Találkozások #2
Először 1978-ban voltam Amszterdamban. Amikor leszálltunk a vonatról, pontosan tudtam, hogy merre induljunk a Van Gogh Múzeumba. Valami egészen szokatlan állapot jött létre bennem. Déjà vu élmény. „Itt már jártam valaha”, idéződött fel bennem Bálint Endre festményének címe. Ezt már láttam, ez már megtörtént velem. Semmi titokzatos, semmi spirituális, inkább mint egy távoli emlék megjelenése. Amikor beléptünk van Gogh remekművei közé, megismétlődött az élmény: már láttam ezeket, bensőséges ismerőseim, a világom részei (Napraforgók, Íriszek, A hálószoba). Attól kezdve bármikor, bárhol megláttam van Gogh krómsárgáit (például Musée d’Orsay, Párizs; National Gallery, London), mindig fel tudtam idézni a kettős déjà vu élményt.
Van Gogh után Rembrandt. Először egykori lakóházába mentem, ahol 1639 és 1658 között volt a műterme és a műkereskedése. Rembrandt House Museum, Jodenbreestraat 4. Annak ellenére, hogy Rembrandt-festmények nincsenek az emlékházban, mire végignézed a grafikáit, metszeteit, tanítványai festményeit és használati tárgyait, már kezded érzékelni ki is volt ő a 17. századi németalföldi művészetben, hogy lett azzá az egyedülálló, senkihez nem hasonlítható nagymesterré, akivé lett.
Másnap a Rijksmuseum, az Éjjeli őrjárat (1642). Tudtam, hogy ez az ábrázolási hagyományokkal szakító rendkívüli méretű mű – 363 × 433 cm – alapozta meg a festő hírnevét, elismertségét. 2019-ben restaurálták, amit bárki nyomon követhetett a nyilvánosság fórumain a múzeum szakértőinek jóvoltából. A valódi színeket már a negyvenes évek végi restauráláskor felfedezték, eltávolították róla a sötét réteget.
Hozzám sose került közel ez a monumentális mű, de már első találkozásunkkor lenyűgözött a szokatlan kompozíció, a mozgalmasság. A Rijksmuseum külön erre a célra építtetett termében a földre rogyva bámultam a mű felfoghatatlan bonyolultságát, a holland polgárőrség – a megrendelők – csapatát. Leginkább a fénnyel megvilágított fiatal nő (valószínűleg Rembrandt felesége) nyűgözött le. Első látásra beleszerettem Rembrandt festésmódjába, és ezt soha nem múlta felül egyetlen más festő sem.
Rembrandt a fény festője. A szakértők többsége szerint fő eszköze a fény-árnyék. Nem földöntúli fény, és nem is realista, nem napfény. Az általa kikísérletezett öntörvényű fény plasztikussá teszi alakjait, tárgyait olyannyira, hogy szinte kilépnek a térből és tapinthatóvá válnak. Ahogy Ehnaton fény-Isten, Aton teremtője (lásd erről a Találkozások sorozat első írását). Mintha fénnyel festett volna. A drámai fény-árnyék kontrasztokat (Chiarosiuro) használta a figyelem felhívására és irányítására, a szereplők, alakok jellemzésére, nemcsak a történések, helyszínek megvilágítására. Mély tónusokat használt (késői műveiben meleg barnákat, vöröseket, érzéki aranyakat), festékkezelése pasztózus, sűrű (úgynevezett impasto technikát alkalmazott). Felületeinek faktúrája taktilis élményt kelt, érintésre ingerli az érzékeny nézőt. Mindezeket itthon is látni lehetett, a Szépművészeti Múzeumban 2014-ben, a Rembrandt és az arany évszázad festészete kiállításon (tőle 20 remekmű volt kitéve). Azért is emelem ki ezt a kiállítást a többi közül (Bécs, Kunsthistorisches Museum; London, National Gallery; Amszterdam, Rijksmuseum), mert abban a kivételes élményben volt részem, hogy megtapinthattam egy sötétből éles fénnyel előléptetett, életteli figurát. Semmi máshoz nem hasonlítható taktilis élmény volt.
Technikai zsenialitás
Mai napig egy újonnan megismert műben, művészben először a festésmódját figyelem, elemzem a festékfelhordás mikéntjét a felületre, az ecset mozgását, a festő kézgesztusainak lenyomatát. Rembrandt technikai zsenialitását a lassan száradó olajfestékkel létrehozott sokszínű, gazdag textúrájú felületek bizonyítják. Képei ragyogásához hozzájárultak az áttetsző rétegek (a lazúrok) is.
Az önarckép műfaj 1978-ig nem különösebben érdekelt. Mellbevágó élmény volt szembesülni Rembrandt önarcképével a Rijksmuseumban. 34 éves voltam, éretlen, fel kellett nőnöm hozzájuk. Még nagyon közel voltam az egyetemi pszichológiai tanulmányaimhoz, Mérei Tanár úr és Székács István pszichoanalitikus kutatásához. Döbbenten mentem egyik önarcképétől a másikig. Még Freud, Jung, Piaget írásai, elemzései sem hatottak rám olyan erősen, meghatározóan, mint akkor ott a Rembrandt-önarcképek (Önarckép mint Pál apostol, 1651). Gyűjteni kezdtem az önarcképet ábrázoló festményeiről, rézkarcairól a reprodukciókat, ahogy tehettem, miattuk mentem el Bécsbe, majd Londonba a National Gallerybe. Próbáltam beletanulni az önarcképműfajba, de elsősorban abba az önvizsgálati folyamatba, ahogy a festő fiatal korától haláláig őszintén, bátran, kendőzetlenül szembenéz sorsával, testi, fizikai és lelki változásaival. Az identitás keresésétől az öregségig, testi hanyatlásig, lelki érettségig. Olyan emberismeretre tett szert, amit senki nem múlt felül a 17. század óta.
A mintegy hetven önarcképből áradó lélektani mélységeket portréi is megerősítik. Különösen az 1650-es évek utáni önarcképeiben fogalmazódik meg életbölcsessége, élettapasztalata. Addigra már tudomásul kellett vennie felesége és fia halálát, és az anyagi csődöt is. A sikeres művész, akinek szembesülnie kellett szerettei elvesztése révén saját halandóságával is. És persze önarcképei is utánozhatatlan technikával, színgazdagsággal készültek.
A kilencvenes évek elején néhány építészhallgató odajött hozzám óra után azzal a kérdéssel, hogy nem lehetne-e Rembrandtból kiindulva önarckép-szemináriumot tartani. Egyik legsikeresebb félévem kerekedett ebből (máig őrzök egy átfestett Lenin-portrészobrot, amelyet két építész hallgató félévzáró feladatként Rembrandt-portrévá alakított). Először mondtam ki, hogy szerintem Rembrandt a valaha élt legnagyobb lélekbúvár, emberismerő, pszichológus – a maga teremtette nyelven igen érzékletesen előadva ismereteit az emberről.
Végül is a Rembrandt-önarcképek iránti elkötelezettségem egy Önarcképek című könyv megírásához vezetett (2001, Palatinus Kiadó). Rembrandt mellett Dürer, van Gogh, Picasso, Giacometti, Schiele és mások önelemzései. 2018-ban Önarcképek címmel 15 kortárs művész munkáiból rendeztem kiállítást az Artézi Galériában.
Autentikus megjelenítés
Rembrandt bibliai tárgyú festményeit és rézkarcait megismerve újra kellett tanulnom az Ó- és Újszövetséget, az ő bensőséges hitét sugárzó művei hatására többször elolvastam a Bibliát. Rembrandt szülővárosában, Leidenben protestáns környezetben, református vallásban nőtt fel, vallásos meggyőződésben. 1639-ben Amszterdamban a későbbi zsidó negyed szélén vett egy előkelő, háromemeletes házat. Szoros kapcsolatot épített ki a zsidó közösség tagjaival, hogy zsidó modellekről fesse meg bibliai témájú művei szereplőit, Jézust is, így is törekedve az autentikus megjelenítésre. Személyes érintettségét hangsúlyozta, amikor önmagát is belefestette a bibliai jelenetbe. A zsidó modellek még inkább hitelesítették a festő törekvéseit.
A párizsi Louvre-ban 2011 májusában láttam a Rembrandt és Jézus arcai című megrendítő kiállítást. A bemutatott festmények, fametszetek, rajzok nagy részét már ismertem. Mintha az első, 1978-as amszterdami találkozás ott ért volna a csúcspontra, és befejeződött az a sok dilemma, aggódó tépelődés, bizonytalanság, amit annak nehézsége okozott, hogy rendbe tegyem magamban: mit jelent az, hogy anyai családom német zsidó, és hogy Nagykanizsán a zsinagóga melletti gettóban születtem, izraelita vallásban.
A kiállítást a Philadelphia Museumban is bemutatták. A katalógusban Rembrandt két festményének reprodukciója szerepel a Megváltóról. A festőre nagy hatással voltak a barátja és patrónusa, Menasseh ben Israel bibliai interpretációi.
Amikor a 90-es évek elején elkezdtem művészettörténetet tanítani, a Rembrandtról tartott órák után mindig megszólított néhány hallgató és megkérdezte, hogy ugye a tanárnőnek Rembrandt a kedvenc festője. Egy idő után eldöntöttem, hogy az óra elején elmondom: Rembrandtot tartom a valaha élt legnagyobb festőnek felületkezelése, utolérhetetlen technikai tudása, senkihez nem hasonlítható színkezelése, önarcképei és portréi pszichológiai mélysége, karakteressége, az Ó- és Újszövetség újrateremtése miatt, és mindezen felül azért, ahogy a fényt alkalmazta kompozícióiban.
A legkedvesebbek
Itt most valójában több Rembrandt-festménynek kellene következnie, amelyek meghatározták művészettörténeti szemléletem alakulását, esztétikai igényességemet, személyes elkötelezettségemet. Van azonban kettő, amelyek végigkísérik az életemet, ezek a legkedvesebbek. A velük való találkozásról mindenképpen kell írnom.
Az egyik találkozás 1967-ben történt az Ermitázsban, az akkor még Leningrádnak nevezett Szentpéterváron. A Fiatal Művészek által szervezett úton voltam fiatal írókkal és képzőművészekkel egy verspályázat díjnyerteseként. Némileg értettem oroszul, így tolmácsként alkalmaztak. 23 éves voltam és addig semmi kapcsolatom nem volt a képzőművészettel, múzeumba sem voltam még. Egy nagy méretű (262 × 2025 cm-es) festmény megtorpanásra késztetett, lecövekeltem előtte, majd guggolva bámultam. Ez volt maga a csoda (a francia kifejezés még inkább kifejezi, amit átéltem: merveilleux, miracle). Az 1668 körül készült olajkép, mely 1766-ban került Nagy Katalin cárnő tulajdonaként Szentpétervárra, beleégett az idegrendszerembe, a lelkembe. A tékozló fiú hazatérése (1669). Itthon azonnal megtanultam a Szentírásból, Lukács könyvéből a történet leírását. És attól kezdve tudtam, hogy én is egyike vagyok a tékozló fiúknak, és hogy soha nem lesz hova hazatérnem. Archetipikus történet, ősminta, bizonyítják az ember lelkének tudósai.
A tékozló fiú hazatérése a festő egyik utolsó műve. A szabadság, a bölcsesség megtestesítője a művészettörténészek szerint. A feltétel nélküli apai szeretet, az elfogadás jelképe (Rembrandt egyetlen fia meghalt). A hívők értelmezése szerint ez a fajta szülői szeretet egyben Isten kegyelmének megnyilvánulása is. Szellemi rokona Rembrandt Jákob megáldja József fiát című festménye. Mindkét festményen ünnepélyes nyugalom és időtlenség.
Ahogyan Rembrandt megfestette az előtte térdepelő fiú hátán az apa két ölelő kézfejét, évtizedeken át elkísért és segített felülemelkedni sorscsapásaimon, és segített felismerni, hogy ha nincs is hova hazatérnem, nincs, aki elé letérdelhetnék bűnbocsánatért, de megtanulva az önzetlen segítségnyújtást másoknak, végigjárhatom a saját utamat (ezért vált fontossá a tanítás).
A monumentális festményt 1984-ben láttam újra. 40 éves voltam, már megjelent négy könyvem képzőművészetről, de még előttem a rám váró nagy szakmai feladatok (Farkas István- és Ország Lili-monográfiák, és művészettörténet-tanítás a BME-n). Lassan végéhez közeledett a kamaszkorom. Leültem a földre a fenséges művel szemben, bőgtem és Istenhez fohászkodtam, hogy hihessek benne. Ez nem vált valóra, de az öregkorban teremtett mű olyan magasságokba emelt és mélységekbe taszított, ahová ritkán sikerül behatolnom. Nem vagyok filozofikus alkat sem. Ellentétben Rembrandttal, aki egyébként ifjúsága színhelyén, Leidenben filozófiát tanult az egyetemen. Apja tudósnak szánta kilencedik gyermekét.
Várszegi Asztrik főapát a festmény elemzésekor így összegzett: „Életünkben három alapkihívásra kell válaszolnunk: hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, a másikhoz és a végtelenhez.” (Kaleidoszkóp, 2020)
Ez a festmény már akkortól útvezetőmmé vált, amikor még nem tudtam, hogy az életem hosszú évtizedei a képzőművészethez fognak kapcsolódni.
A másik találkozás főszereplője A zsidó menyasszony; ezt a festményt rögtön felfedeztem, már az első amszterdami utamon, 1978-ban. Karátson Gábor festő, író elemzéséből idézem: „mintha Isten maga teremtette volna, amikor észrevette, hogy a könyveit félreértik, hogy teremtése meghiúsult, ő is talán már a legvégső erejéből – nem tudom” (Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony, Európa Alapítvány, 1992).
Az olajkép 1663 és 1669 között készült (121,5 × 166,5 cm). Vannak, akik szerint ószövetségi párt, Izsákot és Rebekát festette meg a művész, akikről rajzot is készített. Első látásra is a kezek látványa, megfestésének módja döbbentett meg. Egészen bizonyos, hogy ez az élmény, a kéztartások ereje, jelentésrétegei indították el bennem a kommunikáció iránti érdeklődést (mely végül is egy Kommunikáció és képzőművészet című tankönyv megírásához vezetett. Typotex Kiadó, 2013).
A festményről képelemzést írtam az Arnolfini Szalon esszéportálon 2012 márciusában. Akik írtak a képről – sokan –, kiemelik a gúla (piramis) alakú kompozícióban rejlő nyugalmat, stabilitást, az aranyló fényeket, a szinte tapintható textúrát, mely a vastagon felhordott festék következménye. A meleg fények a kézfejeken az érintés intimitására irányítják a figyelmet. Szavakban elmondhatatlan az a gyengédség, ahogy a férfi és a nő keze egymáshoz ér. A fizikai és a lelki szerelmes egység, együvé tartozás szimbóluma. (Egyetértek Vincent van Gogh csodálatával: „tíz évet adnék az életemből, ha két hétig ülhetnék a kép előtt” – írta.)
A WahooArt internetes oldalán a következő olvasható: „Rembrandt mesterműve, A zsidó menyasszony lenyűgöző intimitást ábrázol. Fedezze fel a holland aranykor fényét, a gazdag textúrákat és az érzelmek mélységét.”
Amikor utoljára jártam Amszterdamban, ott ültem a Rijksmuseumban a ragyogó színekkel – a bíbor, a fehér, az arany és a zöldes árnyalataival – szemben, és csak egyetlen dolog járt az eszemben: mégiscsak érdemes volt megszületni és élni. Rembrandt közel engedett magához. Alázatos hála érte.
Budapesti találkozás
A budapesti Szépművészeti Múzeumban jelentős gyűjtemény van Rembrandt grafikáiból, több mint 160 rézkarc és számos rajz. Amikor először láttam belőlük a Grafikai Osztály egyik vezető munkatársának a dolgozószobájában, és kézbe vehettem őket, a meghatottságtól és a megtiszteltetéstől számos fizikai tünetet produkáltam, a rosszullét határán. Kapkodtam a levegőt, izzadtam és hasonlók. Végtelenül hálás voltam Ország Lilinek és Tóth Tibornak, hogy bizalommal segítettek a szakmámra találásban, és Németh Lajos, Körner Éva művészettörténészeknek, hogy tanítványukká fogadtak. Bénán ültem és remegve bámultam Rembrandtot, több mint 300 éves keze nyomát. Tudtam, hogy nem fogok felnőni hozzá, de megfogadtam, hogy nagyon szorgalmas leszek, olvasok, múzeumba járok, kiállításokat rendezek, könyveket írok festőkről. Sokszor tértem vissza a múzeumba, hogy újra és újra megnézzem a Rembrandt-grafikákat, az önarcképeket, a bibliai történeteket. Egyre többet tudtam zseniális technikai újításairól. Utoljára 2019 őszén láttam a 350. évfordulóra rendezett kamarakiállítást, melyen tanítványai művei közül is sokat bemutattak.
Rembrandt kiemelkedő tanítványokat nevelt, együtt kezdhették meg a 17. századi Németalföldön a festészet aranykorát. Műhelyében mintegy 50 képzőművész tanult (ő is, tanítványai is megörökítették műtermét, például a Modellt rajzoló művész című munkán). Ez is erős hatással volt rám, amikor nehézségeim adódtak az egyetemi oktatásban, és amikor igyekeztem segíteni a kiváló képességű hallgatóknak.
Szerencsémre módomban állt a saját kocsimmal gyakran elmenni Bécsbe a Kunsthistorisches Museumba. Mindig megnéztem Rembrandt nagy hatású önarcképeit. Főként az úgynevezett Nagy önarckép (1652) és a késői Önarckép (1665) nyűgözött le, de nagyon megkedveltem az Olvasó Titus, a művész fia című képet is. A késői Önarckép feltehetően a legismertebb, sokak szerint a legjelentősebb önarcképe. Az elemzések kiemelik tekintete, pillantása mélységét, élénkségét, okosságát („vesébe látó”), a haj csigái és a sapka megfestésének módját. Technikájáról, festésmódjáról, rézkarcai kivitelezéséről nagyon sokat lehetett tanulni a bécsi Albertinában 2004-ben rendezett kiállításon.
R. úr közelében
Több tanulmányt, elemzést írtam Rembrandt festményeiről és grafikáiról a Liget folyóiratban és az Arnolfini Szalon esszéportálon (A zsidó menyasszony; Jákob harca az angyallal; Hova lettek az írástudók?; valamint önarcképei, grafikái). A Föld-hajó című első esszékötetemben (Liget Kiadó, 1993) jelent meg az R. úr önarcképei, melyet hosszú életem legszebb írásának tartok. Azon belül is a párbeszédes részt, amelynek R. úr a fény természetéről az alcíme. Az egész írást többször felolvasták a rádióban, ezt a már-már szépirodalomhoz közelítő részt többször is elmondták színészek.
A legfontosabb művészettörténeti munkáim a Farkas István (1994, angolul 1999, olaszul 2002) és az Ország Lili (1993) című monográfiák, valamint az Emlékkavicsok – Holocaust a magyar képzőművészetben (2006). 1971-től, az első könyvem (Anna Margit) megjelenésétől viszonylag sok és sokféle könyvet írtam (ahogy megfogadtam magamnak Rembrandt meghatározó hatására), ám a legszebb kétségtelenül a fent említett párbeszéd. A teremtés magányossága alfejezetben idézem a Jób könyvéből: „Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?” Rembrandt ezt is tudta.
Bennem Rembrandt és Amszterdam örökre összekapcsolódott. Amikor életkorom előrehaladtával felfogtam, hogy a térdeimben, csípőimben lévő protézisek egyszer csak lehetetlenné teszik az utazásokat, a csavargásokat, az órákig tartó múzeumi bámészkodásokat, eldöntöttem, hogy két várostól elbúcsúzom: Amszterdamtól és Firenzétől. Az utóbbiról a következőkben írok majd.
Amszterdamba az unokáim édesapja kísért el. Végigjártuk Rembrandt életútjának, munkásságának helyszíneit. Csodáltam a régi sétányokat szegélyező, díszes homlokzatú, színes épületeket. Hajókáztunk a várost keresztül-kasul átszövő csatornákon, kanálisokon. Ácsorogtam a boltíves hidakon, a gyémántcsiszolók kirakatainál és tulipánhagymákat vásároltam a virágpiacon. Hálatelt szívvel, hogy 1978-ban először és még legalább ötször-hatszor időzhettem „Észak Velencéjében”.
Számomra Rembrandt az európai gondolkodás megtestesítője a festészetben.
S. Nagy Katalin