::: Nomen est omen #3
Nagyon későn fedeztem fel Szent Annát, ellentétben Szent Katalinnal és Szent Józseffel, akikről az eddigiekben írtam a Nomen est omen sorozatban. 1973 őszén a nem sokkal korábban megépült Batthyány téri metróból jöttem fel, és próbáltam tájékozódni, merre kell elindulni, hogy megtaláljam a Fő utcában a leendő munkahelyemet. Egyszerre fedeztem fel a Szent Anna-templomot és a Vásárcsarnokot. Ez a felsővízivárosi plébániatemplom nemcsak útjelzővé, hanem szimbólummá vált az életem különböző szakaszaiban. 1973-tól 1979 végéig a Vitányi Iván által létrehozott Kultúrakutató Intézetben (a Népművelési Intézet keretein belül) voltam tudományos munkatárs. Rendkívül intenzív, szabad, önálló, kreatív évek a külső körülmények ellenére. Vitányi, akit a Valóság szerkesztőségéből ismertem (francia szociológia szakirodalomból recenziókat készítettem részükre, és első kutatásaimról is náluk jelent meg az első szakmai írásom: Amatőr képzőművészet Magyarországon, 1970. május – 26 éves voltam).
Sokszor sokat bámészkodtam a téren a munkába menet és jövet, és egyre közelebb került hozzám a kéttornyú, nagy ablakokkal ékesített barokk épület. Ott fedeztem fel a második emeleten álló fülkében Szent Annát gyermekével, Máriával, illetve belül a jeruzsálemi templomot szimbolizáló építményt hat alakos szoborcsoporttal: Szent Anna bemutatja a gyermek Máriát a zsidó vallási hagyományoknak megfelelően a zsinagógában, ahol jelen van férje, Joachim, valamint Zakariás, Erzsébet és Dávid király (Mária szülei a Dávid-házból származnak). Addig soha nem néztem meg tisztességesen, elmélyülten barokk templombelsőt, még Rómában sem, 1971 őszén. A Szent Anna szoborcsoport felfedezésében segítségemre volt a Szent Anna-nagyharang tizenegy alaphangú hangja, csengése, mely mintha előre jelezte volna, milyen szerencsés, kreatív szakasz lesz az 1973 és 1979 közötti időszak. Még a kutatásaimban is elkísért, befolyásolt. Jelentős szerepe volt abban, hogy felfigyeltem a falusi lakásokban a szent sarokra, a szentképekre (Telkibánya, Mályinka, Galambok). Később is jelentős szerepe volt a templomépületeknek és előttük a térnek: a nyolcvanas évek elején Tomi unokám csodálta a felrepülni képes madarakat, és még beszélni sem tudott, amikor mutogatta a homlokzaton lévő szobrokat, ahol megálltak nézelődni a galambok. Amikor pedig kocsim lett, a budai Duna-partról már messziről csodálhattam az olaszos tornyokat és hallgathattam az Anna-nagyharang csengését, bongását.
Sokáig nem kötöttem össze az Anna nevet az anyáméval, aminek talán az volt az oka, hogy az apám és ezáltal mindenki más Rózsikámnak szólította (szeptember 4-én született, az a Rozália, Rózsi stb. névnap). Pedig az Anna név viszonylag korán fontossá vált számomra: 1966-ban és 1967-ben voltam Moszkvában a Fiatal Művészek Klubja által szervezett csoporttal, ahol underground fiatal költőkkel és képzőművészekkel ismerkedhettem meg. Körükben Anna Ahmatova volt a legnépszerűbb orosz-szovjet költő, 1967-ben jelent meg magyarul Idők futása címmel verseskötete az Európa Kiadónál (mai napig ő és Jeszenyin a legkedvesebb orosz költőim).
Anna Margittal 1968 őszén ismerkedtem meg, az Ernst Múzeumban rendezett kiállításán. Sorsfordító találkozás volt. Annyira, hogy róla írtam első könyvemet (1971), 2024-ben pedig a Magyar Nemzeti Galériában A bábu megszólal címmel rendezett életmű-kiállításához készült többszerzős kötetben a bevezető tanulmányt. Azt megértettem, hogy új családnevet választott magának (az eredeti Sicherman, az apja által magyarosított Sólyom), de hogy miért pont az Annát, azt nem tudom. 1935-ben házasodtak össze Ámos Imrével, 1936-ban fejezte be a Főiskolát, együtt hívták meg őket egy kiállításra, akkor változtatta meg a nevét. Rendszeresen jártam hozzá a Fillér utcába, hosszú életútinterjút és Rorschach-tesztet készítettem vele. És az Anna lett a legkedvesebb női név számomra. 1973-tól a mai napig bensőséges barátom neve Anna (összesen három ilyen van, a másik kettő Katalin).
Hannáról Annára
És így jutottam el az anyámhoz, akinek a születéskori neve Rosenheim Hanna (apja askenázi német zsidó, Joseph, anyja szefárd zsidó, Katalin). Nagykanizsán született 13. gyereknek, matematikatanár szeretett volna lenni, de Hitler hatalomra jutása után férjhez ment, áttért a katolikus vallásra és a Hanna nevet Annára cserélte.
A Hanna héber eredetű, bibliai név, jelentése: kegyes, kegyelmet adó, könyörület, irgalom, kecsesség, kedvesség. Jövevényszó a héberben, a kánaáni Anat istennő nevén keresztül a hettita Hannahannach anyaistennőre vezethető vissza, aki egyben a föld és a termékenység istennője is. Gyakran előfordul az Ószövetségben (például Sámuel könyvében Istenhez imádkozik és kéri tőle, hogy fiút adjon neki; anyámnak az első házasságából az első gyermeke fiú, a második házasságából az utolsó; közöttük három lány). Az ókori zsidó közösségekben és a modern korban nagyon elterjedt név, nálunk az utóbbi években a legnépszerűbb női név. Két Hanna volt rám meghatározó hatással: Szenes Hanna költő, ejtőernyős zsidómentő, nemzeti hős, akit a hébertanárom révén ismertem meg 1968-ban, illetve Hanna Arendt német zsidó filozófus, akinek a műveivel későn, csak a kilencvenes évek végén ismerkedtem meg. És nagyon kedvelem Hannah Höch kollázsait, fotográfiáit.
Az Anna név a héber Hanna (Channa) névből származik. Nálunk az Árpád-kortól népszerű, az utóbbi évtizedekben is. Felsorolhatatlan, hány Annát kedveltem a Juhász Gyula verseiben szereplőtől (Anna örök) Freud pszichoanalitikus lányán át Eörsi Anna művészettörténészig, Szabó T. Anna költőig, Adamis Anna dalszövegíróig. És persze olyanokat, akiket elutasítok, mint például Anna Kareninát, akiről sokszor vitatkoztunk több alkotóházban Balassa Péter kiváló irodalmárral (ő értett hozzá, én nem).
Gyerekkoromban két Annáról hallottam nagyon gyakran. Apám egyetlen politikust tisztelt: Kéthly Annát, az elkötelezett szociáldemokratát. Apám Nagykanizsa utolsó szabadon választott polgármestereként 1948 őszén Budapesten találkozott vele, és engem is bemutatott neki mint leendő egyetemi tanárt, tudós könyvek íróját. Négy éves voltam, de hiába mondogatta apám, hogy legyek olyan okos, igazságra törekvő, szociálisan elkötelezett, mint ő, nem akartam példaképemül választani (már akkor sem vonzott a politika, inkább taszított). 1948-től apám kizárólag a Népszavát olvasta, amely akkor a szakszervezet lapja lett; bár 5 éves koromtól mindig mindent elolvastam, nem lettem igazán újságolvasó.
Anyám egy másik politikust emlegetett sokat, Ratkó Annát, aki Rákosi minisztere is volt, és még a korszak elnevezése is hozzá kötődik, amikor megtiltották a terhesség művi megszakítását. Anyám 35–40 éves volt, négy gyereket nevelt, és rettegett egy újabb terhességtől.
Egyébként csak 16 éves koromban (1960) fogtam fel, hogy az anyám valójában Anna és nem Rózsi, akkor amikor megkaptam a személyi igazolványomat. Hogy eredetileg Hanna, az akkor kezdett érdekelni, amikor az is, hogy mit jelent fél-zsidónak lenni.
Templomok felfedezése
A szakmám kiválasztásában, mint írtam, Anna Margit kiállításának és a nála gyakori műterem-látogatásoknak kiemelkedő szerepe volt. És hozzájárultak, megerősítették az 1966–67-ben kezdődő utazások, a múzeumok, templomok felfedezése is. Utóbbiak közül az elsőt máig vissza tudom idézni: Szentpéterváron (akkor még Leningrád) az 1701-ben épült klasszicista evangélikus templomról van szó. Ennek az Anna-templomnak és a monumentális Izsák-templomnak köszönhető, hogy a hetvenes években már kiemelt hellyé váltak számomra – főleg a román és gótikus templomok. Nem sorolom (Augsburgtól kezdve) a Szent Anna-templomokat, de az utolsóként felfedezettet kiemelem: Vilniusban a nyolcvanas évek elején kétszer is ámuldoztam az úgy nevezett „lángoló gótikus” Szent Anna-templom (épült: 1495–1500) dinamikus homlokzatán, tornyain, a vörösre festett téglákon, amikből a szimmetrikus, arányos épületet megteremtették.
Az első Szent Anna-festmény, ami csodálatot ébresztett bennem, az a firenzei Masaccio Szent Anna harmadmagával című, a perspektívát alkalmazó korareneszánsz műve. Akkor (1978 júliusában) az Uffizi hetedik termében volt kiállítva. Váratlanul ért a stabilitást, energiát, humanizmust sugárzó kompozíció, amely annak ellenére rendkívül fegyelmezett, hogy a három főalak körül angyalok mozognak. Hátul a családját védő szigorú Szent Anna, az élénk vörös köpenyes nagymama. Ölében ül a fiatal, tiszta arcú lánya, Mária a drága lapis lazúriból előállított kék színű köpenyében, kezei közt szorosan tartva a meztelen, erőteljes gyermeket (akkor még, a 15. században, Jézust inkább csecsemőként ábrázolták). Olyan intenzív hatással volt rám, mintha figyelmeztetett volna: nem úszható meg a családommal, anyámmal, rokonságommal való szembenézés.
Az anyámmal lényegében kétéves koromtól nem volt bensőséges kapcsolatom. Akkor egy fürdetés után eltoltam magamtól, mondván: „egyedül”. Attól kezdve igyekeztem mindent egyedül megoldani (gyakorlatilag egész életemben). Egyáltalán nem volt taktilis kapcsolatunk. Nem tudott velem mit kezdeni. A testvéreim szerint féltékeny volt rám apám kitüntető figyelme miatt, aki – mint említettem – meg volt győződve arról, hogy egyetemi tanár leszek, kiváló gondolkodó, sok könyv szerzője. Amennyire tudott, próbálta oldani a feszültségeket, félreértéseket. Sok idősebb nő barátsága segített később az anya-hiány elviselésében. Hármat kiemelek: Pártos Berki Magdát, Budapestre költözésünkkor gyerekpszichológusomat, aztán haláláig egyik legfőbb emberemet; Ország Lili festőművészt 1968-tól tíz évig, haláláig; és Losonczi Ágnest, aki 1970-től szakmai patrónusom, segítőm, barátom volt haláláig.
Párizsi találkozás
Akkor fogtam fel, hogy az Anna név számomra az Anya szót idézi meg, és nagyon is kötöm a szülőanyámhoz, akinek Hanna-Anna volt a neve, amikor 1981 tavaszán találkoztam a Szent Anna harmadmagával című Leonardo-festménnyel Párizsban, a Louvre-ban. Életem nagy találkozásainak egyike – a képet a festő vitte magával Franciaországba élete végén. A piramis alakú kompozíciót 1510-ben készítette. Mint a szimbólumokra különösen érzékeny művészettörténész, persze tudtam, hogy a kék dominanciájú mű (Mária palástja és a háttér táj) az Istenhez való kötődés, a szakralitás szimbóluma, de számomra első látásra az anyai szeretet megjelenítése volt. Kétszeresen is: Anna és Mária, Mária és Jézus. Óvó és féltő szeretet. Amiben nekem sosem volt részem. Nyolc évnek kellett eltelnie, mire tudtam róla írni (Liget, 1989 tél). Ehhez két történés is hozzájárult: 1989 nyarán és őszén többször voltam Párizsban dolgozni a Farkas István-monográfia előkészítésén. Minden alkalommal elzarándokolhattam a Leonardo-képhez. És még 1994-ig, ahányszor csak tehettem.
Mint festmény is a legtökéletesebbek egyike. Tökéletes kompozíciója (háromszögbe szerkesztve), stabilitása, az előtér és a háttér összefüggése, a figurák és a természet energiája, nyugalma, a szimbolikus utalások, a festésmód utánozhatatlan szépsége, a színek örökkévalósága – és sorolhatnám nagyon hosszan. A zseni – és Leonardo kétségtelenül az – tudásának bizonyossága, felülmúlhatatlan szakmaisága. És szelleme. Mely a reneszánsz csúcsát megtestesítő művet összeköti a múlttal, mely sosem múlik el, és a mával, a mindenkori korszerűséggel. És mindezeken túl az ember mivolt legfontosabb képességének, a szeretetnek a képi nyelven való megjelenítése. A nagyanyai, anyai, gyermeki szeretet. És az istené, a természeté. Az ősbizalom, ami a létezés alapszükséglete.
Leonardo és szülőanyja kapcsolatát legendák övezték, akárcsak szerelmi, baráti kapcsolatait. A legutóbbi évek dokumentált kutatásai szerint 1452. április 15-én egy 15 éves árva lány, Caterina di Meo Lippi adott életet a leendő művésznek, tudósnak. Az apa, a 25 éves firenzei jogász, Ser Piero da Vinci nevelte fel a törvénytelen fiút. Az 1457-es adópapírokon már családtagként van feltüntetve a gyermek, mint Ser Piero közjegyző Caterinától született törvénytelen fia. Anyja később férjhez ment egy kézműveshez, és még négy gyermeket szült. Találgatások hosszú sorát idézhetném az anya kilétéről: nem olasz parasztlány, hanem cserkesz rabszolga, keleti zsidó, szexrabszolga és így tovább. Freud a Mona Lisa titokzatos mosolyában, arckifejezésében véli felfedezni a festő édesanyját, mely szerinte a „határtalan gyengédség ígérete”. Bennem az első befejezett Leonardo-mű, az Angyali üdvözlet (1472) védekező test- és kéztartású Máriája keltette azt az érzést, hogy a festő az édesanyjának állít örök emléket. Caterina 1492-ben Milánóban halt meg, ahol Leonardo élt és dolgozott.
Leonardo leírhatatlanul gyönyörű, elegáns, érzelmekkel telített, nem mindennapi nőket festett a Szent Anna harmadmagával bölcs, tartózkodó, erős Annáján és szelíd, kedves, odaadó Máriáján kívül is. Csak néhány példa: Sziklás Madonna, Hermelines nő, Mona Lisa.
Anya-gyermek kapcsolat
Alig múltam 40 éves, amikor Londonban nem tudtam elszakadni a Szent Anna-kartontól (1499 körül, vászon, szén és fehér kréta), és megkaptam az Anna és Mária fejét, arcát, mosolyát mutató nyomatot. Pár év múlva megvettem magamnak a Magzat a méhben című nyomatát (részlet a vázlatkönyvéből), és gyűjteni kezdtem az anya-gyermek kapcsolatról szóló műveket az archaikus kultúráktól máig.
Leonardo erről is többet tudott, mint a tudományos szakkönyvek, a kötődés létfontosságáról, életre szóló hatásáról, a tényleges és szimbolikus együttlét következményeiről, a feltétel nélküli anyai szeretet adta biztonságról. A Szent Anna–Szűz Mária–gyermek Jézus együttléte az Erich Fromm könyvében (A szeretet művészete) írottakat idézte fel az anyai szeretetről: „ha van, az maga az üdvösség, ha nincs, oda az élet minden szépsége”.
Leonardo Szent Annája indította el azt az előkészítő munkát, kutatást, olvasást, ami a Horányi Özsébbel a BME-n közösen indított kommunikáció szakon belüli Művészeti kommunikáció című szemináriumhoz (gesztus, mimika a festészetben), majd a Typotex Kiadónál 2013-ban megjelenő tankönyv – Képzőművészet és kommunikáció – megírásához vezetett.
Anyám talán sosem bocsájtotta meg magának, hogy ő életben maradt, és nekem sem, hogy megszülettem – 1944 októberében a nagykanizsai zsinagóga területén kialakított gettóban, ahol a helyi és környékbeli zsidóságot gyűjtötték össze (körülbelül 3000 zsidó lakosból 2700-an haltak meg). De én a megye leghíresebb, szintén gettólakó szülész főorvosának közreműködésével simán megszülettem, hogy aztán „megszüljem” – az egykori zsidó kereskedelmiben, ahol anyám érettségizett – azt a főiskolát, amelyért 2002-ben Nagykanizsa díszpolgára lettem. És ahol kétszer is tartottam előadás-sorozatot a legkedvesebb festményeimről – Rembrandt, Chagall, Paul Klee, Rothko műveiről, és legelső helyen Leonardo Szent Anna harmadmagával című festményről, melyen az érett reneszánsz zsenije 12 évig dolgozott.
Amikor a kétezres évek elején az Emlékkavicsok – Holocaust a magyar képzőművészetben könyvemen dolgoztam (Glória Kiadó, 2006), furcsa módon ismét erősen előjöttek az Anna-élmények. Miközben az 1938 és 1945 közötti áldozatokról gyűjtöttem a dokumentumokat, nagyon gyakran jutott eszembe Anna Frank naplója és az Amszterdamban többször is meglátogatott múzeum, a ház, ahol 1942-ben elbújtatták. A magyar áldozatok között egy Hannát találtam. Ballos Hanna grafikus, könyvillusztrátor, akinek Pierre Székely szobrász is tanítványa volt. Koncentrációs táborban halt meg 1944-ben.
Hazai helyszínek
Számos Szent Anna-templomról írhatnék még. Csak itthon tizenötöt tartanak számon. Például a Budapest-Belvárosi, 18. században épült barokk Szent Anna-templomról, amelybe egyetemi tanulmányaim idején akarva-akaratlan beleütköztem a 60-as, 70-es években. De említhetem egy kedvencemet, a zalai Boncodföldén dombtetőn álló, eredetileg román egyhajós templomot.
És azokból a festményekből legalább azokat említhetném, ahol Szent Anna jelképei is ott vannak: könyv, korona, madárfiókák fészekben. Vagy a gótikus szobrokat, amelyekből egy 13. századi spanyol ki van állítva a Szépművészeti Múzeumban. Feltétlen említenem kell a veleméri 14. századi gótikus templomban látható Szent Anna harmadmagával freskót, ahogy a két nő – anya és lánya – büszke testtartással, mély szeretetteli mosollyal figyeli a gyermeket, óvó kézfejük szinte összeér. Talán a veleméri Szentháromság-templom a legkedvesebb templomom a mai magyar területen látogathatók közül (Aquila János freskóit nemcsak ebben a különleges épületben néztem meg többször is, hanem két szlovák településen is).
A varsói Nemzeti Múzeumban kétszer is látott kopt freskótöredék felidézésével zárom a „Szent Anna asszonyról” (ahogy a mi vidékünkön, a Dráva környékén is nevezik) szóló mondandóimat. Mutatóujját szája elé téve csendre int, tágra nyitott nagy kerek szemgolyójában mintha benne lenne lánya és unokája tragikus jövőjének ismerete, mely mégis egy új vallás, új kultúra kezdete.
S. Nagy Katalin