::: Szita Péter elektrográfiai kiállítása elé
Digitális korszakban élünk, ha tetszik, ha nem. Gyerekeink, unokáink ebben nőnek fel, nyomogatják a mobiltelefon gombjait, mielőtt írni, olvasni tudnának. Legtöbben aggódva nézzük és nehezen tudunk lépést tartani ezzel a változással, gyerekeink lesznek tanítóink, miközben mi azt szeretnénk, hogy inkább a képeskönyveket lapozzák. Sikerülhet megszerettetni a nyomtatott betűt, a kézzelfogható könyvet is, ami sose merül le és fantáziánkat fejleszti.
A művészetben is egyre nagyobb teret hódítanak a digitális alkotások, a művészek nem ecsetet, ceruzát, szenet, spaklit, vésőt fognak a kezükbe, hanem a billentyűk és egérpad segítségével készítik, alakítják, manipulálják a képet. Számítógépes grafika, fotó, rajz, egyedi motívumok és mindezek keveréke, vagyis több réteg ad ki egy egészet, de érezni kell, meddig marad meg ezek harmóniája, és jön létre egy új, művészi alkotás. Ez teljesen más érintkezési helyzet, mégis kézimunka, a számítógép közvetítésével a gép csak felkínál lehetőségeket, variációkat. Sok tanulást, gyakorlást igényel, hogy jól tudjuk kezelni. A német nyelvben van egy olyan metaforikus kifejezés, hogy Spitzenfingergefühl, ujjbegyérzés, ez azt jelenti, hogy valakinek nagyon jó érzéke van valamihez, mivel ujjbegyünkön számtalan idegvégződés sorakozik.
Emlékeink rétegesek, mozaikokból állnak össze, egymásra vetül múlt és jelen. Akárcsak itt, ezen a kiállításon, korábbi fénykép, talált fotó, új digitális rajz, fotó fotóval, és mindezek többféle kombinációja. Szita Péter több, itt kiállított alkotásán vizuálisan is hangsúlyozza képei mozaikszerűségét, szövi a történetet, a szó szoros értelmében, áttetszik a szövetminta, de ő nem Pénelopé, aki amit nappal szövött, éjszaka lebontotta és másnap elölről kezdte.
Péter művészi énje a formákra figyelve (Forgatag, Formabontás, Kolumbusz tojása) a térbeliség illúzióját teremti meg. Hullám követ hullámot, tekercselődik a tér, mintha vonalkódját keresné. Egy mérnök szemével mér, forgat, teremt párhuzamot, kapcsolatot a formák között. Kalandtúra ez, zenével ízesítve. Mintha grafikus felületek zenei transzformációjával hozná létre néhány alkotását (Magyar Zene Háza, Melódia, Virágdal), belső ritmusa színtónusokkal a végtelenség zenéjét is fülünkbe csalják.
Eljön az az idő, amikor már intergalaktikus térben élünk. A bolygók közötti utazás mindennapi jelenség lesz. Szita Péter egyszerre utazik időtlen időben, a mélységben és a kozmikus térben. Meditatív képeivel közelít az emberi magányhoz, az egymagában tátogó hal nem saját közegében él (Magány) és a művész az Együttélés képen láttatja, hogy az emberi együttlétben gyakran szintén harc van, élünk, mint hal a vízben, ahol azonban ragadozó halak is úszkálnak.
Az emberiség a Marsra kíván leszállni, míg a hétköznapokban járja a városi utcákat, tereket, a ligetet, szorongva alszik, sokszor álmatlan. Háború követ háborút. Rejtett fegyver című alkotásában csak a figyelmes néző fedezi fel a lövedéket, miközben azok itt vannak a közelünkben, fenyeget a klímaválság, talán a messzi jövőben el kell hagynunk szülőbolygónkat.
Szita Péter nem hódító, azonban a kozmikus teret, bolygót felidéző alkotásai (Apokalipszis, A Szaturnusz befogása, A Szaturnusz betelepítése, Kozmikus ventilátor, Űróceán) jelzik: az ember művészi fantáziája törvényszerűségeket keres, belső rendet, ellentmondásokat, szépséget, erők és formák dinamikus egyensúlyát. A gravitáció törvénye alól csak átmenetileg van felmentés. Valami összetartja a testeket, irányítja mozgásukat.
Hangulatokat visz vászonra, az égbolt geometriáját (Alkony), de le is száll, lemerül a mélybe (Búvárharang), nincs kijárat, csak végtelen körök és Kaleidoszkóp, Prizma, Rések, Tónusok, Tűzvirág, szintézist teremt a tér és a szín árnyalatai között. A mozgás, az anyagi lét belső világába hatol be, mintha maga lenne az utazó, űrhajós. Felfedező, aki előtt még senki sem járt az érintett tájon, a felismerések sokasága, ott van, ahová sokan vágyunk, egy ismeretlen világban. A Világító kaleidoszkóp újraértelmezett mandala, kilép a körből, a Kristályidő is pszeudomandala, facettáival a teljesség, a tökéletesség gyémánt ékszere, nem tudni, hányadik dimenziót jelöl, talán űridőt is.
Szita Péter utazóként sem felejti a földi lét színes, olykor gyötrő világát (Együttélés, Karácsony), a mesterséges intelligencia hatását, lehetséges eredményét, legyen az pozitív vagy negatív. A Nagy Testvér változatlanul figyel minket, magánéletünk intimitása egyre inkább veszélybe kerül. Szita Pétertől nem idegen a paródia, a komikum, a szatíra arca sem (Szabadulás a palackból).
Nem véletlen, hogy három alkotása is (DNS, Portré, Bionic Woman) az ember biológiai és társadalmi vonásaival foglalkozik. Mintha idegen lény szemével nézne önmagára és embertársaira. Csak sejti, hogy a titok létezik. A létezésünk titka. Kozmikus viharban, egy napkitörésben, elnémuló kommunikációs eszközökben, a fenyegető némaságban, információhiányban. Jelek önmagunknak, kedvesünknek, nem tudjuk, hogy a piros lépcsők a mennybe, vagy a pokolba vezetnek, nem tudjuk DNS-ünk mennyire uralja életünket, tudunk-e változtatni örökölt sorsunkon.
A színek alkímiája, zárt háromszögben, a formák megszólalnak, a piramis megkettőződik, és hiába próbáljuk a múltat elsüllyeszteni, él, ragyogó színeivel, élőlények, halak úszkálnak körülötte. A víz az élet egyik alapeleme (Elsüllyedt piramis).
Feltörnek az emlékek, a hagyományok, az eltemetett képek, és ha lemerészkedünk a mélybe és onnan képesek vagyunk újból feljönni, mély lélegzetet vehetünk. Próbáljátok ki, és nézzétek meg a kiállítást.
Abafáy-Deák Csillag