::: Köböl Vera Pillanattöredékek című kiállítása elé
A pillanatról fogok beszélni. Nagyon régen kezdődött. Van egy fotó kanyarodó utcarészlettel, házakkal, egy homlokzattal és a Párizsra oly jellemző kéményerdővel. Mondanám, hogy ez is egy megörökített pillanat, de tudom, hogy maga az expozíció ennél jóval hosszabb időt vett igénybe. A kép mégis egy pillanatot sugall. 1838 vége felé vagy 1839 elején így nézett ki a Boulevard du Temple, Louis Daguerre műtermének ablakából.
A pillanat az utcai fotózás mértékegysége. A „döntő pillanat” a képre való rátalálás. Henri Cartier-Bresson használta először ezt a kifejezést.
Daguerre és Bresson óta sokat változott a fotografálás. A digitális fényképezőgép, a mobiltelefon mindenkiből fotográfust csinál, mindenki képeket gyárt, felteszi azokat a facebookra és számolja a lájkokat. Ez a mindenki számára könnyen elérhető fotózási lehetőség megölheti az igazi fotográfiát. Csak a pillanat maradt meg, sértetlenül. Ha valami, akkor a döntő pillanat pontos kiválasztásának képessége az, ami megmentheti a fotográfiát. Ami szelektálni tud az érték és a kommersz között. A pillanat, a döntő pillanat.
Verával folytatom. Van a pillanat, és annak vannak a töredékei. Mint a milliméternek az angström. Meglátja a kőfalat meg a tűzfalat. Meg a különös sugarakat formáló felhőket. És akkor elkezdődik a pillanat. Lép előre, lép hátra. Sok a kőfal, kevés az égbolt, a tűzfalból legyen több. Ezek az angströmök. Előre, hátra. Kevés ez egy képhez. Hátat fordít, otthagyja a kőfalat, nem lesz ez kép, de sajnálja és visszanéz. És akkor ott a döntő pillanattöredék. Észreveszi a fát. Megvan a kép. A kép! Gombnyomás, a pillanattöredéknek vége.
Van egy második típusú találkozás is a pillanattal. Ez egy grádiccsal nehezebb műfaj. Sétál a Dunánál. A rakparton. Lemegy egy hajóhídra, nézi a vizet. Nevezzük itt ezt a pillanat kezdetének. De ez nem kőfal, tűzfal, égbolt, fa. Nem. Ez mozog. Ez változik. Panta rhei effektus. Neki is megvannak a pillanattöredékei. Ő meg keresi közöttük a magáét. Ott fent a hajóhídon. De így nem megy. Készít húsz, harminc, sok képet. Hazaviszi őket és válogat. Kikeresi azt a töredéket, amelyik leginkább az övé, a hídárnyékával, drótkalligráfiájával, az ő Dunájának egy megállított pillanatával. Szerencséje volt, mint általában. Talált egy képet.
De van még egy feladat, hogy a talált pillanattöredék igazán kép lehessen. A vágás. Soha ne komponálj szűken. Egy pillanat töredékéről van szó ugyanis. A napokban került a szemem elé Arnold Newman Sztravinszkij-portréja. A fotóból legalább annyit vágott, mint amennyi maradt belőle. De amennyi maradt belőle, az kép lett. Sztravinszkij a bal sarokban könyököl a zongorán, a bal válla hiányzik (az operatőri bal), magából a zongorából egy fekete csík maradt, ez aláhúzza a képet, no meg a kitámasztott zongoratető, ami uralja, felborítja, szemet szúr, és amelynek látványától nem szabadulsz. Vera ennyit nem vág, de vág, mert egy pillanat töredéke nem ad lehetőséget arra, hogy ott és akkor mindent lásson. A pillanat is idő, meg annak a töredéke is az. Minden képén ott van az idő nyoma.
A málló falak, a festésétől búcsúzó zsalu, a vándorló árnyékok, kövek a folyóban, a Gyász szomorú fája, a kitört zongoraláb, az idős galambpár, a hordalék a Relikvia című képén. Egy fénykép nem csupán kép, nem csupán a valóság értelmezése, hanem nyom is, a valóság közvetlen lenyomata, akár a lábnyom vagy a halotti maszk. Idézet Susan Sontagtól.
Az utca mint fotóalbum, és az általa kínált képek szelektálása, a fény és az árnyékok megjelenésének, eltűnésének percre pontos tudása, az esővízzel teli kátyúk által kínált tükröződések ismerete, és hogy hol vannak rácsok, lépcsők, falak, fák. A döntő pillanatok sétálós vadászása Vera életformája lett. Azt gondolom, hogy mindannyiunk örömére. És akkor most járjunk egyet mi is a sétálós vadászat zsákmányai között.
Kemény Zoltán