindulatú és szeretetteljes művészeti mozgalom volt, amelyről senki nem gondolta volna, hogy a jövőben így felértékelődik. De mégis mindannyian nagyon öntudatosak voltunk, és a kölcsönösség, a nagylelkűséggel és tisztasággal átitatott tisztelet különös értékkel és jelentőséggel bírt.”

New York-i áttörés

A műfaj születését azonban a köztudat mégis az amerikai Ray Johnson fluxus-művészhez köti, aki az ötvenes évektől kezdődően intenzív levelezést folytatott, és tevékenységével, művészi üzenetek küldésével meghatározó szerepet játszott a műfajban. A mail art elnevezés is tőle származik. Nyugodtan kijelenthetjük – mondja Ken Friedman –, hogy „az újrealisták voltak a mail art első igazi művelői, viszont a mail art első periódusának karakterisztikus érzékenységét és jellegzetességét Ray Johnson és baráti köre, a New York Correspondence School (NYCS) határozta meg”.

A mail artra először a Fluxus mint csoport gyakorolta a legnagyobb közvetlen hatást, majd a sorban Ray Johnson, és olyan fluxus-művészek következtek, mint Ken Friedman, Dick Higgins, George Brecht, Robert Filliou és Ben Vautier. A fluxus a mail artban a kísérletezés, a kommunikáció és az interakció lehetőségét látta. A fluxusból és a konceptuális művészetből kiindulva a mail-art a művészek egymás közötti nemzetközi kommunikációján alapult, melynek során az alkotók kicserélték ötleteiket, műveiket és a további együttműködésre vonatkozó terveiket. Ezt az interaktív jellegű művészetet napjaink a web artjának atyjaként is tekinthetjük.

Művészi normaszegés

A mail art küldemények a konceptuális művészet és a vele rokon törekvések hatására gyakran foglalkoztak magával a művészettel, annak társadalmi vonatkozásaival, társadalmi kérdésekkel és az üzenetet közvetítő médiummal is. E műfaj, ez az „avantgard művészi normaszegés” számos rokon irányzattal együtt a hatvanas évek sok szálon kibontakozó kulturális lázadásának, az ellenkultúrának részévé vált, és – ahogyan Szombathy Bálint fogalmaz – „szorosan kapcsolódik a mindennapok egzisztenciális és ideológiai harcához, az alkotók létgyakorlati formájához”.

Ken Friedman megkülönbözteti a mail artot a kapcsolatművészettől, mondván: „A kapcsolatművészetben a kölcsönösség elve, az interaktivitás a döntő, míg a mail art inkább egyirányú kommunikáció, amikor a művet úgy postázzák, hogy nem várnak választ.” Megítélésem szerint nehéz és talán fölösleges is a kettőt egymástól elválasztani, hiszen lényege mindkettőnek a vizuális és konceptuális kommunikáció a posta révén. A XX. század utolsó évtizedeiben már innen is továbblép a műfaj: a fax, majd az e-mail újabb kapcsolódási lehetőségeket biztosít. De utóbbiak néhány ponton erősen különböznek a hagyományos postai küldeményektől, például abban, hogy a postán küldött munka originális mű, amely az esetek többségében egyetlen példányban készült, és ennyiben még kötődik a tradicionális művészethez.

Fókuszban a kommunikáció

A mail art változatos műfaj: bármilyen formában megjelenhet, amelyet a posta képes és hajlandó továbbítani. A mail art számára nem a hagyományos művészi érték az elsődleges, hanem a kommunikáció maga. Célja ennek megfelelően művészi „üzenetek” küldése, a művészi kapcsolatteremtés demokratizálása és nemzetközi szintre emelése. Az, hogy e kapcsolatteremtés és az üzenetek mennyire művésziek, persze kérdés. Jelen írásnak azonban semmiképpen sem témája valamiféle esztétizálás. Egyetértek Szombathyval, aki szerint „a postai hírcserét alkalmazó művészeti mozgalom nem különálló, szilárd stratégiai alapokon nyugvó, homogén művészeti irányzat, inkább több, hatóképes műfaj és izmus sokszor efemer keveredése. A hiedelmekkel ellentétben a küldeményművészet elsősorban szociológiai s csak másodsorban esztétikai jelenség”. Az „üzenetek” tehát nem feltétlenül „művésziek”, hanem sok esetben művészi szándékúak.

A küldő személyt a fogadó személlyel a postai hálózaton keresztül hosszú utat megtett küldemény köti össze: ily módon jön létre a találkozás. De találkozások jönnek létre azáltal is, hogy a mű az utazás során kapcsolatba kerül mindazokkal, akik a kézbesítés során kézbe veszik, megnézik azt.

A legdemokratikusabb műfaj

Michel Della Vedova (2005)
Michel Della Vedova (2005)

A mail artot a legdemokratikusabb műfajként tartják számon. A posta eredendő demokratizmusa rengeteg kreatív személy részére tette lehetővé ezt a fajta alkotótevékenységet Keleten és Nyugaton, a kulturális központokban és a periférián is. A műfajnak nincsenek kötöttségei. Galántai György így fogalmaz: „A kapcsolatművészet elvileg mindenki számára elérhető, személyes, együttműködő, interaktív, a kommunikációra építő, kutatásra irányuló, nyitott a véletlenre, játékos, egyszerű eszközöket használ, nem törekszik kizárólagosságra, nincs áru- vagy intézményes értéke, a személyes produkciót eszközként használja, és kulturális célja van.”

Chuck Welch is kiemeli, hogy „mindenki és bárki előtt nyitva áll, aki hallott róla; a művészeti főiskolásoktól kezdve egészen azokig, akiket rendszeresen mindig, mindenhonnan visszautasítanak, az olyanok előtt, mint Vincent van Gogh és Paul Cézanne, akiket a kortársaik újra és újra megtagadtak. A mail art nem-elutasító aspektusát nem lehet csak úgy félretenni. Bárki lehet mail art művész, akár önmaga felavatása, akár postázás útján. A mail artban nincsenek döntőbírók, akik meghatároznák, mi a jó, és mi a rossz”. „Iskolázottságtól, területi hovatartozástól, életkortól és hivatalos státustól függetlenül a postán keresztül bárki közölheti esztétikai, politikai és művészeti hitvallását, illetve a legegyszerűbb eszközökkel konkrét személyhez vagy személyekhez szóló műveket hozhat létre.” A kiállításokon se részvételi díj, se zsűri nincs, minden beérkezett alkotást, amely megfelel a kiírt feltételeknek, kiállítanak. A műveket azonban nem küldik vissza: azok vagy a szervezők tulajdonában maradnak, vagy valamilyen kollekcióba kerülnek. A kiállítást dokumentálják, a dokumentumokat a résztvevők megkapják.

Internet előtti hálózatok

Gábos József (2004)
Gábos József (2004)

A fenti kritériumok (pontosabban az, hogy a beérkezett munkák levél mivoltuknál fogva nem kerültek visszaküldésre) a 80-as évekre az egész világon természetszerűleg vezettek nagy gyűjtemények, alternatív művészeti intézmények és archívumok, a postai világhálót működtető művészeti csomópontok kialakulásához. Perneczky Géza 2002-ben mindezt így értékeli: „A Mail Art működése közben szinte automatikusan létrejött Network igazi jelentősége csak napjainkban lett világos. Mert igaz ugyan az, hogy még nem az elektronikus média volt a hordozója, mégis ez a postai kapcsolatrendszer lett az univerzális kommunikációs rendszerek első elvi megfogalmazója, és – tegyük hozzá – belőle alakult ki az Internethez hasonló hálózatok első gyakorlati megvalósítása is. Van valami szép abban, hogy mindennapjaink legradikálisabb formálója, a komputer-technikán alapuló WEB-rendszer először nem a legnagyobb hatalom, a pénz fényudvarában vagy a kommersz érdekek prózai szférájában született meg, hanem az egyenlőségről szőtt álmok műfajában, és a művészetek közös tulajdonjogát hirdető utópiákban.”

Bár a küldeményművészetnek a problémaköre elsősorban a kommunikáció szférájára tartozik, és csak azután beszélhetünk művészeti implikációiról, szólnunk kell róla mégis. A század első felében művészek indították a mozgalmat, ők tágították ki a kereteket, hogy bárki beléphessen és alkotóvá válhasson. Tízezrek kapcsolódtak be a hálózatba. A mail art műfajának megszületésében és elterjedésében a posta jelentősége megítélésem szerint legalább akkora, mint ma az interneté: a levelek a posta révén a világ bármely sarkába eljutottak és lehetővé tették a kapcsolattartást, a kommunikációt. A művészet ily módon ekkor kezdett elmozdulni a hálózatosodás irányába. A globalizáció talán éppen ezen a területen jelent meg a legkorábban, és nagyon pozitív tartalmú volt.

A kapcsolatépítésen túl a küldeményművészet egyre több alkotó érvényesülését tette lehetővé, akik közül sokan jelentős művészi pályát járnak be. A dél-amerikai Clemente Padin például, aki underground, vagy ha jobban tetszik alternatív művészként korábban sok viszontagságon, politikai meghurcoláson esett át, 2005 végén megkapta hazája, Uruguay legjelentősebb képzőművészeti elismerését, a Pedro Figari-díjat. És aki egyébként a mail art mozgalomnak egyik legismertebb mai képviselője. De nem utolsó sorban a mail art révén került be a nemzetközileg ismert és elismert művészek sorába jó néhány magyar művész is, például Galántai György, vagy Tót Endre, Perneczky Géza, Erdély Miklós, Konkoly Gyula, Altorjay Gábor, Tóth Gábor, Hajas Tibor, valamint a vajdasági Szombathy Bálint.

Relációesztétika

Für Emil (2004)
Für Emil (2004)

A mail art mozgalom szabadságának és kommunikációs kapcsolatrendszerének – bevallottan vagy sem – van valamiféle implikációja a hivatalos kortárs művészetben is: az emberek közötti viszonyok, a kapcsolatok összessége, ezek társadalmi kontextusa itt is előtérbe kerül. Sok jelentős, „befutott” képzőművész is bekapcsolódik a mail artba, talán éppen azért, mert végtelen szabadság és demokratizmus jellemzi a műfajt. Nicolas Bourriaud, a párizsi kortárs művészeti múzeum, a Palais de Tokyo társigazgatója a relációesztétika és a relációművészet fogalmának bevezetésével szintén az emberi és társadalmi kapcsolatokra fekteti a súlyt. De mindez sokkal korábban és természetes módon következett be a mail art mozgalomban, megelőzve a globalizációt.

A hivatalos képzőművészet területén a kilencvenes években lezajlott radikális változás viszont nem előzménye, hanem következménye volt a globalizációnak. Bourriaud szerint „véget ért az ellentétek bűvöletébe esett modernizmus. Nincs többé szükség a különbségek hangsúlyozására.” Már nincs mit szétszedni, nincs mit eltávolítani. Itt és most nem a távolság, hanem a közelség, nem a különbség, hanem a hasonlóság hangsúlyozására van szükség, mely a kapitalizmus elidegenítő társadalmi kontextusában kommunikációs csatornákat tud nyitni az egyének között.” Vagy ahogyan Klimó Károly fogalmaz: „ma már egy elfogultságoktól, gyűlölettől, kicsinyességektől és negatív emberi tulajdonságoktól mentes embernek a keresése a cél”. A művészetnek tehát alternatív modelleket kell kínálnia az emberi szabadság és a valós emberi érintkezés megteremtésére. Ehhez pedig igen jó példát szolgáltatnak az alternatív művészeti folyamatok, ezen belül a mail art is, amelyet sokan kapcsolatművészetnek is neveznek. Azt kell gondolnom, hogy a hivatalos művészet szemléletében évtizedekkel lemaradt az underground művészettől.

A mail art művészeti implikációit támasztják alá azok a kiállítások is, amelyeket a bevezetőben említettem. A Debreceni Egyetem fiatal közgazdasági karának egyik még fiatalabb tanszéke, a Világgazdaság és Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék öt esztendővel ezelőtt kezdett el nemzetközi mail art kiállításokat szervezni, évente egyet.

Páneurópa és Szabadság Debrecenből

Az elsőt „Páneurópa – hommage à Richard de Coudenhove-Kalergi” címmel hirdették meg. A téma többszörösen is aktuális volt: Magyarországot abban az évben vették fel az Európai Unióba, és Coudenhove-Kalergi születésének száztizedik évfordulóját is ugyanakkor ünnepelték. A kiállításhoz megnyerték Josepf Kadar (Le K’dar) Párizsban élő magyar képzőművész és az általa alapított álmosdi Nemzetközi Mail-Art Múzeum támogatását. Jelentős munkák érkeztek be (12 országból 72 alkotás). Külföldről a többi között Daniel C. Boyer (USA), Luc Fierens (Belgium), Torquato La Mattina (Olaszország), Le K’dar (Franciaország), Lux Antal (Németország), Craig McKenzie (USA), Clemente Padin (Uruguay), Oscar Poliotto (Argentina), Giovanni StraDa Da Ravenna (Olaszország), Jaroslav Uhel (Szlovákia), Guido Vermeulen (Belgium), itthonról pedig Gábos József, Fátyol Zoltán, Pál Csaba, Torok Sándor, Zsubori Ervin és mások küldtek anyagot. A felsorolásból is látszik, hogy a hivatásos képzőművészek szívesen vesznek részt a mail art mozgalomban. Az anyagról CD készült, amelyet minden résztvevő megkapott.

Gubis Mihály (2005)
Gubis Mihály (2005)

A debreceni közgáz második kiállítása (Liberty – Szabadság) még több résztvevőt vonzott (13 országból 70 alkotó vett részt). A régiek mellett újabb nevek jelentek meg: Pawel Bitka (Lengyelország), Michel Della Vedova (Franciaország), Djukic Emina (Szlovénia), Dorothea Fleiss (Németország), Yannick Franck (Belgium), Dorel Gaina (Románia), Miguel Jimenez Zenon (Spanyolország), Galántai György, az azóta tragikusan elhunyt Gubis Mihály, Millesime/Sinepress, Vass Tibor és mások. Ezt a kiállítást több helyre elvitték: a Nagyváradi Egyetem zeneművészeti karán tanszékvezetőként dolgozó énekes és képzőművész-performer Carmen Vasile társszervezésében kiállították a romániai Bihar megyei múzeumban (Muzeul Ţării Crişurilor), majd Kolozsváron és Tordán, jó sajtóvisszhanggal.

Spanyolnátha-biennálék

A következő évtől, 2006-tól indult a Spanyolnátha web-folyóirat és a Marcelland Nemzetközi Képzőművészeti Gyűjtemény szervezésében a miskolci küldeményművészeti biennále-sorozat. A szervezésbe bekapcsolódott a debreceni közgazdasági kar világgazdasági tanszéke is, valamint a Magyar Elektrográfiai Társaság. A téma: R_evolution 1956–2006. A több mint húsz ország közel száz alkotójának munkái megtekinthetők a virtuális katalógusban, a mailart.hu honlapon. A kiállítás anyagát először Miskolcon, majd Debrecenben mutatták be, ahol ez a harmadik mail art kiállítás volt a sorban. 2007-ben a világgazdasági tanszék a Spanyolnátha, a Példa Képfőiskola, a Marcelland Nemzetközi Képzőművészeti Gyűjtemény, a Magyar Elektrográfiai Társaság, valamint a Pasztellfestők Egyesülete támogatásával rendezte meg a IV. nemzetközi mail art kiállítását, amelynek anyaga bemutatásra kerül Miskolcon is. Témája: Hommage à Master – Hódolat a Mesternek. A szervezők indirekt módon a 2006-ban elhunyt Torok Sándor iránti megbecsülésüket kívánták ezzel a kiállítással is kinyilvánítani.

A Spanyolnátha művészeti folyóirat 2008 októberében, a reneszánsz év alkalmából, R_enaissance címmel rendezi meg a II. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennálét. Helyszíne, mint az elsőnél is, a miskolci Ifjúsági és Szabadidő Ház Galériája. Társrendezők a Magyar Elektrográfiai Társaság, a Debreceni Egyetem Világgazdaság és Nemzetközi Kapcsolatok Tanszéke, a miskolci Ifjúsági és Szabadidő Ház. A kiállítás anyaga november második felétől a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Karának Aula Galériájában lesz látható.

A képzőművészek visszatérése

Bár a projektek mindenki számára nyitottak, mégis azt tapasztaljuk, hogy a debreceni kiállítások résztvevői többségükben hivatásos, ráadásul jó nevű képzőművészek. Olyanok, akik szeretnek valami szokatlant, valami mást, játékosat, nem fontosat, főleg nem fontoskodót csinálni, a „komoly” alkotás mellett. Képzőművészek kezdték valamikor a művészeti levelek küldését, és azt látjuk, hogy miközben műfajosodott és popularizálódott ez a fajta tevékenység, ismét feléled, újraszületik a hivatásos képzőművészek által. Reneszánsza van tehát a mail artnak, és azt mondhatjuk, hogy régiónkban talán most fog igazán kiterebélyesedni, elfogadottá, ismertté válni.

Eljön talán az idő, amikor a Mail Art Évét fogjuk ünnepelni.

Láng Eszter


Átvett újraközlés | Forrás: mailart.hu
Megjelent 2008-ban a mailart.hu honlapon, a II. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennále bevezető tanulmányaként, jegyzetekkel ellátva | Az újraközlés apropója a 2012. június 16-án a budapesti Bélyegmúzeumban nyíló mail art kiállítás, illetve a R_ecollage címmel 2012-ben sorra kerülő IV. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennálé

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük