A tér örökkévalósága az idő mulandóságában

::: Alföldi László 2000-es Budaörsi anziksz című kiállítása elé


Alföldi László Budaörséhez három jelképes ajtó tárul fel egymás után előttünk. Az első ajtón belépve érzékelhetjük, hogy Alföldi László festőművész képeit Budaörs ihlette, ahol él. Az itt látható képek azért készülhettek el, mert alkotójuk ezen a helyen tudta megteremteni azt a világot, amiben úgy sáfárkodhat az életével, hogy azt csinálhatja, amit a legjobban tud – és amit csak ő tud.

A második ajtón belépve a város ismerős képeit véljük felfedezni. Megértjük, hogy a képek Alföldi László Budaörséről szólnak. Azonosak is meg nem is azokkal a látványrétegekkel, amelyek nap mint nap lerakódnak bennünk, amikor az ismerős terekkel találkozunk. Ezek a képek ugyanis nem egyszerűen képeslapok a szó hagyományos értelmében, nem egyszerűen Budaörsöt mutatják, hanem azt, hogy egy művésznek – Alföldi Lászlónak – milyen a személyes viszonya Budaörshöz. Alföldi László Budaörse ez.

Alföldi László: Budaörsi anziksz (részlet a sorozatból)

Mindannyiunknak megvan a saját, külön, személyes viszonyunk a világnak ahhoz a darabjához, amelyben élünk. Ezen a viszonyon keresztül próbáljuk meg személyessé tenni világunkat: belakni, berendezkedni benne, számunkra szóló üzeneteket kiolvasni belőle vagy éppen nyomot hagyni rajta – a mi nyomunkat. Házat építünk benne vagy összefirkáljuk a falát, lokálpatriótaként vagy politikusként megpróbáljuk átalakítani, vagy éppen leromboljuk, ha ez fejezi ki a hozzá való viszonyunkat. És miközben építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük a helyet, amiben élünk, engedjük magunkhoz közel vagy tartunk tőle távolságot – azonközben magunkat is építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük, találjuk meg vagy keressük reménytelenül. A térhez való viszonyunk legbelsőbb lényegünk, önmeghatározásunk része.

A helyhez való viszonyát Alföldi László úgy fejezi ki, hogy szimbolikusan újrafogalmazza a teret. Egyszerre rombol és épít: megfosztja a konkrét részleteket eredeti jelentésüktől, és újrafogalmazza, ezáltal pedig nagyobb összefüggésekbe emeli őket. Szétszedi és újra összerakja közös világunk elemeit: újra fogalmazza a konkréthoz való viszonyát. Térértelmezéseiben eddig észre nem vett részletek emelnek be bennünket egy eddig nem volt egészbe.

Alföldi László: Budaörsi anziksz (részlet a sorozatból)

Alföldi László képei egyszerre elvontak és reálisak. Budaörsében egymásra csúsznak a terek és az idők. Az időt a térrel győzi le. Képein a struktúra drámája és a faktúra lírája a pillanatnyi valóságot abszolút valósággá konstruálja. Térkollázsainak különös varázsát tökéletes, a lényeget kijelölő szerkezetük, aranymetszéseik, értelmezésünket vezető alapelemeik és a rájuk feszülő, lebegő, leheletfinom szövetek között feszülő titok adja. A képek szerkezete maga a stabilitás, felületek, faktúrájuk maga az illékony idő. Kiemel és felemel, új összefüggésekbe helyez, bekeretez, megbillent, egymásra vetít, elcsúsztat, ablakká tár és megkérdőjelez: szóval, szétszed és összerak, hogy drótkerítéseinkben, Trabantjainkban és jóllakottan mosolygó, páros kukáinkban, sufni-, ház- és templomépítő törekvéseinkben egyaránt megmutassa esendőségünket és nagyságunkat.

Alföldi László: Budaörsi anziksz (részlet a sorozatból)

Ha a harmadik jelképes kapu is feltárul előttünk, még elvontabb világba jutunk. Ezek a képek ugyanis Alföldi Lászlóról, az emberről, a művészről és a gondolkodóról szólnak, aki Budaörs és a fényképezés ürügyén hozott létre olyan megrendítő műalkotásokat, amelyek művészetéről, emberi és művészi filozófiájáról, a helyhez való viszonyáról egyaránt szólnak. Képei úgy haladják meg a hétköznapokat, a viszonylagosságokat, hogy esztétikai eszközökkel győzik le az egyetemestől való félelmünket és kapcsolnak össze bennünket az áhított szabadsággal.

Alföldi László: Budaörsi anziksz (részlet a sorozatból)

Alföldi László képei világában le tudja győzni a személyes és a közös, a rész és az egész, a pillanat és az örök, a tér és az idő, a hely és a személy, az otthonos és az elidegenedett ellentmondásait. Térkollázsai felfedik a rendetlenség mögötti rendezőelveket, az esetlegességekben a kompozíciót, a lényegtelenben a lényeget. De arról is tanúskodnak, hogy a csúnya is szép és a szép is csúnya. Minden tőlünk függ: attól, hogyan közelítjük meg őket. És ezek a képek segítenek abban, hogy egy kicsit úgy nézzünk a sufnikra, reklámokra, padlás- és plakátmagányokra, telekre és tavaszokat ígérő ágakra, hogy közben emlékezzünk az idő mulandóságában a tér örökkévalóságára.

Sokféle személyes viszonyunkból kel önálló életre az, amit úgy mondunk: spiritus loci, a hely szelleme. Ha megadatik, hogy ne csak ott legyünk a helyen, a tér és az idő kereszteződésében, hanem részesüljünk is belőle, szelleme életünk része lesz: álmodunk vele és emlékezünk rá, kitörölhetetlenül hordozzuk magunkban. Benne lesz örök időkre minden térben, utcában, házban, udvarban és udvarházban, ami egy pillanatra megállít bennünket, bár nem tudjuk, miért, bárhol is legyünk a világban.

Alföldi László: Budaörsi anziksz (részlet a sorozatból)

A helyek szellemének szerencsére önálló életük van. Ha egy művész fogalmazza meg a helyhez való viszonyát, megfogalmazása nem csak versben, képben, kőben, zenében marad fent, hanem részévé válik a hely kollektív szellemének is. Nekünk, magyaroknak Párizsban a rue Cujas-ban örökre lejteni fog a járda, mivel egy Radnóti Miklós nevű honfitársunk révén a rue Cujas-ban kissé nekünk is lejt a járda. És a boulevard Saint-Michelen nyáron is mindig meg fog bennünket érinteni az ősz, és akkor is elsuhan mellettünk a halál, ha az életre gondolunk, mert egy másik honfitársunk – Ady Endre – révén a boulevard Saint-Michel a mi Szent Mihály utunk is.

Alföldi László is hozzátett valamit a mi tereinkhez, útjainkhoz és utcáinkhoz, kerítéseinkhez, ablakainkhoz, templomainkhoz és temetőinkhez. És hozzátett valamit a mi Budaörsünkhöz is. Annak, aki végigjárta az ő Budaörséhez vezető utat, ezentúl a Szabadság út már örök időkre farkasszemet néz a puszta alakjával, hátoldalával is üzenő stoptáblával. A nyomorúságos kék, fehér, rozsdabarna vagy zöld vasajtók és a megható piros, fehér, zöld vagy éppen megállapíthatatlan színű ablakkeretek már végérvényesen egymásra rímelve fognak megszólítani bennünket. A budaörsi Nepomuki Szent Jánoshoz, a gyónási titkok megőrzőjéhez pedig immár soha nem fog bennünket közel engedni az örökké piros lámpa. Feje fölött kék nyíl mutatja az irányt: följebb, följebb.

Alföldi László: Budaörsi anziksz (részlet a sorozatból)

Alföldi László szemérmes művész: nem mondja el senkinek, hogy milyen ő és milyen a világhoz való viszonya. Elmondja hát mindenkinek.

Szabaduljon ki hát a hely szelleme a képekből és élje önálló életét.

Szabó Ildikó


Elsőközlés | Forrás: Alföldi László archívuma
Elhangzott 2000. május 1-jén Budaörsön, a Zichy majorban, Alföldi László Budaörsi anziksz című fotó- és grafikai kiállításának megnyitójaként | A tárlat 2000. május 6-áig volt megtekinthető | Hovatovább: Alföldi László összeállítása, amely feldolgozza a teljes kiállítást és utóéletét

Comments

  1. T. Horváth Éva says:

    Meghatóan szép ez a szöveg, és a képek, a hely által mélyen érintett két ember párbeszéde. Mit sem von le a hosszú idő, ami eltelt közben. Köszönet Zsubori Ervinnek és az Arnolfini Szalonnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük