::: Turbuly Lilla Pestre fel! című új kötetéről
A gyerekeket életkoruk szerint más és más készteti a könyvek és az olvasás felé fordulásra. A kisgyerek hurka ujjacskáival bökdösi a képeket a mesekönyvben, örömmel fedezve fel a kép és a valóság közötti hasonlóságot. A nagyobbacska – néha a lefekvés idejének kitolása érdekében is – többször akarja végighallgatni ugyanazt a mesét, pontosan ugyanúgy elmesélve, míg a már olvasni tudót a fantázia vagy éppenséggel a múlt világa szippantja be. És aztán jön a kamaszkor a maga izgalmas, de nehezen feldolgozható hatásaival, ekkor bukkanhat fel az olvasás terápiás funkciója is, mert ahogy megismerkedik mások történeteivel, érzelmeivel, konfliktusmegoldásaival, felfedezheti, hogy lám nincs egyedül, akármilyen is a saját személyisége és körülményei.
A Móra Kiadó „pöttyös” és „csíkos” könyvsorozata, amely elsősorban a kamaszlány olvasók több generációjának adott meghatározó olvasmányélményt, erre is szolgált. Én azt is köszönhetem ennek a sorozatnak, hogy amikor Janikovszky Éva iskolai író-olvasó találkozójára elvittem az anyukámtól örökölt, húsz évvel korábban kiadott pöttyös „Szalmalángot” is, az írónő teljesen meghatódott, szép dedikálást írt bele, és külön üdvözletét küldte egykori olvasójának. A pöttyösök közül máig emlékszem a szemüvegesek kirekesztettségére (Fehér Klára regénye), a két Lotti egymásra találására (írta Erich Kästner) és az utolsó padba ültetett cigánylány történetére (Halasi Mária regénye), amely kényes és sajnos máig aktuális problémát vetett fel, ezt később remek ifjúsági filmben is feldolgozták (rendezte Kende Márta).
Amikor kezembe vettem Turbuly Lillának a Móránál most megjelent „Pestre fel!” című ifjúsági regényét, pár oldal után azt éreztem: de kár, hogy nem pöttyös! Mármint kívülről, mert belülről nagyon is az. Főleg, hogy az elmúlt években jelentek meg sikeres regényei ebben a sorozatban (Kosársuli; Viszlát, kosársuli!). Persze így legalább jobban teret kaphat az illusztráció, amely – ez esetben Bertóthy Ágnes munkája – a mai, képekből építkező világban az ifjú olvasóknak talán sokkal fontosabb, mint a pár évtizeddel korábbiaknak.
A regényben Bogi, a 13 éves kamaszlány és kisöccse „felkerülnek Pestre”, és időnként „lemennek vidékre”, ahogy ezt mondani szoktuk, ami egyeseknek csak egy mindennapos nyelvi fordulat, sokaknak azonban személyes fájdalmas élményekre, megalázó helyzetekre utaló kifejezés. A könyvbéli gyerekeknek a lakóhely- és iskolaváltással együtt saját családjuk szétesésével, korábbi biztonságos kis életük gyökeres felfordulásával is szembe kell nézniük. Egymásba kapaszkodnak, és ami meglepő, egyes felnőttek pedig beléjük. Még szerencse, hogy tényleg vannak ilyen erős, talpraesett gyerekek, akik ha kell, elviszik hátukon az egész súlyt. Mindehhez jönnek a sajnálatos iskolai zaklatások, de a baráti és szerelmi kapcsolatok is, amik persze a legfontosabbak ebben az életkorban.
A történet jól tükrözi a mai magyar társadalom bizonyos jellegzetességeit, például azt, ahogy a szülők párkapcsolati szédelgései során a megemelkedett számú anyukák-apukák-testvérek közt a gyerekek valahogy a „pad alá” kerülnek, és már csak abban bízhatunk, hátha akad valahol egy barát, egy tanár vagy egy kedves szomszéd, aki segítő kezet nyújt nekik.
A regény illusztrációi, nyelvezete és a szereplők kommunikációs formái (lásd chatek) nagyon korszerűek, bár alapvetően mindent a főszereplő narrációjában hallunk. A karakterek nem egyszínűek, megítélésük változik a történet során, még az elvetemültek is inkább csak esendőek, ezért lehet nekik megbocsájtani, így még talán egy esetleges második részben is kaphatnak esélyt.
A szerző hozott anyagból is dolgozott: beleszőtte a történetbe a saját műveiben többször felbukkanó vidék–főváros viszonyt, támaszkodott az általa oly jól ismert színjátszás világára, még a pesti parkos nyuszi is megjelenik egy pillanatra. Főszereplői pedig itt is a közösségből kicsit kirekesztve, saját világukba zártan élnek, ahonnan aztán sikerül kitörniük és helyet találniuk maguknak. Az alaptéma és bizonyos elemek tehát ismerősek lehetnek, de az irodalom és mindenfajta művészeti ág már csak ilyen, az emberi természet és az érzelmek alapvetően nem változnak, az újonnan jövő generációknak pedig mindig mindent elölről kell kezdeni, átélni és feldolgozni.
Aztán néhány évvel később náluk is jöhet a következő olvasási szint, amikor felnőtt irodalomszeretőként talán inkább már a nyelvezetben vagy a szövegszerkezetben merülnek el, vagy az emberi lét más jellegű problémáira való reagálást keresik a művekben, a saját ifjúsági regényeiket pedig odaadják a gyerekeiknek, unokáiknak, akik majd esetleg elviszik valamelyik példányt egy idősödő írónak, dedikáltatni.
Draskovich Edina