::: Alföldi Kabaréja a Bábszínházban
Van valami furcsa, „most a felnőttek rosszalkodnak” hangulata annak, ahogy beülünk a Bábszínház nézőterére, kezünkben a rombuszos-napocskás, 18+ feliratú szórólappal, és egy kisgyerekhang figyelmeztet minket a betartandó szabályokra. Ráadásul az első sorokban, ahová a színpad kialakítása miatt nézők nem ülhetnek, a Bábszínház emblematikus mesefigurái várják az előadást. Így aztán Böbe babával, Pinokkióval és Csillagfiúval (a most a Konferansziét játszó Bercsényi Péter első főszerep-bábujával) együtt nézzük, mi is történik ebben a Kabaréban.
Sally Bowles, a kabaréénekesnő és Cliff Bradshow, a kezdő író szerelmi történetét, ami eredetileg az 1930-as években, a fasizálódó Németországban játszódik, Alföldi Róbert a mai Budapestre helyezte át. A piros-fekete színvilágú, festett falú, romkocsmás hangulatot idéző tér mélyen benyúlik a színpad hátterébe, és egy egyre szűkülő alagutat formáz. Mindössze egy, a hetvenes évekből ismerős piros műbőr kanapé, és néhány puff adja a berendezést. (A díszlet és a jelmez is Zöldy Z. Gergely munkája.) Sally itt legalább annyira örömlány, mint énekesnő, vendégei között Andy Wajna is megjelenik, összetéveszthetetlenül, szivarral a szájában. Ebben a minden ízében prostituálódott világban, amikor nagy szüksége van a pénzre, még Cliff is beáll (pontosabban betérdel) a sorba.
A mulató tulajdonosát mindig három, feketébe öltözött, Ku-Klux-Klan-csuklyás alak kíséri. Szórványos, első felvonásbeli megjelenésük a másodikra fenyegető, ugyanakkor sokakat maga köré vonzó tömegdemonstrációvá válik. Ez a mára átírtság kétségtelenül az előadás legfontosabb eleme. Világos gondolatmenetet tükröz, tud is hatni, mégis, mintha az alkotók megálltak volna valahol középtájon, az eredeti és a teljesen átírt, magyar viszonyokra adaptált változat között. Szó esik a lassacskán kiürülő országról, hangsúlyosan az antiszemitizmusról, a cigányellenességről és általában az intoleranciáról, az erősödő félelemről – mégis felvethető a kérdés, hogy mindez elég-e ahhoz, hogy folyamatosan az itt és most gondolatkörében tartsa a nézőt. De az is lehet, hogy a cél inkább egy általános, itt és most is érvényes világállapot felrajzolása volt.
Formai oldalról a színészi és a bábjáték átgondolt, következetesen végigvitt együttese teszi egyedivé az előadást. Hoffer Károly bábjai nagyon pontosan jelzik a szereplők sorsát, életstádiumát. Hasonlóan az általa rendezett Semmihez, a fiatalok arca még sima, szinte jellegtelen, még csak ezután íródik majd tele. Schneider kisasszony és Schultz úr bábjai viszont minden részletükben kidolgozottak: arcukon az életük és a jellemük, amihez még a Schneider kisasszony kiugró térdkalácsán meggyűrődő harisnya is hozzátartozik. Az idős párt játszó színészek (Pallai Mara és Ács Norbert) egészen az előadás utolsó részéig nem szakadnak el bábjaiktól, a fiatalok viszont többször is különválnak tőlük – érzékeltetve a kiforrott, önazonos személyiség egységét vagy éppen a magukat keresők bizonytalanságát. Jelentéses az is, amikor az abortuszon átesett Sally bábját egy átlátszó, üres plexibáb váltja fel.
A bábjáték lehetőséget ad arra, hogy az előadás a szexualitás és az erőszak ábrázolása terén is jóval „szókimondóbb” legyen, mintha kizárólag színészi játékra épülne. Egy falhoz vágott vagy lábánál fogva vonszolt báb, vagy éppen a plüssből vagy miből készült, méretes nemi szerveket magukra kötő színészek csoportszex jelenete így egyszerre tud hatásos és mégis eltartott lenni.
Az előadás fontos szempontja, hogy itt tulajdonképpen nem is a fiatalok, Sally és Cliff az igazi főszereplők, hanem Schneider kisasszony és Schultz úr. Abban a totálisan értékvesztett, pénz- és erőalapú világban, ami itt megjelenik, ők képviselnek olyan, az egyre őrültebb mindennapok romjai között szinte láthatatlan értékeket, mint a hűség, a másikra figyelés, a tartás és a szelíd kitartás. Szerelmi jelenetük az előadás talán legszebb részlete.
Ebben pedig igen nagy szerepe van Pallai Marának és Ács Norbertnek. Pallai Mara – Bercsényi Péter mellett- az előadás egyik legjobb teljesítményét nyújtja. Színészi alázattal, nagyon pontosan, empátiával éli meg Schneider kisasszony minden hangsúlyát és mozdulatát. Báb és színész tökéletes összhangja mutatkozik meg minden szoknyaigazgatásban, kézrebbenésben és zavart-szégyellős mondatban. Amikor Schneider kisasszony zsigeri félelmében hátat fordít Schultz úrnak, és Pallai Mara – először leválva bábjáról – kihátrál a színpadról, abban a karakter életből való kihátrálása is ott van. Bercsényi Péter a Konferanszié szerepében sokszínű és erőteljes, az előadás minden egyes percében jelen van, a vért köpködő-hányó első pillanattól az utolsóig, miközben végig megtartja a közönséggel való kapcsolatot is.
Mórocz Adrienn kiváló énekesi kvalitásai Sallyként is megnyilatkoznak. Az minden bizonnyal a rendezői koncepció része, hogy egy jóval sprődebb, közönségesebb Sallyt játszik, mint ahogy azt ebben a szerepben megszoktuk, és nála a legerősebb az az eltartott, erős jelzésekre alapozó játékmód, ami megint csak stíluselem, de ez nála kicsit egysíkúan, a hangerejére támaszkodva jelenik meg. Szatory Dávid Cliff szerepében kevésbé karakteres jelenség, de ő sem az a tétova, szelíd lelkű író, akit megszoktunk.
Ha az egyes alakítások súlypontozásában vannak is különbségek, a társulat összességében határozottan jó teljesítményt nyújt. A sötét, és ahogy előre felé haladunk, egyre apokaliptikusabb kabaréhangulat megteremtésében fontos szerep jut a táncosnőknek és Gergye Krisztián koreográfiájának, valamint a színpad két szélén játszó zongoristáknak is.
Alföldi Róbert rendezése olyan, amilyenek a festmények ennek a sajátos, berlini-budapesti kabarénak a falán. Határozott kontúrokkal felfestett, harsány színekkel nyomatékosított, zömében absztrakt, de néhány különösen fontos részletében aprólékosan kidolgozott összképet kapunk, ha sokáig nézzük. Vöröset és feketét.
Turbuly Lilla
Meggyőztél! Megnézem!
SNK