::: Vincze Petronella Ahogy című kiállítása elé
„Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos…. Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál” – írja Márai Sándor. Mégis, az írók, költők szüntelenül próbálkoznak ezzel.
„Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat, repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy ezer szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet csak legtisztább korszakaiban ér utol” – mondja Illés Árpád festő. Mégis, sokan gondolják nyomhagyásaikról, hogy remekművet hoztak létre.
A műfajok sorában ezen a megnyitón Kovács Mariann jóvoltából a zene is jelen van, amelynek időtlenségéről Kodály Zoltánt idézem: „S ahol az emberi megismerés határait éljük, ott a zene még túlmutat rajtunk egy olyan világba, amelyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”
Megismerni nem, csak sejteni lehet… ismerősen hangzó gondolat. Pál apostol Korinthusiakhoz írott első levelének tizenharmadik fejezetében olvashatjuk ezt az igét: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.” (1Kor 13,12)
Nem véletlenül kezdtem megnyitómat idézetekkel, közöttük bibliai idézettel.
A kiállító művész, Vincze Petronella életútja szorosan kötődik a könyvekhez, hiszen egyik végzettségét tekintve papírrestaurátor. Eddigi kiállításain is gyakran találkozhattunk izgalmas könyvtárgyakkal, erre a tárlatra pedig különleges alkotásokkal készült: a keskeny papírszeletekből alkotott, bekeretezett könyvformák megannyi bibliai idézetet, igét tartalmaznak, utalva a nagybetűs Könyvre, a Könyvek Könyvére. Ezzel pedig nemcsak a papír mint anyag iránti végtelen tiszteletet olvashatjuk ki Vincze Petronella alkotásaiból, hanem mély lelki elköteleződést is.
Túl egyszerű lenne azonban azt gondolni, hogy ha egy kortárs képzőművészeti alkotásban megjelennek a Biblia szavai, akkor ettől az már automatikusan szakrális lesz. Napjainkban sok képzőművészt foglalkoztat a szakralitás kérdése, bekerült a köztudatba az évről évre megrendezésre kerülő Ars Sacra fesztivál, amelybe útjára indulása óta egyre több kiállítóhely kapcsolódik be és egyre több az ilyen jellegű pályázati kiírás és az erre a témára szervezett kiállítás is.
Mégis, mintha kevesen értenék meg a lényeget. A kortárs képzőművészek jelentős része egyetért abban, hogy önmagában az alkotói tevékenység – szóljon az bármiről – egyfajta szakralitás, így nincs értelme külön kategóriaként kezelni azt. Az alkotói alázat is hiánycikk sokuknál, pedig a tehetségről nem véletlenül mondjuk: istenadta. A témával kapcsolatban a művészettörténészek leginkább egyházművészettel foglalkoznak, ahol elsősorban katolikus templomok díszítő és illusztráló jellegű munkáit elemzik. A valósághű ábrázolástól elvonatkoztatott kortárs képzőművészet idegen szinte valamennyi felekezet képviselői számára, pedig a protestáns szellemiséghez ez ugyanolyan közel állhat, mint az ugyancsak elvont zene, amelynek fontos helye van az istentiszteleteken. A zene, amelyről Kodály Zoltánt idézve az elején már elhangzott: túlmutat jelenlegi állapotunkon, és olyan világ felé nyit utat, amely a kegyelmi időt követő teljességet ígéri számunkra.
Ugyanez kellene hogy érvényes legyen a képzőművészetre is: a különböző hordozókra – papírra, vászonra, kőre – kivetített tartalmaknak olyan belső elmélyülésből kell származniuk, amely rokon az imádsággal. Ehhez nem kellenek feltétlenül nagy, szent témák. Attól, hogy egy kép Jézus életét, bibliai jeleneteket vagy angyalokat ábrázol, nem biztos, hogy megérinti a lelkünket, az emelkedett témák ellenére előfordulhat, hogy a kép előtt állva nem élünk meg érzelmeket, nem jutnak eszünkbe gondolatok, és valahogy üresnek látjuk az egészet. Ugyanakkor Isten jelenlétét sokszor apró dolgokban is megérezzük: egy levélhegyen felszikrázó harmatcseppben, egy madártoll szerkezetében, egy meleg tekintetben…
Ugyanígy megérezhetjük a teremtett világ nagyszerűségét egy műalkotásban is, ha az az isteni rendet közvetíti felénk. Legyen az egy lefotózott és számítógépben szerkesztett farönk szerkezete, vagy papírszeletekből komponált alkotás, mint Vincze Petronellánál. Munkáira nem jellemzőek a harsány színek, a hatásvadász képelemek, mégis hatnak ránk.
Az az elmélyült figyelem, amellyel Petra fordul a világ jelenségeihez, és az a szeretet és tudás, amellyel az általa használt anyagokkal bánik, egy különleges, halk szavú, de erős mondanivalójú művészetet hoz létre. Tudjuk, zajos, kétségbeesett világunk, amelynek ingerküszöbe egyre magasabban van, ahol már semmi sem elég gyors, elég szép, elég ízletes a maga természetességében, nem mindig értékeli az ilyen halk szavú megnyilvánulásokat. Az apró dolgokra, organikus struktúrákra való figyelés nyitott szemet és lelket, belső munkát, koncentrációt és alázatot kíván: éppúgy, mint Istennel való kapcsolatkeresésünk.
Álljanak meg tehát e képek előtt az apró részletekre is figyelve és fogadják Vincze Petronella kiállítását olyan szeretettel, amilyennel ő készült erre az alkalomra.
P. Boros Ilona
Szép és mély elemzés. Gratulálok!