::: Bálint Bertalan, Kántor József és Szöllőssy Enikő MET-kiállítása elé
A Magyar Elektrográfiai Társaság Bölcső utcai galériájában megnyílt kiállítás három művészének a munkássága ugyan sokban különbözik egymástól, de van valami, ami összeköti őket: a számítógéppel létrehozott alkotás iránti elkötelezettség.
Rejtelmes és keresésre ösztökélő
Szöllőssy Enikő szobrászművész munkáiban a spirituális ihletettség tevékenységének minden területén nyomon követhető, tehát nemcsak szobraiban és érmeiben, hanem elektrográfiáiban is. Labirintus-sorozata ősrégi témához nyúl, hiszen a legkorábbi labirintus-ábrázolások mintegy ötezer évesek. Eredetileg a halottkultuszhoz kapcsolódnak, majd a halál utáni újjászületés jelképévé válnak, és akár belső útként is értelmezhetők. Az európai görög kultúrában a labirintus 3-4 ezer évvel ezelőttről ismert. Jóval később, a középkorban keresztény jelentéstartalmat kapott, a lélek üdvözüléshez vezető viszontagságos, rögös útját jelképezve. Szöllőssy képletesen szólva Karthágóig megy vissza, amikor a Tuniszban megtalált mozaikpadlózat rajzát választja kiállított műveinek alapmotívumául. A hic inclusus vitam perdit (akit ide bezárnak, életét veszti) felirat, amely képein megjelenik, utal a fogságra és szabadulásra, a halálra, és egyúttal a halálon túli életre is.
A témát egyébként a művészvilág szívesen és sokszor, időről időre feldolgozza. A magyar művészettörténetben például jól ismertek Ország Lili labirintus-képei. Szöllőssy Enikő labirintusai egymáson áttűnő rétegekből állnak össze, ez egyszerre rejtelmes és keresésre ösztökélő: behatolni, áthatolni az akadályokon, eljutni a lényeghez, talán Istenhez, talán belső önmagunkhoz. Kapunk-e fonalat, amely vezet minket, s vajon mi is lesz ez a fonal a valóságban – ez a kérdés.
Enikő jól ismeri és ki is használja a számítógép adta lehetőségeket saját világának megteremtéséhez, bonyolult, strukturált, vizuális építményeinek megalkotásához. A képek felépítése, a finom, áttetsző rétegek közötti átjárás is egyfajta út lehet, a befogadó számára is. E munkák létfilozófiai kérdéseket sugallnak, az Ariadné-fonalakhoz pedig számos jelentést köthetünk. Enikő fonalai vastag kötelek, melyek erős, biztonságos kapcsot, vagy éppen durva, alávetettséget kifejező függést is jelenthetnek az értelmezéstől függően, így akár szimbólumai is lehetnének az emberek eltérő életének, életútjának.
Egyszerre akarjuk és féljük
Kántor József munkásságában van egy rendre visszatérő, sőt, folyamatosan felbukkanó motívum, a nyíl. Akár festményeit, akár szitanyomatait vagy elektrográfiáit tekintjük, a nyíl-tenger változatos megjelenésével találkozunk, ebből a motívumból építkezik. Első hallásra unalmasnak tűnhet egyetlen kicsiny motívumocska ismételgetése, mégis, munkáiról sokkal inkább a bőség és a gazdagság fogalom jut eszembe. Mert lehet így is építkezni, ilyen konzekvensen, elszántan és makacsul.
Nem ismeretlen ez a művészettörténetben, gondoljunk csak például Barabás Márton zongoraalkatrész-, vagy Torok Sándor csavarkulcs-motívumára. Kántornál azonos vagy ellentétes irányban mozduló nyílrendszerek adják a képarchitektúrát, építenek mozgalmas és változatos felületeket. Játszik a képszövet sűrűségével, a visszafogott színekkel, a monokromitással. Az itt bemutatott sorozata GMO elnevezéssel a génmódosítás problematikáját ragadja meg, amely – tudjuk – számos vitát váltott ki hazánkban is, mint minden, amit nem ismerünk eléggé, aminek lehetnek jó és rossz jellemzői és következményei. Ami idegen, távoli, „migráns”, s ezért félünk tőle. A tudományt egyszerre akarjuk és féljük. Ilyenek vagyunk.
Azt, hogy Kántor József mit is gondol a génmódosításról, legfeljebb csak gyanítom, de ennek itt nincs jelentősége. Ami lényeges: ezekben a munkákban fellelhetjük a sokaságot, a sokaságból kibontható gondolati tartalmakat, a grafika és a festmény közötti libikókát. A jelek visszafogott zaklatottsága a szaporodás végletességére utalhat, vagy akár a túlszaporodásra, a kihívást, a tömeget, az alakulást, mozgást jelképezheti. Mint valami forradalom, olyan ez is, és valahol kapcsolódhat akár Bálint Bertalan forradalmat idéző képéhez. De mi lenne, ha Kántor nem adott volna címet a sorozatnak? Biztos, hogy a génmódosulást idézné fel bennünk? Nem egy burjánzó fenyvest, az erdélyi havasokat? Vagy kicsiny, furcsa házak sokaságát? Sűrűn lakott hegyvidéket? Az absztrakt képvilág számos lehetőséget kínál a befogadónak, ha az alkotó nem fogja kézen, azaz nem tereli egy adott irányba a címválasztással.
Többrétegűség és funkcionalitás
Bálint Bertalan több évtizedes tervezőépítészi munka után, ennek betetőzéseként „tévedt” a tárgytervezés és a képzőművészet határterületére, s érdeklődése természetszerűen vezette a kor emblematikus eszközének, a mikroprocesszornak a képzőművészeti alkalmazásához.
A magyar művészetben nem ő az egyedüli, aki műveiben tárgyakat alkalmaz és alakít át eredeti funkcióikból művészeti objektekké. Vannak olyanok, akik a letűnt világ tárgyait mentik át a jelennek és a jövőnek, Samu Gézától Birkás Istvánon át a már említett, zongorarészeket munkáiba applikáló Barabás Mártonig, de ide sorolhatjuk Drozsnyik Istvánt is, aki régi fémtárgyakból épít szobrokat. Van, aki a középszerű, giccses tárgyakat alkalmazva teremti meg saját művészi tárgyegyüttesét, például Asztalos Zsolt, Bukta Imre vagy a debreceni László János. És vannak olyanok, akik napjaink legújabb technikai eszközeit használják, mint az említett Asztalos Zsolt, vagy Prutkay Péter grafikusművész, aki újabban szintén áramköröket, mikroprocesszorokat, sőt, mobiltelefonokat alakít műtárggyá. Ország Lili pedig már a hetvenes években felhasználta a nyomtatott áramköröket, igaz, más módon.
Bálint Bertalan műtárgyait, mondhatni, világító képeit számítógép-alkatrészekből, alaplapokból és egyebekből, a modern technika elemeiből készíti. Ami megkülönbözteti az említett kortársaktól, az a többrétegűség, a funkcionalitás. A LED-diódával előállított fényobjekt címe Gondolatok a forradalomról. Már maga az, hogy egy trapéz a rövidebb alapján áll, így az egyenlő szárak felfelé, az ég felé nyílnak, utalhat valaminek a terjedésére, akár a forradaloméra is. A fehér fények oldalirányú kisugárzásán kívül az alul lévő alap alól is fény, méghozzá vörös fény sugárzik, mintha meggyulladt volna valami, ebben is érezhetünk szimbolikát. A Dávid-arc mint történelmi jelkép (Firenze győzelme Franciaország felett) pedig egy kis ország győzelmét jelenti egy uralkodó nagyhatalom felett.
A Minden út „Rómába” vezet című munkán a fehér vonalak és pontok sűrűsödése utalás lehet arra, hogy ugyan a felszínt látjuk, de minden információ egy központba, a szerverbe jut, vagy ha úgy tetszik, egy mesterséges agyba. Ez célzás lehet akár arra is, hogy a szolgáltatások a közeljövőben mesterséges intelligencián alapuló algoritmusokon és szoftvereken keresztül jutnak majd el hozzánk, s hogy e paradigmaváltás kulcsa a mesterséges intelligencia. Jó példa lehet rá a bankolás, amelynek immár a 4.0-ás formájánál tartunk, azaz a banki ügyeink intézése rövidesen már a technológiai rétegben, a bankokkal fizikaikapcsolat-mentesen fog végbemenni.
De maradjunk a művészi kvalitásnál. Bálint Bertalan munkái azonkívül, hogy funkcionális szerepük is van, – mivel LED-világítással vannak ellátva, éjjeli lámpaként is használható képzőművészeti tárgyakról van szó –, erős társadalmi relevanciával bírnak (akárcsak Kántor munkái), és vizuális tartalmukban esztétikai minőséget hordoznak. A számítógép-alaplapok fonákját felhasználó műveken a körbefutó áramkörök vonulatában például ott a vonalvezetés tisztasága és a geometriai pontosság, a ritmus, a rend is.
A kiállítás kis ízelítőt ad az új technika képzőművészetre gyakorolt hatásairól napjainkban, példájaként a művészet és a tudomány, a technológia kapcsolódásának, találkozásának.
Láng Eszter