::: Varga László Téglamesék című kiállítása elé
Valahogy nagyon meg tud ragadni az a módszeres munka, ahogy Varga László megy a téma után, ahogy rátalál valamire, körbejárja, kibontja, feldolgozza. Mint valami régi kézműves mester, aki megtanulta alaposan mestersége minden csínját-bínját, minden fortélyát kitapasztalta, ellenőrizte, működik-e, felépítette a konstrukciót, csiszolta a szerkezet apró, rejtett elemeit, finomította úgy, hogy láthatóvá váljanak a részletek, és végül összeálljon az egész.
Tudtam régóta, hogy Varga László a téglák titkait kutatja, az elmúlt idő lenyomatait, emberi életek apró, másoknak talán semmitmondó részleteit, a falakra rakódott és a téglákba vésett múltat, az elmúlás utáni maradványokat, azokat az emléknyomokat, amelyeket 50–100–150 évvel ezelőtt élt emberek hagytak maguk után. Mert valahogy mindenki nyomot kíván hagyni, és Varga ezt az emberi törekvést nagyon komolyan veszi, nevezhetném ennélfogva nyomkeresőnek, mások nyomai őrzőjének, miközben maga is nyomot hagy tevékenységével.
Kis nyomok ezek, és mások nyomain át köszönnek ránk, ahogy összerakja, összemontázsolja, műalkotássá formálja mindazt, amit felfedezett, és most felfed előttünk is, mindazok előtt, akik kicsit is érdeklődnek az ő világa iránt. Egyúttal ennek a kisvárosnak, Kispestnek az élete és múltja iránt, azokból a kis szeletkékből épült várostörténet iránt, vagy legalábbis annak közelmúltbeli része iránt, amit még ezeken a műveken át mindannyian meg tudunk érinteni. Ha nem is a kezünkkel, fizikailag, de valahol belül, érzéseinkkel, érdeklődésünkkel, mert ily módon még jobban e városé leszünk, valódi polgáraivá válunk. Hiszen aminek ismerjük múltját, annak jobban becsüljük jelenét, és örökségünket, az ide kötődést, ide gyökerezést, múltját őrző pillanatait tovább is akarjuk adni az itt élő leszármazottainknak is. Így válik kibontottá az idő visszafelé és előrefelé, az idő, amelyben létezünk valamennyien, valameddig.
Szép ez a folyamat, szép az a mély érdeklődés, fogékonyság, tisztelet és szeretet, amellyel fotóművész-elektrográfusunk képfüzérré fűzi nekünk az idő egy kis részletét, amiből jövünk, amiben vagyunk, és amelyből majd kimegyünk, ahogy minden élő és élettelen, minden fizikai és szellemi, lelki valami, mert így történik, míg a világ világ, sőt még azután is két nappal.
E sorozat tizenkét tabló a város életéből, a szorgos kéz gyümölcse, benne a Szent István Kórházból hozott téglamesékkel, a mindennapok arcaival, Lonci nénik és motoros postások fotóinak emléknyomaival. Megtudjuk, hogy hol laktak, melyik utca hány szám alatt, és elképzeljük, hogyan bízták Varga László emlékőrzőre féltett fotográfiáikat, a Teszáry-Berger-Vankó-Hangya család vagy Várhelyi Sándor emlékeit. Még azt is megtudhatjuk, melyek voltak az utcanevek – ki honnan hová költözött vagy vetődött, hiszen voltak világégések, háborúk, lágerek és ki- meg betelepítések, szomorú fordulatok az egyes emberek vagy népek életében. Miközben mint Pilátus, minden felelős mosta a kezeit – de hiába, vannak piszkok, amiket nem lehet lemosni.
És éltek itt is, ebben a városban egyszerű emberek, akik tették a dolgukat, kenyeret dagasztottak és csirkéket neveltek, palántáztak és gyárakban végezték apró feladataikat, tanítottak és gyermekeket neveltek, viselték az élet szép, ünnepi pillanatait és gonosz, mindennapi, nehéz és szomorúságra okot adó óráit. Így nőttek a percek órákká, az órák napokká, a napok évekké, és születtek és haltak, jöttek és mentek vagy maradtak, ahogy a sors hozta, az itt élők.
Megállunk tehát VL emlékőrző elektrográfiái előtt, egy zsigereiben alkotónak született művész előtt, és visszagondolunk azokra az emberekre, akik megjelennek e míves munkákon, akiknek rövid történetébe a művész beavat bennünket. És ezek a művek olyanok, beléphetünk az egyszerű, mindennapi emberek életébe, azokéba, akiknek leszármazottaival napra nap találkozhatunk a város utcáin, terein, az iskolákban, a presszókban, az evangélikus testvérközösség Méltóság Napja templomában, a Forrásházban, a KMO-ban. Utóbbi szintén megérdemli, hogy legalább említsük, hiszen már ő is matróna, éppen százéves, és kívánjunk neki még ugyanennyit, aztán majd meglátjuk.
Állok tehát a képek előtt másokkal, kispestiekkel együtt, akik talán folytatásai annak a múltnak, amelyik a kiállított képekből kibomlik, és arra gondolok, talán valami mégis megőrződik belőlünk, ha nem is egyenként, nem is egyénileg, de általános és kollektív mivoltunkban. És ez valamilyen halvány elégedettséggel és nyugalommal tölt el.
Láng Eszter
Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2023. május 23-án Budapesten, a kispesti Városháza aulájában, a Kispest Városház Tárlat terében, Varga László Téglamesék című fotókiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2023. augusztus 31-ig
Varga László így vall a kiállításról
„A Téglamesék című sorozat téglafotói a IX. kerületi Szent István Kórház (Kispest területi kórháza is) 1885. augusztus 5-én átadott (terv: Hauszmann Alajos), pavilonrendszerű épületei falain vésett nevek, monogramok, dátumok, rajzok alapján készültek. A várakozó betegek különösen a bejáratok mellett karcolták tele a téglákat. A körülbelül 300 felvételt covidoltásra várva, majd később Láng Eszterrel bejárva készítettem. Itt a kiállításon csak néhányat használtam fel.
A családi fotók is ebből a korból származnak. A kispesti Koppány Ilona (Lonci) ajándékozott meg Várhelyi Sándor (aki később Pestlőrincen élt), és Szőcs–Arad fényképekkel. A kispesti Kósa István motoros postástól – lakott az Ady Endre úton és a Kossuth utcában – is maradtak fent fotók. A többi képen a Teszáry–Berger–Vankó–Hangya család emlékképei szerepelnek. Ők az Árpád utcában, a Kossuth utca 9-ben, Csepelen és Újpesten éltek.
A régi téglákkal és családi fotókkal valamiféle emlékfalat szerettem volna létrehozni, ahol a szinte elfeledett és nem közismert emberek újra fénybe kerülnek.”
