::: Madridi séta, nyáréjszakán
Az önnön turistaságát saját maga elől is titkolni igyekvő utazó, miután könnyed csípőmozdulattal kikerülte a spanyol bédekkerek flamenko-majorka-donkihóte alkotta Bermuda háromszögét, északról délre, vagy a tengertől a kasztíliai vízválasztón túlra tartva: Madridba érkezik.
Ezt reggel teszi, s mire bealkonyul, túl van már – drámai sűrítés! – paloták és templomok barokk meg platereszk (XV. századbeli spanyol építészeti stílus) csodáin, esetleg a Prado olaj-vászon labirintusából sikerült végre kikeverednie, és most – az alkonyodó város fent fecskéktől, alant emberektől hangos forgatagába lépve – pihenni vágy. Madrid, afféle mediterrán városhoz méltón, sötétedés felé kezd el ébredezni a nappali órák tikkadtságából, és bár estéi is melegek, az óriás parkok fái közül érkező száraz légáramok mintha felfrissítenék a szűk utcákba szorult forró levegőt. Mozgásba lendül a város, megtelnek a belváros teljesen soha ki nem ürülő teraszai, a Huertas, Lavapiés, Austrias negyedek macskaköves sikátoraiban bárok és sörözők fedik fel nappali redőny-inkognitójukat: fontoskodva, hangosan és megállíthatatlanul kezdetét veszi a Villa igazi élete.
Indulhat a pihenni vágyó, sodortatva magát az esti sétára kiöltözött tömeggel, mondjuk éppen a calle Huertason, ahol lemezboltok, borozók és karaoke bárok között megbúvó jazz-klubok készülnek az esti koncertekre. Erre visz a fősodor, megtörve később a Plaza Mayor környéki teraszok zátonyain, majd tovább, a királyi palota felé, a Plaza de Orientén átvezető, valós és képzeletbeli királyok szobraival szegélyezett sétányokig. Az utcák és terek idevezető hálózata bemutatja a vendéglátás minden lehetséges (és lehetetlen) változatát. A turistákra specializálódott műútonállós, műnépies barlangétteremtől a couleur locale-t mintegy esszenciálisan nyújtó, csempézett, helyi alakokkal teli talponállókon át a mexikói, argentin vagy épp kubai hangulatot és étkeket kínáló mesónokig.
Különös aurája okán figyelmet érdemel az El Rey de Pimiento, e torrero romantikát és emlékek porával fedett képtelen tárgyak armadáját radikális eklektikával vegyítő gallego étterem. Vagy az ötvenes évek Párizsát film noir és finoman szürrealista ízekkel megidéző titkos favorit Taberna de Conspiradores, amelyből a belvárosban mindjárt kettő is rejtezik, hogy hol, maradjon titok, tesz néma ígéretet az utazó – profi konspirátor – a jéghideg vino branco felett.
Persze, vannak más utak is. Levegőzni vágyva a sétáló irányíthatja lépteit például a palota környéki parkok irányába. Errefelé enyhül a meleg, ráadásul a néhai királyi istállók helyén létesült Sabatini kert augusztus közepéig minden este koncertek helyszíne is. Innen rövid sétányira, a Parque de la Montana magaslatán, az egyiptomi Debot templom tövéből a királyi palota fényeiben gyönyörködhetünk. Itt mintha csitulna a fecskék zsivaja, s a végtelenbe vesző kertek sötétjében megszólalnak a vidámparkot és állatkertet is rejtő óriási park – már inkább erdőség –, a Casa de Campo kabócái. Oda majd másnap megy a turista – telefericóval lebegve a város felett –, vagy harmadnap, de lehet, hogy soha.
Hosszú a séta az egymásba érő, kanyargó utcákon át, zenészek, mutatványosok, a késői órán is gyerekekkel vonuló családok között. S mire az utazó fáradni kezd, már a tömeg is ritkul az Opera környéki fényes vendéglők teraszain. Lassanként késő éjszaka lesz. Nem is indul már el a Gran Vía varietéi felé, inkább a romantikus költő, az ifjún öngyilkos Larra szobra iránt tesz még egy kanyart a Plaza Gabriel Miró felé. Itt, az előző századforduló dekadenciáját idéző furcsa kis pezsgőbár ajtajában az utazó még egyszer, utoljára Madridra emeli poharát. Megköszöni ezt az estét, miközben a kertek fölött, mint italában a szétpattanó buborékok, sorra tűnnek el a világosodó ég csillagai.
Dániel András
Nem is választhat jobb szöveget a szerkesztő a spanyol győzelem másnapján ide!
Meghajolunk ekkora profizmus láttán.