::: Köböl Vera Rácsodálkozások című fotókiállítása elé
Francois Soulages a fotográfia esztétikájával foglalkozó művének egyik hangsúlyos helyén, amikor a mi a létezés, mi a valóság és mi a lét kérdéseit hozza szóba – összeköti az ontológia nagy kérdéseit a mi a lefényképezendő tárgy, mi egy fotó és a mi a fotográfia nem egykönnyen megválaszolható kérdéseivel. E kérdésekkel olyan területre érkezünk, amellyel a fotográfiáról való gondolkodás voltaképpen már kívül találja magát saját tartományán és feltételrendszerén. A fotó kapcsán, mely egyszerre idézi a fotó alanyát (aki a fényképet készíti), a fotózandó és a lefotografált tárgyat, valamint azt, ahogyan az transzformálódik a médiumon keresztül, a fotográfia modalitását – a probléma közepében találjuk magunkat. Mi a fotográfia tartalma, milyen kapcsolatban áll az alany a tárggyal, a néző pedig hogyan vesz részt ebben a játékban? A lefényképezendő tárgy rejtélyét sokan és sokféleképpen tárgyalták, a legegyszerűbb válasz Philip Duboistól érkezik: „a fotográfia igazol, megerősít és hitelesít, nem feltétlenül jelent is valamit”. A fotografikus rögzítés nem a dolog reprodukciója (ebben biztosak lehetünk), hanem sokkal inkább egy fotografikus lenyomat, amelyről maga a fotós sem tudhatja, mire fogja késztetni a szemlélőjét, milyen létezést jelöl ki az a fotográfiai hatás, amely egyszerre közvetít is valamit a láthatóból, de amely hatás ugyanebből a tartományból a tárgyát ki is szabadítja.
Köböl Vera Rácsodálkozások című fotókiállítása olyan fotográfiai művekből áll, amelyekhez az alkotás folyamatában, a kiállított tárgyak elrendezésében és a néző értelmezői aktusában is az örök befejezhetetlenség gondolata szinte magától társítható. A művész lát, választ, fotózik, majd dolgozik a képpel, válogat, formál, csoportosít, a csoportból pedig újabb csoportokat alkot. A mű nyitott, újabb és újabb bemutatást, újrarendezést, vagyis új alkotást hív életre. Az egymással újonnan párba kerülő fotók újabb értelmezést, szemlélést, rácsodálkozást tesznek lehetővé a néző részéről is.
Az itt látható alkotások fotográfusa arra a kószálóra, Baudelaire és Walter Benjamin flâneurjére hasonlít, aki a városi tájban fáradhatatlanul rója az utcákat, megfigyel, pillanatfelvételeket készít. Azonban már az elsődleges szemlélő számára is szembetűnik, hogy a fotók által nyújtott látványelemek nem a valóság gyakorlatias leltározásához kínálnak támpontokat. A fotós nem dokumentálni akarja a világot, a kamera lencséje által rögzített kép nem a puszta tárgyat – az épületet, utcarészletet, a fákat, kaput, ajtót, korlátokat, a téren ottfelejtett cipőket, az útját járó vagy megpihenő embert – örökíti meg. A dolgot magát akarja megjeleníteni. Vagy inkább a dolgot és a nem-dolgot egyszerre tárja fel: a magányt, az ürességet, vagy a háztetőket, melyek az eget kísértik, a rácsok vízszintesei és függőlegesei által mozgásba hozott mintázatokat. A tér mégsem üres, a dolgok itt egymással kölcsönhatásba kerülnek. A realisztikus ábrázolástól elszakadó fotó a térviszonyok kompozíciós eljárásaival, a tér és a tárgyak közti vizuális kapcsolatok újrarendezésével és azok szimbolizmusával lép kapcsolatba, mondja Arnheim. Ahogyan itt is, a fotós a pillanatnyi látvány elemeit kiszabadítja a köztük levő kötések alól, újrarendezi a tér ismerős viszonyait.
A kiválasztott nézőpont, a látótérbe került ismerős látvány új felszíni textúrává, geometriai alakzattá válik. Az ismerős azáltal válik különössé, hogy az optikai sűrítés, a dőlésszög vagy egy merészebb alul- vagy éppen felülnézet mozdítja ki a látványt a megszokott rögzítettségéből, megváltoztatva a tér domináns tengelyeit, a szimmetrikus részek ferde dinamikával párosulnak. Egymással fedésbe kerülő árnyékok és fények, tükrök és visszatükrözések, korlátok és vonalak teremtenek ritmust, vagy éppen teszik szabálytalanná a mintát. A járókelő nem is észleli, hogy a fotós éppen az árnyékát menti. A nézőt viszont a mozgásba hozott ellenpontok ráébresztik, a sötétség és a világosság a tér újrarendezésének játékából születik.
A kiválasztott látószög, a nézőpont eltolódása a régit új megvilágításba helyezi. Abban azonban, hogy a terek és a tárgyak különös megvilágítást kapnak, a véletlen is a fotós kezére játszik. A véletlenszerű fény hívja elő a rátalált látvány formáját, a szemünk előtt feltáruló világ kap új erőre. Az anyagi világ láthatatlan összefüggésrendszerében megmutatkozik valami, amelyet Gottfried Boehm ikonikus látásnak, értelmet generáló aktusnak ír le – amely a szem és az anyagi világ között játszódik, valami, amelyben egy távollevő, hiányzó, vagy nem létező kap jelenlétet. A mozgásba hozott értelemadás, amelyben interakcióba kerül az előtér és a háttér, a vizuális kontraszt ikonikus szintézist teremt. Az anyagba merevített kép életre kel – még pedig a benne rejlő látás aktusa kelti azt életre.
A fotós ugyan geográfiai szempontot is rögzít, de a képek ereje nem a látványrögzítő potenciáljukban van. Sem a fotós, sem a néző nem tudja birtokolni az így megjelenített tárgyat, de nem is ez a céljuk. A külső látványra mégis szükség van: a városi tájból kihasított látványelemek jellegzetessége, hogy bennük az épített környezet és a természet kölcsönhatásban mutatkozik. A járda, téglafalak, a kő különböző formái – a föld, víz, az ég vagy az ember, aki a tájban úgy jelenik meg, mint a világra vetett árnyék – szoros kötelékben, egymás távlatában kapnak formát.
A képek tere nem homogén, hanem olyan mozgásban lévő szerkezeti rend, ahol a néhol élesen metsző, néhol finoman elmosódó vonalak elrendezését a fény és az árnyék dinamikus váltogatása alakítja. A külső térben lehatárolt anyagból a látvány kiszabadul, összeér a dolog és nem-dolog, az én és nem-én, a külső és belső tér összekeveredik. Ebben a térben a fény és az árnyék rendezi át a mértani tengelyeket, a bevágások elválasztanak, vagy éppen összekötnek egymástól távol levő vizuális tárgyakat és jelenítenek meg játékosan.
„Az árnyék nemcsak térbeli kiterjedés, hanem az időbeliség lenyomata is.” A fák ágai között átsugárzó fény, a falakon tükröződő árnyékok, a házak közötti élek, a határok és vonalak ismétlődő formái olyan mintázatot teremtenek a képeken, melyek egyszerre sugallják a pillanat múlttá váló, mégis örök idejű kimerevítését. A fotónak nemcsak a térhez, hanem az időhöz is sajátos viszonya van. Az idő, mondhatni, a fotó saját létformája. Egyetlen képbe sűríti a múlt lenyomatait, a jelen vibrálását és a jövő lehetőségeit. Amit a fény feltárni, az árnyék elrejteni igyekszik. Ebben a kettősségben a fénykép a tér és az idő találkozási pontjává válik, a tér és az idő önmagukban csupán árnyékok lennének, együttes létezésük teremt a valósághoz koordináta-rendszert.
A dolgok, mondja Husserl, leárnyékolják magukat. A fény által kirajzolódó árnyék, és az árnyékot vetett dolog magával hozza a már megtörtént mozdulatokat, az elmúlt pillanatok töredékeit. Az árnyék nemcsak a jelent tömöríti, hanem a korábban voltat is beidézi: a visszatükröződő felületek mint az eltűnt idő másolatai a múlt visszhangjait rejtik. A tükröződések által átrendezett vizuális térben az épített világ felnyúlik az éghez, ahogy összekapcsolódik egymással a jelen és a múlt. A vízfelszínre, üvegre, egyéb felületre vetülő fény megnyitja a valóság nem ismert tartományát, és habár a kamera rögzíti, az emlék vagy a távollévő jelenléte csak egy pillanatra válik mozdulatlanná, saját tünékenységét jelzi.
A fotós saját vizuális nyelvet alkot. A fényképek sajátos térideje nemcsak egy vizuális rendet hoznak létre, hanem egyfajta emlékezetet is. Amit nem látunk, az éppúgy jelen van, mint az, ami a kép középpontjába került, a téri mintázat a látómezőn túl is folytatódik. Az árnyék mögött egy korábban megvilágított felület rejlik, egy elmosódott tükörképre a tér és az idő emléke vetül. Francois Soulages szerint a fotó nem csupán egy mechanikus lenyomat, hanem olyan komplex esztétikai objektum, mely a saját szakadásait, feszültségeit, ambivalenciáját sokféleképp tükrözi. Az ambivalens képiség itt megnyilvánuló mintája lehet a fény és árnyék feszültsége. Az árnyék nem csupán kompozíciós elem, hanem a hiány, a rejtély és az idő képbe kódolásának eszköze. Az árnyék elhomályosíthat, de ki is emelhet elemeket, segítheti a nézőt az értelmezésben vagy éppen ellenkezőleg, elbizonytalaníthat. Olyan helyeket tár fel, amelyeket talán el szeretnénk felejteni. A vizuális mezőben az alak, a textúra és a világosság a sötéttel, a szürkével kerül kapcsolatba, a vonalak és rácsok között, a szabálytalanságban megbújó árnyék mégis a felejtés helyett az emlékezést segíti.
A fotográfiával kapcsolatban alapkérdésként szokott felmerülni, hogy a háromdimenziós világ hogyan jeleníthető meg kétdimenziós felületen; Arnheim úgy fogalmazza át a problémát, hogy nem az a kérdés, hogyan teszi a fotó a háromdimenziós világot kétdimenzióssá, hanem hogy miként hozza be azt az egyet, amelyre a fotós tekintete rátalál, és amelyet mi nézők nélküle nem láthatnánk. Rilke a következőképp szemlélteti azt a tapasztalatot, ahogy a külső tárggyal, a világgal találkozva a belső terünk növekszik:
„Tér tör elő belőlünk, s átfordítja a dolgokat.
Hogy egy fa létét mondhasd magadénak,
Vonj köré belső teret, a helyiségből,
Mely benned honol. Kötöttségekkel vedd körbe.
Határtalan. S csupán betagozódva lemondásaid körébe
Lesz valódi fa a csemetéből.”
A Rácsodálkozások képei a nézőket szemlélésre, meditációra invitálják, arra ösztönöznek bennünket, hogy a fotós városi térben való kóborlásai során összegyűjtött látványelemeire úgy tekintsünk, ahogyan azok benne és bennünk tükröződnek. Nem a rögzített látvány önmagában vált ki hatást, hanem ahogyan a saját tekintetével egy belső térben azt összerendezi. A vizuális mező kontrasztos mintáiban a néző felfedezi azt az ellenpontot, amelyben a külső és a belső tér egyszerre kap mélységet. Amikor a világra egyre erősebb árnyék borul, egyre erősebb lesz a fény is – Baudelaire szavaival: „a világosság távlatai nyílnak meg”. Köböl Vera fotóin a fény úgy sugárzik át, hogy még az elidegenedett táj is lakhatóvá válik, benne az emberi tekintet magára ismer, erős nyomokat hagyva bennünk, saját emlékképeinkké válnak Vera belső terének látványai.
Jablonczay Tímea