::: Alföldi László Átírás című kiállítása elé
Művészbarátaim körében folytatott közvélemény-kutatásaim eredményeképpen arra a megállapításra jutottam, hogy munkamódszer tekintetében két nagy csoportba osztódunk. Egyikünk látja előre a festményt, szobrot, grafikát, amit meg akar csinálni, fegyelmezetten halad a megvalósítás irányába, s ha nem is zárja ki a tervmódosítás esélyét, viszonylag kevés teret hagy magának az improvizációra. Másik csoportunk minden alkalommal vakrepülést hajt végre. Eleinte többnyire fogalma sincs, hova megy, és egyedül az a halálosan biztos tudat vezérli, hogy valahova megérkezik. Egy ponton beindul egy folyamat, s ebből kisül valami a végén. Alföldi László minden kétséget kizáróan ebbe a csoportba tartozik.
Nem véletlen, hogy működése színhelyeit műterem vagy stúdió helyett nagyműhelynek és kisműhelynek nevezi. Mintha szüntelenül kovácsolna, szerelne, barkácsolna. Izgalmas lapjai tornyokban állnak ezekben, s gondolhat a látogató bármit, neki majdnem mindegyik befejezetlen. Valaminek a jó kezdete, de sosem a végleges alakja. Nehéz őt a nap végén elégedetten hátradőlve elképzelni.
Ez lehet a magyarázata, hogy bár már a hetvenes években viszonylagos rendszerességgel vett részt csoportos kiállításokon, 2000-ben szánta csak rá magát egy önálló bemutatkozásra. Nagy árnyékokat vető mesterekkel és példaképekkel a háta mögött nem szívesen kapcsol robotpilótára, és nagyon kevés dolgot hagy a véletlenre. Ez paradoxonnak tűnhet az után, amit az előszóban említettem, de korántsem az. Bár nem látja előre, mi lesz a végkifejlet, a kép végső minőségét tekintve vannak lefektetett paraméterei. Az út a lényeges. A kalandok, amik a kész műhöz vezetnek.
Hogy ez hol indul és merre vezet, már az első szóló kiállítás idején világos volt számára. Kutatása kezdettől a sokszorosított és az egyedi művek viszonyára, a reprodukción átment képek módosult változására, és a hagyományhoz való kötődés megtartása mellett egy saját, határozott képi identitás kialakítására irányult.
Tizenkilenc önálló tárlatából tizenegynek „Ugyanaz és más“ volt a címe. A témák változtak, az alkotói módszer konstans maradt. Monomániának tűnő kitartása, melyet a piciny elmozdulások és a repetitív összhang koalíciójának vizsgálatába fektet, meglepő sorozatok születését eredményezi. A mostani alcíme: Átírás. A korábbiaké többek között Fejek, Kép-más-ok, Kép-más-kép, Re-produkciók, Eredeti eredet volt.
Vagány kombinációiban – melyek kollázsai, papírnyomatai, valamint az általa kidolgozott és paratípiának elnevezett eljárással készült lapjaiból képződnek – vastagságok olvadnak egységbe. Két markáns téma köré épül ez a kiállítás. Közel lépve az első rétegekben folyóiratokból ismerős képi elemekre bukkanunk. Automatikusan elolvassuk és értelmezzük a felbukkanó márkaneveket, asszociációs mechanizmusok lépnek munkába az agyunkban. Ékszerek, drága órák, tévécsatornák nevei, celebek, gyümölcslé… Ezek a munkák részben Alföldi László Pompeji vázlatok című korábbi sorozatának egyenes folytatásai. Míg azokat egy valaha volt kultúra visszahozhatatlanul porrá vált öröksége inspirálta, mostani műveivel korunk eselékeit próbálja műhelyében rendszerezni. A Vezúv lávája által konzervált kisváros tragédiájából egyenesen a mába vezet minket. Egy katasztrófa sújtotta település lakóinak pánikszerű menekülése után visszamaradt civilizáció maradványait ragasztja, préseli egybe. Saját élményanyagunkból a fukusimai katasztrófa képei jutnak eszünkbe, az olaszországi földrengések és a kínai földcsuszamlások. Van, amiken még felismerhetők az összetevők, másokon az anyagok már összeolvadtak, összehumuszolódtak az anyafölddel. A sok elhagyott otthon, tengervíz mosta emlékek, a kioltott életek relikviái. Ahogy a rádióaktivitás miatt hátrahagyott fotóalbumokból örökre elvesztek egy valaha harmonikus és rendezett élet dokumentumai… Törékeny az életünk ezen a bolygón, bármikor vége lehet mindennek – hasít belénk a felismerés.
A művész másik nagy vizuális témája a nyomtatott áramkör. Írjuk be az Instagram keresőbe, hogy „#printed circuit”, nyomtatott áramkör. Kockaképek százai mutatják, mi mindent lehet csinálni feleslegessé vált nyomtatott áramkörökből s azok mintázatából. Míg a hetvenes években a nyomtatott áramkörökkel csak egy viszonylag behatárolt embercsoport találkozott, Ország Lilinek a labirintus jutott eszébe róluk. Forradalmi ötlet volt ez akkoriban. Ma, amikor majdnem mindenki kicserélt már ezt-azt valamelyik elektromos berendezésében, tudjuk, mi ez. Mi már másra asszociálunk, ha ilyesmit látunk. Alföldi nyomtatott áramköröket megjelenítő sorozatát nézegetve mi már a Gutenberg Galaxis szúette járataiban tévelygünk.
Az internet a globális tudás lexikona lett, szent könyvek helyett Krisztus digitalizált sziluettje bukkan elő. Hit és hitetlenség, konzum és morál konfrontálódik a szembeállított képcsoportokban.
Míg egy festő kitalál és megfest, addig a kollázsművész rátalál a nyersanyagára és addig dolgozik vele, amíg olyat alkot, amivel új összefüggésbe helyezi a meglevőt, s új tartalmat ad neki. Míg egy festőnél a színhasználat és az ecsetkezelés adja a lényeget, Alföldi Lászlónál a technika egyedisége. Nehéz definiálni a műfajt, amiben dolgozik. Nem nevezném őt tisztán kollazsisztának, bár tudatosan kiválasztott, kivágott anyagokat használ, de nem nevezném festőnek sem, noha képátviteli technikájának egyes mozzanatai igényelnek ilyen természetű ismereteket és a kész kép sok esetben kifejezetten festmény-élményt nyújt. Ugyanígy kicsit grafikus is ő, hiszen nem kevés sokszorosítói tapasztalat tükröződik a munkákon. Kevesen uralnak és használnak szimultán ilyen szuverén módon ennyiféle eljárást.
Egy folyamatosan alkotó ember egy idő után leszakad a mesterekről. Valódi művésznél ez elkerülhetetlen folyamat. A szerzett tudás beépül saját eszköztárába, a tanult módszereket saját kísérletező kedve tökéletesíti tovább. Témáit maga találja, sorozatait önálló döntések mentén viszi végig. Nem igényli többé, hogy másokhoz mérjék, benne van a korban, amiben él, azt ereszti át szellemi szűrőjén.
Szándékosan nem említem Alföldi László mestereit és szellemi vezéreit. Mi, akik eljöttünk, hogy megnézzük legújabb munkáit, már régről saját magához mérjük az alkotásait. Akik pedig ma találkoznak vele először, azoknak nem ajánlok mást: hagyják, hogy hassanak rájuk a munkák.
Lakner Zsuzsa
…perfekt pazar remek minden benne van aminek benne kell lenni egy megnyitó szövegében és persze jóval több : „Törékeny az életünk ezen a bolygón, bármikor vége lehet mindennek – hasít belénk a felismerés.” jó lett volna élőben – talán legközelebb…
Remek, értő szöveg! Sajnálom, hogy a megnyitón nem tudtam jelen lenni, remélem, eljutok a kiállításra.