::: Holocaust és képzőművészet
Mottó: „…hogyan ábrázolhatunk a totalitás szemszögéből, de úgy, hogy mégse a totalitarizmus szemszögét tegyük a magunk szemszögévé?” (Kertész Imre)
Ezt a különös műfajú könyvet aligha írhatta volna meg más, mint éppen a művészetszociológus S. Nagy Katalin. 340 oldalas képes album, szociográfia, holokauszt-, művészet- és köztörténet, emlékezés és tiszteletadás; magyar vonatkozásban hiánypótló mű. Azoknak a magyar képzőművészeknek és művészettörténészeknek a számbavétele, akik a hitleri, illetve az egykori magyar törvények szerint zsidónak minősültek, akiket üldöztek, és akiket megöltek 1933 és 1945 között. Olyan emberekről van szó tehát, akik között egyfelől egyenlőséget teremtettek a törvények, rendeletek és a rasszista gyűlölet megnyilvánulásának egyéb formái, másfelől azonban megkerülhetetlenül különbséget tesz közöttük a demokráciát nem ismerő művészet.
Ezt az ellentmondást azonban nem veszi figyelembe a szerző: a könyvben egyaránt helyet kapnak művészetünk „kimagasló, meghatározó alkotói” és „sok olyan képzőművész is”, „akiket a művészettörténet ’kismesternek’ minősít, vagy annak sem.” A kötet képet is mindannyiuktól közöl (mintegy hatszázat): a válogatás szempontja elsősorban az emlékezés, az emlékeztetés.
A szerzőben mindemellett két kérdés merül fel: „mi a zsidó művészet?” és „ki a zsidó?” Az elsőt könnyű megválaszolnia: csak művészet van. A második kérdés kapcsán azonban a szerzőt meggondolkoztatja, hogy sok érintettnek semmi kapcsolata nem volt zsidó tradícióval, vallással, sőt akadt, aki tiltakozott: „neki semmi köze ehhez az egészhez”, mégis üldözendőnek minősítették. Ez a gond átlengi a teljes kötetet, pedig a tárgy nem indokolja a felvetését és kidolgozása túl is lépne e mű keretein. A tragikus paradoxon elől nem lehet kitérni: minden, a holokauszt kérdését érintő munka és kutatás ugyanúgy a nürnbergi törvények alapján kényszerül megkülönböztetést tenni, ahogyan maguk a törvények alkalmazói tették.
A szerző nagyot merít. Szorosan vett tárgyához széles háttérként nem csupán a magyar zsidóság sorsát tekinti át a kiegyezéstől a numerus clausus-on, s a zsidótörvényeken át a német megszállásig, a gettókig, a deportálásig, a lágerekig – mindezt a képzőművészet és az érintett művészek sajátos nézőpontjából –, de vázolja a németországi antiszemitizmus kibomlását is az első világháborútól, valamint a modern művészet üldözését és összekapcsolását a „zsidó” fogalmával. A háború és következményei, a harmadik zsidótörvény, munkaszolgálat, kényszermunka Ukrajnában és Szerbiában; mindez a többi érintettel együtt sújtja a bevonultatott művészeket is.
A megnyomorítás százféle formájáról naplójegyzeteket, visszaemlékezéseket idéz a szerző, és az üldöztetés nyomán születő rajzokra, képekre – többek között a túlélő Áldor Péter, Bán Edit, Lukács Ágnes, Herman Lipót, Perlrott-Csaba Vilmos, Gedő Ilka, Scheiber Hugó, Kádár Béla műveire – hivatkozik. Hosszú a névsora az elpusztítottaknak, és sokfélék a halálnemek a kivégzések és halálba hajszolások formáin kívül is: éhhalál a gettóban, öngyilkosság a szenvedések elkerülésére, vagy jóval később, az emlékek súlya alatt. Mindenre vannak képzőművész példák, nem közismert művészettörténeti adalékok.
A kötet terjedelmesebbik felében S. Nagy számba veszi a haláltáborok, a munkaszolgálat és a gettó elpusztult és túlélő művészeit, a bujkálókat, s ugyanígy az erdélyi áldozatokat és túlélőket. A fejezeteket névsor vezeti be; látható, hogy a szerző a lehetőség szerinti teljességre törekedett. Történeti bevezető után külön cikkekben emlékezik meg mindazokról, akikről adatot talált, gyakran egykorú dokumentumok idézésével; Farkas Istvánt, Vajda Lajost, Ámos Imrét, Bokros Birman Dezsőt, Schönberger Armandot, Czigány Dezsőt, Jándi Dávidot, Fényes Adolfot, Kádár Bélát, Gedő Ilkát, Ország Lilit és másokat terjedelmesebb, elmélyült szép esszében méltat. Képet kapunk az elpusztult művészettörténészek, Rózsa Miklós, Gombosi György, Nádai Pál, Elek Artúr sorsáról is.
A könyv művészettörténeti hozadéka sokrétű. Ráirányítja a figyelmet elfeledett, vagy kevéssé ismert érdemes művészekre. Figyelmeztet a kutatás adósságaira, jeles festők, szobrászok hiányzó monográfiáira. A részletgazdag esszék gyakran tudósítanak ismeretlen adatokról. A Kiállítási lehetőségek című fejezetben a numerus clausus és más kirekesztő törvények által sújtott művészek és növendékek javára működő Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) képzőművészeti tevékenységéről olvashatunk monográfiaszerű részletességgel. A zsidó származású művészek által reprezentált Szocialista Képzőművészek Csoportja története kapcsán pedig a korai „szocialista realizmus” problémáit elemzi a szerző, és ismerteti a zsidótörvényeket nem, csak a tehetséget szem előtt tartó Tamás Galéria kiállítási tevékenységét.
Az általános szenvedéstörténeten, a történelmi botrány részletezésén, az egyes ember és művész tiszteletén és méltatásán túl, a könyv fontos érdeme, hogy tiszta képet ad a magyar értelmiség-polgárság egy keskeny szeletének, a magyar művésztársadalom szerves, integrálódott részének az elpusztításáról. Láttatja azt a felmérhetetlen veszteséget, ami a magyar művelődést érte érett és bontakozó tehetségeinek (több mint 400 érintett) üldözésével és erőszakos halálával; történelmi hitelességgel mutatja fel a magyarság öncsonkításának egyik esztelen példáját.
Kováts Albert