::: Géczi János Viotti négy vagy öt élete című kötetéről
Bizarr, már a cím is. Benne a név olaszos hangzású. Ki tudja, honnan, az idők mely mélységéből jön viselője, akinek annyi élet, így hát annyi idő adatott meg! És annyi újjászületés! A titkokat remélő olvasó bizonyára a kötet után nyúl. Belelapoz, beleolvas, és igyekszik átjutni „a fák közt húzódó, fénnyel belülről vékonyan kibélelt ösvényen”, de a történelem szövetén s a szöveg szövetén át is, oda és vissza sétálgatva a múltban, múltakban, a sorsok mélyszerkezetét vizsgálva. Aztán hazamegy a könyvvel, kiül a kertbe a hosszúra nyúló közép-európai délutánban, hogy közelebbi ismeretséget kössön a diófa májusi napfénytől óvó árnyékába rejtezve e valakivel, akinek négy vagy inkább öt élet adatott.
Férfiembernél ez természetes – mondja Géczi János –, ám korántsem mellékes, hogy a recenzens (nő létére!), maga is részt kér a többes életből. És meg is kapja, elveszi magának, továbbgondolva a történetet a maga ízlése szerint: „…az olvasó az egyik oldalról a másikra lapozva olvas, hogy közben egész passzusokat átlépjen, más esetekben pedig keresztül-kasul járja a mondatokat, szét is szedi azokat, és feljavítja, hogy a szöveg által nem sejtett következtetésekre jusson, s az elkövetkezőkben ott fogjon az olvasáshoz, ahol akar, vagy elhajíthassa a nyomtatványt, és ha úgy tetszik, akár meg is semmisítse. Ugyan a papírt gyújtja fel, de a szöveget égeti meg.” Mert ilyeneket tud Géczi: megindítani a fantáziát, és messzire röpíteni olvasóját az évszakokban és az országokban, városokban. Viotti életei Németalföldön, Erdélyben, Dalmáciában és Dél-Franciaországban történnek meg. Megtörténnek, ámde nem teljesednek ki, ezért is az újabb és újabb nekilendülés az életnek. Mindezt úgy, hogy közeli barátja, sőt felesége is örökös félhomályban él Viotti létezése és sorsa tekintetében, aki még élete „alapigazságait sem árulja el”.
Ha méricskélni kezdeném, mekkora Géczi-Viotti eddig felhalmozott életműve, bízvást kijönne belőle több élet is, így aztán nem csodálkozhatunk, hogy e bizonyos Viotti Mór 1930-ban, összes eddig életét egybevetve, épp a háromszáznegyvenhatodik évét tölti be, akkor is, ha Géczi-Viotti csak bő két évtizeddel később születik meg. De a történeteknek az a szokásuk, hogy néha korábban, máskor későbben kezdődnek el: a lényeg az, szerző s olvasó is jól érezze magát bennük. Viotti élete, amelynek most részesei leszünk Géczi János által, házasságainak medrében és házasságon kívüli kapcsolatainak sodrában zajlik. Jan (Johannes) van der Meer Levelet olvasó kék ruhás nőjénél kezdődik, de hogy az egymást követő életekben emlékszik-e majd erre s a többire, kétséges. Az azonban, hogy az utolsóban nem emlékszik rájuk, egészen bizonyos, noha „sejti, hogy minden mozdulata mögött átélt idő rejlik”. Ez az „átélt idő”, időn kívüliség vagy idő fölöttiség az, amit megérez az olvasó is, ennek a gyönyörűségétől válik libabőrössé, s a valóság és fikció viszonyától, a titkoktól és a szerelemtől.
A mű szerkezete az időrétegek keverésére épül. Géczi rendelkezik az epikus művek megkonstruálásához szükséges módszertani ismeretekkel, s tudatosan bánik a nyelvvel, ahogyan a történet egyes elemeivel is. Ebből következően a történet mind felépítésében, mind nyelvezetében lezárt esztétikumot, ám nyitott értelmezési lehetőségeket kínál. Nem állítható azonban, hogy a regény kizárólag epikai alkotásként kezelendő, több okból sem. Egyrészt a szövegre a sűrítettség, koncentráltság jellemző. Ez különösen jól érzékelhető a képiségben. A könyvben ugyanis a leírások, a statikus elemek, azáltal, hogy rendkívüli, vizuális érzetek keltésére képes erejük van, sokkal nagyobb szerephez jutnak, mint a történések, tehát magának az elbeszélésnek a folyama. Másrészt a szöveg ritmusa, ritmikája is erősen versszerű, néhol csak a tördelésen múlik, hogy epikaként s nem poémaként kezeljük. Harmadrészt a verseiből ismert eljárással építi prózai szövegeit is. Negyedszer: a Géczi-féle prózai szövegeket erőteljesen áthatja a Géczi-féle poézis, azaz a lírai töltet és elemek, akkor is, ha ez az erősen modern líraiság kiszámítottan, nagyon tudatosan visszafogott.
E művében is, akárcsak többi prózai írásában, széles művelődéstörténeti, kultúrantropológiai ismeretekbe ágyazottan futnak a szálak. Megtudunk például egy s mást a vadgesztenye (lógesztenye, bokrétafa, csokrétafa) felhasználásáról, származásáról, elterjedtségéről, vagy a tuskészítésről, a papírmalmok működéséről, és különösképpen az írásról, ami e műben elsősorban levélírás, sőt, szerelmeslevél-írás. Így hát a szerelem több módon is jelen van, s az írás is mint foglalkozás, mint lételem, ha nem is mondatik ki explicite. A könyv életét is végigkísérjük, az üres papír teleíródását, jelentéssel telítődését: ez is egy szál a sok közül. A női alakok megformálása is igen sajátos, továbbá a férfi-nő viszony és szerep, s a szeretet és a magány problematikája. És különösen finoman megrajzolt Alice alakja, aki végül összerakja férje életeit. Tetszenek a nem is nagyon rejtegetett filozófiai tartalmak is: a bűn problematikájának megfogalmazásakor Rousseau-ra hivatkozik, de óhatatlanul eszünkbe jut Voltaire is, amikor azt mondatja az író Ambrusával, egyik szereplőjével: „Az a rossz, ha egy dolgot nem arra használunk, amire való. És mert a jó a rosszal együtt él egymással, a világból képtelenség lenne kiirtani a rosszat. És évekkel később [Viotti] azt feleli Ambrusának: Megnyugtató, hogy a jót is!” Különféle életmodelleket példáznak tehát az egyes szereplők: Viotti a szent ágostoni, Ambrusa a szent ambrusi felfogást.
Géczi János sok műfajú alkotó. Műveit, legyenek azok versek, esszék, epikai művek vagy tudományos írások, egységes világlátás és gondolatiság jellemzi és köti össze. S ami e regényében is visszatér: városának, Veszprémnek mint civilizációs térnek a megélése, de az elvágyódás is (amit több művében is végérvényesen a Murter jelenít meg) és a keresés. Ha Viotti az életben a kiteljesedést keresi, akkor Géczi (ha úgy tetszik: Géczi-Viotti) a munkában, tehát az írásban magát a kiteljesedést éli meg. „Nem a haláltól félek − mondja Viotti −, hanem attól, hogy nem írom meg azt, ami a földi feladatom! És ez a szöveg, amelyet magam alkotok, maga a paradicsom − itt, a Földön.”
Láng Eszter