::: Kamanaka Hitomi Little voices from Fukushima című filmjéről
El tudjuk-e képzelni a mindennapokat Geiger-Müller számlálóval a kezünkben? Mennénk-e bevásárolni ezzel, mérnénk-e a gyerekeinknek adott tej céziumtartalmát, gondosan ellenőriznénk-e az iskolaudvar talajának sugárzását, s ha a mutató kilengése nagy, ásót ragadnánk-e, hogy „fertőtlenítsük” az iskola udvarát?
Kamanaka Hitomi, nemzetközi hírű dokumentumfilm-rendező filmje ezzel a képsorral kezdődik. Hasonlóan a korábbiakhoz, ez az alkotása is a nagyszerűnek, tisztának, olcsónak vélt nukleáris erőművek ránk, emberekre gyakorolt káros hatásairól szól. Most éppen a saját hazájában, Fukusima megye egyik kisvárosában, alig százötven kilométerre a 2011. március 11-e és 15-e között felrobbant atomerőművektől, illetve egy fehéroroszországi kisvárosban láthatjuk mindazt, ami sokunknak hihetetlen.
A japán energiafelhasználás történetében 2011. március 11-e történelmi fordulópont is lehetne, ugyanis akkor kérdőjeleződött meg először a japán technológiai fölény (a volt Szovjetunióval szemben), a fukusimai atomkatasztrófa azonban nem lett historikus választóvonal. Ellenkezőleg. A japán kormány a még veszélyesnek nem minősülő radioaktív sugárzás korábbi felső határát drasztikusan megemelte, s rendkívüli hozzáértéssel hitette el Fukusima, Tokió és környéke lakosaival, hogy az atomreaktorok felrobbanása és leolvadása semmiféle veszéllyel nem jár. Sem most, sem a jövőben.
Ebben a filmben ismereteim szerint először került összehasonlításra az 1986-ban bekövetkezett csernobili katasztrófa generációkra gyakorolt pusztító hatása és mindaz, amit Fukusimában, Tokióban és annak környékén emberek milliói átélnek. Az összehasonlítás nem adatokkal bombáz bennünket, hiszen annak semmi értelme nem volna. Senki sem hajlandó úgy élni, hogy – az atomfizikusokhoz hasonlóan – gondos kalkulációkat végez arról, milyen erősségű radioaktivitás érte őt és szeretteit. Az emberek többsége nem akarja elhinni, hogy veszélyben van, hogy gyerekei bármikor megbetegedhetnek, inkább megpróbál a láthatatlan veszélyről nem tudomást venni, s csak akkor cselekszik, ha a baj már bekövetkezett.
Kamanaka Hitomi egy Fukusima megyei kisváros, Nihonmacsi lakóinak mindennapjait követi, miként küzdenek meg azzal a csaknem hihetetlen ténnyel, hogy a kormány – sok más településsel együtt – biztonságosnak nyilvánította a lakhelyüket (a radioaktivitás terjedése a négy erőmű felrobbanása óta körülbelül másfél millió embert érint), mert a „veszélyeztetett”, vagyis kötelező kitelepítési zóna a felrobbant és leolvadt atomerőművektől mindössze harminc kilométerben van megszabva. Ma is. (Természetesen bárki elköltözhetett a megyéből, de az „önkéntesnek” bélyegzett menekülésnek egyik – alig vállalható – következménye az, hogy az elköltözők nem jogosultak semmiféle kompenzációra, a családok szétszakításáról már nem is szólva.)
Akik tehát a megyében maradtak, minden elkövetnek, hogy betartsák a kormány utasításait, például iskolába engedjék a gyerekeiket, miközben megdöbbentő erőfeszítéseket tesznek, hogy megvédjék őket a sugárzás káros hatásaitól. Lehetetlen, de ebben hisznek, csak erre képesek, mert ennél többre nincs lehetőségük. Én sem tudom, mondja az egyik anyuka, miért nem tiltakozunk, talán félünk a kirekesztéstől, a megbélyegzéstől, hiszen minden ellenállás ezzel a veszéllyel jár, teszi hozzá.
Egy buddhista szerzetes a szentélyben óvodát tart fenn, naponta „fertőtleníti” a gyerekek csöppnyi játszóterét. Nem magamnak csinálom – mondja, miközben kitartóan ás, és a lekapart földet fekete zsákokba gyűjti –, a gyerekeinknek és a gyerekeink gyerekeinek.
Négy gyerekük van, s a szerzetes felesége – összefogva a többi anyukával – az ország különböző részeiből kap segítséget, biztonságos élelmiszereket küldenek nekik, és azt elosztják a gyerekes családok között.
Haha Rangers – olvashatjuk a négy gyereket nevelő anyuka trikóján (Harcos Anyák – nagyjából így lehetne visszaadni a jelentését). Néhányukat gyerekeikkel meghívják az ország távolabbi (azaz biztonságos) részébe, ahol a gyerekek mezítláb is szaladgálhatnak a fűben, s ahol nem kell a számlálót elővenni, mielőtt főzni kezdik a vacsorát.
***
Mindenkinek joga van a tájékoztatásra, mondja egy fehéroroszországi orvos, aki megmutatja a filmrendezőnek egy térképen, hogyan terjed az országban az elkövetkezendő hetven (!) évben a radioaktivitás a csernobili katasztrófa következményeként. Szerintem – mondja az orvos – bűncselekmény eltitkolni az emberek elől, milyen kockázatra számíthatnak a közeljövőben. Aztán kissé zavart mosollyal azt kérdezi Kamanakától: mit keres maga itt? Nekünk – indokolja a kérdést – évtizedeken át japán orvosok segítettek gyerekek ezreinek gyógyításában, úgyhogy maguknál mindezt sokkal jobban tudják.
A filmből azonban az derül ki, hogy bár Japán technológiailag kétségtelenül vezető nagyhatalom, úgy tűnik, a fukusimai atomkatasztrófát követően a legfontosabb cél máig az, hogy az emberek ne lássanak tisztán, veszélyben vannak-e ők és a gyerekeik. Információk eltitkolása, a nyilvánosság elé tárt adatok részleges, manipulált jellege, „kormánytudósok” megnyugtató előadásai, miszerint semmiféle veszély nincs, s ha mégis, az még mindig a „statisztikai hibahatáron belül van” – s a sor folytatható. A statisztikai „hibahatárt” egy hivatalnok válaszolja az anyukák egyikének, aki gondosan összeírta, hány pajzsmirigy-megbetegedést diagnosztizáltak a kisvárosban.
Csak magunkra számíthatunk, mondja mélységes szomorúsággal a tekintetében a buddhista szerzetes. Mint hozzáteszi, a kormány nem segít, a talaj „fertőtlenítése” pedig kizárólag a mi dolgunk; mindent megteszünk, ami lehetséges, hiszen a gyerekeinkről van szó.
Fehéroroszországban a harminchárom évvel ezelőtti csernobili atomkatasztrófa után születettek, az ő gyerekeik gyógyítása, rehabilitálása nemzetközi segítséggel folyik. Egy helybeli nyugdíjas orvos kezdeményezésének köszönhetően gyerekek százai utaznak különböző európai helyekre, fizikailag és persze lelkileg is megerősödni. Japánban, hasonló önkénteseknek köszönhetően, a fukusimai gyerekek Hokkaidóban tölthetnek néhány hetet, s ezzel hozzásegítik őket, hogy félelem nélkül, biztonságban legyenek. Ott mondja szomorúan egy anyuka, hogy szerinte a kormány üzenete ez: „Tedd, ahogy jónak látod, élj, vagy halj meg.” Fukusimában már gyerekdal is van arról, hol kell elkerülni a radioaktivitást.
A rendező, Kamanaka Hitomi egy interjúban azt mondta, abban bízik, ezzel a filmmel (ahogy a korábbiakkal is) talán hozzájárul ahhoz, hogy felismerjük: a demokrácia a mi dolgunk, mert az intézmények már rég magunkra hagytak bennünket. Mosolyogva teszi hozzá, hogy szerinte az atomerőművek mindegyike állandó veszélyt jelent, s hiába nyugtatjuk magunkat azzal, hogy úgysem lesz baj, a baj elkerülhetetlen.
A film, ismereteim szerint, az eddigi legjobb a fukusimai atomkatasztrófáról készültek között.
Ferber Katalin