A valóság valóság?

::: Az Artézia Galéria elektrográfiai kiállítása elé


Ha belegondolunk, mára annyira sokrétűvé vált a kultúra, s ezen belül a képzőművészet is, hogy teológus legyen a szaunagőzben, aki a megfejtés reményében kiadót keres.

Itt van mindjárt a műfajok osztódással való növekedése, szeszélyes összevonása, manipulatív darabolása, az eszmények feláldozása a fogyasztói műpártolás oltárán, ami így, együttesen, viszonyítási értékvesztést, általános közönyt jelent esztétikai szempontból. Megnyilvánulási formái egyenesen rémisztőek, a modern képrombolás kurátori pofonokkal fűszerezett dantei szellemvasútját idézik. (A képrombolás itt, ellenmetaforaként, éppenséggel a képözönt jelenti.)

Hatványozottan jelentkezik ez a tendencia a digitális képalkotás színre léptével, a globális folklór termékeinek kifogyhatatlan áradásával. Elérkeztünk a határhoz, amikor a kultúrköri létezés már a saját hiányával kénytelen tovább gazdálkodni a fenntartható fejlődés reményében.

Haász Ágnes: Átjáró

E kissé sötétebbre sikeredett bevezető után azonban ki lehet jelenteni, hogy van még reménysugár, vannak még olyan stigmatizált alkotók, akik – megküzdve, vagy mit sem törődve az elébb vázolt nehézségekkel – szívós kitartással bontják a kényszerű dogmatizmus cellafalait. Hogy ezt kellőképpen értsük és megbecsüljük, vissza kell hátrálnunk néhány évtizedet az elektrográfia idővonalán. Speciálisan kerge-magyar históriával van dolgunk, ugyanis a kezdeti, mondjuk így: xerox-stencil szakaszban gépbejelentési kötelezettség sújtotta a műfaj úttörőit. (Néhány kiragadott név: Halbauer Ede, Lux Antal, Tóth Endre.) Az ezt követő számítógépes érában már ilyen korlátozásról nem beszélhetünk, viszont felmerült az igény egy műfaji közösség létrehozására, így született meg az Árnyékkötők formáció (saját kiadvánnyal), 1990-ben, majd a Magyar Elektrográfiai Társaság, 2001-ben. A kapcsolódó művészek nagy érdeme, hogy az országos kiállításokon, grafikai biennálékon polgárjogot nyerhettek az elektrográfiai művek. Most éppen ott tartunk (okostelefonom szerint), hogy okafogyottá vált ez a megkülönböztetés, a polgárjog megszerzése után a műfaj immár elválaszthatatlan részévé vált bármely tárlatnak.

Lonovics László: Fénydimenziók IV.

Épp ezért a továbbiakban főleg a jelen bemutató címébe kapaszkodnék: A valóság valóság? Kiegészítő kérdésem e tárgyban: mihez képest? Németh Géza a katalógus bevezetőjében a képi megfogalmazás mintakiegészítő funkcióját elemzi, összehasonlítva a humán-vizualitás genetikus adottságait a gép kombinatorikára épülő képmódosító tehetségével. Szerencsére azonban a végső választ nem is kell teoretikusan megfogalmazni, hiszen a képes bizonyítékok itt lógnak előttünk.

Csízy László: Struktúrák, sárga II

Vagy ellógnak előlünk? Amennyiben 90 százalékban követik a festői életművet, úgy reproduktív munkákról beszélhetünk, s ez esetben a válasz: igen, a valóság itt valóság, pontosabban a stílusönérzet, a kiküzdött státusz valósága. Hogy melyik készült előbb, a festmény, vagy a komputer-munka, lényegtelen. (Egyértelmű célzás Lonovics László és Németh Géza biográfiájára.)

Németh Géza: Belső terek I.

Ahol valóban érdekfeszítővé válik, tehát jogos a kérdés, az az, hogy az elektronikus, mondjuk így: virtuális valóság szerves része-e a grandiózus, egyetemes elrendezésnek, vagy csupán a metafizika tünékeny álma. Nos, erről magyarázkodnék némileg.

Sehol másutt, s egyéb módon nem jeleníthető meg ugyanis olyan szuggesztíven az álom véletlenszerű struktúrája, makro- és mikrovilág áttűnése, múlt és jelen összegyúrása, mint éppen a számítógépes effektek, rétegek segédletével. Ez egy további népszerű kérdésben csúcsosodik: fognak-e majdan gondolkodni, érezni, netán lázadni a robotos gépek?

Gábos József: Ritmus 081

Helytelen válasz, azonban leszögezhetjük, hogy Haász Ágnes, Csízy László és Gábos József már megtanították álmodni a maguk masináit. Hogy hogyan? Hát 1: nem mondtak le saját intelligenciájukról; 2: nem ruházták át a gépre saját eredetiségüket; s végül 3: belátva azt, hogy a pixelhalmozás még nem nevezhető mesterséges ábrándnak, korlátozták örömüket a nyomtatás előtt.

Szabad a pálya, bár gondozatlan.

Szemethy Imre


Átvett újraközlés | Forrás: az Artézia Galéria Fb-oldala
Elhangzott 2019. június 15-én Budapesten, az Artézi Galériában, a Valóság a valóság? című csoportos elektrográfiai kiállítás megnyitójaként | Kiállítók: Csízy László, Gábos József, Haász Ágnes, Lonovics László, Németh Géza | Megtekinthető 2019. július 10-ig | Hovatovább: A kiállítás katalógusa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük