::: Kölűs Judit képei elé
Mint általában a Fischer-tanítványoknál, Kölűs Juditnál is viszonylag hosszúra nyúltak a tanulóévek, s így korai halála miatt az önálló alkotói pályája nagyon rövid maradt. A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartó tíz év a felkészülés időszaka volt számára. Ekkor is születtek ugyan olyan művek, amelyek már a saját egyéni világlátását tükrözték, de igazi beavatása a festői pályára csak 1992-ben, az első önálló kiállítása alkalmával történt meg. Ezt követően, életének hátralevő két évében pedig betegségének elviselése nehezítette alkotótevékenységét. Mindezek ellenére szakmai szempontból is jelentős műveket hozott létre.
Nála már a tanulmányi munkáknál látszott: az iskolák elvégzése nélkül is teljes mélységében felkészült az alkotói pályára, mert érzékenysége, tehetsége és a világhoz való viszonya veleszületett módon alkalmassá tették erre. Ám azt az utat neki is végig kellett járnia, amely megadja a rajzi és technikai felkészültséget ahhoz, hogy összetett, érett művek születhessenek.
Sajnos nincs mód arra, hogy e kamarajellegű kiállítás keretében akár csak egy-egy kép erejéig bemutassuk ezt a rövid alkotói életutat, ezért csak felsorolásszerűen érzékeltetném az előzményeket, amelyek megelőzték az itt látható műveket. Jutkánál a stúdiumokat és az akttanulmányokat is nyugodtan sorolhatjuk az első alkotói korszakba, mert lelki alkatának köszönhetően olyannyira átszellemített, fénnyel teli alkotásokat készített, hogy azok minden tekintetben mű rangra emelkednek. A második periódusba a nyári művésztelepeken készült alkotások tartoznak; ez látszólag tehát még mindig a stúdiumok időszaka, ám e főként városokat és tájakat ábrázoló akvarellek és pasztellek szintén érett művek. A harmadik műcsoport a szakrális képeket foglalja magában; ezek témájuknál és megvalósításuknál fogva már messze túllépnek a tanuló fázison. Így érkezünk el az itt látható képekhez, egy tematikailag és mennyiségileg is szűkített válogatáshoz, amely a negyedik és egyben befejező alkotói időszakot fémjelzi Kölűs Judit életművében.
A meghívón is helyet kapott Barokk oltár című kép egyértelművé teszi, hogy ez a szemléletbeli felfogás és formai alakítás túlnyúlik a szintén kiállított virágcsendéletek és tájak témáin, s szinte a korábban feldolgozott minden motívumra kiterjed. Egy Hommage a Fischer Ernő című tárlaton azonban nyilván olyan műveket kellett előtérbe helyezni, amelyek a Tanár úr munkássága iránti tiszteletadásként és az önálló törekvések felmutatóiként egyaránt megállnak. Ezt pedig csak ezzel a redukcióval lehetett megoldani.
Fischer Ernő a hetvenes és nyolcvanas években a szimbolikus formaképzés világában találta meg legérettebb alkotói módszerét. Az életművét bemutató egyik legjelentősebb könyv – Fischer Ernő és Szuromi Pál közös munkája, amelyet a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentett meg 1997-ben – címével is igazolja ezt, „Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig” vezető utat mutatva be. A kilencvenes évek elejétől azonban, a Budaörsi Műhelyben új utakat keresve, mester és tanítványai továbbindultak a képi történések izgalmas világának felfedezésére. A két megközelítés világképbeli fordulatot is jelentett. Mert míg a szimbolikus formaképzés a hagyományos elvonatkoztatással ábrázol, a tárgy látványát véve alapul, addig a képi történés hangsúlyozásakor már nem a tárgyi világ látványa, hanem a festői alap a kiindulópont. Itt az alkotó a véletlen nyomhagyás útján létrehozott festői káosz – de mondhatjuk úgy is: a determinált káosz – felől közelít a tárgyhoz, illetve ebből az esetlegesség-halmazból bontja ki az ábrázolni szándékozott látványt.
Ez pedig azt jelenti, hogy sem az életben, sem a vásznon nincs tabula rasa, azaz tiszta lap. Csak a világba való belevetettségünkből lehet kiindulni, és ebből kell kibontani magunkat, valamint az alkotásainkat is. Nem véletlen itt a belevetettség hangsúlyozása, mert abban az időszakban, 1989-ben jelent meg magyarul Martin Heidegger Lét és Idő című műve, ahol ez a fogalom ontológiai szempontból központi szerepet kap, s Tanár úr innen illesztette azt a maga filozófiai szótárába. Ez a mű ettől kezdve Fischer második bibliája volt, amely világlátását is lényegesen befolyásolta, s – idős kora ellenére – részben át is formálta. Egyúttal kötelező olvasmányként volt megjelölve a tanítványok számára is. Jacques Derrida és Emmanuel Lévinas filozófiai munkái szintén közrejátszottak a szellemi fordulatban.
Noha Tanár úr volt e világképbeli váltás kezdeményezője – amely az alkotói módszerét is módosította, s a tanítványokra is hatott –, saját alkotói gyakorlatában eleinte rendre visszatért a szimbolikus formához. Az új felfogáshoz igazodva csak 1994-ben készült el az első műve, Organikus formarendszer szürkében címmel. Azt, hogy mennyire továbbgondolandó feladatról van szó az őt követő generáció számára, jól mutatja: ebben a szemléletben igen kevés Fischer-mű született. Az előbb említetten kívül talán csak az 1997-ben befejezett Archaikus mozgás című munkát sorolhatjuk ide.
A jelen kiállításon látható képek így nemcsak követik a mester szellemét, de bátor újszerűségükkel előremutatóvá emelkednek. Mert Kölűs Judit – szófogadó tanítványként – már Fischernél korábban, a kilencvenes évek elején sorra festi azokat a műveket, amelyek a képalkotásban jól reprezentálják a képi történés előtérbe helyezését. A virágcsendéleteknél ugyan még nyomon követhető a szimbolikus formától való indulás, de az 1990. és 1992. között készült képsorozat, a Tájak – amelyből három nagyméretű változat szerepel ezen a kiállításon – már absztrakciójában is egyenrangú megoldást mutat az Organikus formarendszer szürkében című Fischer-művel.
Nem véletlen, hogy Kölűs Judit 1992-ben megnyíló első – s életében egyben utolsó – önálló kiállításának megnyitószövegében Tanár úr elismerőleg nyilatkozik e törekvés megvalósításáról. Befejezésül ebből idéznék: „Ennek a kiállításnak a megnyitása engem két szempontból is jóleső érzéssel tölt el. Először azért, mert Judit tanítványom volt, és kollégám lett. Másodszor azért, mert így ma én, mint pályatárs nyithatom meg ezt a tárlatot. Mert, ha van öröm, amit egy pedagógus emberként is (tehát túl a személyes vonatkozásokon) átélhet, az az, ha az úgynevezett „növendék” felnő, éretté lesz. Igazolja a tanítójának a hozzá fűzött reményeit, és azt a felismerést, hogy ítélete nem volt téves. Igazolja azt is, hogy növendéke méltó és hivatott képviselője választott hivatásának. Mert itt ma ez igazolódik számomra, és gondolom, a jelenlévők számára is. Tehát olyan kiállítás ez, amely minden kamarajellege ellenére is reprezentatív és dokumentatív jellegű.”
Alföldi László