Tavaszi létkérdések

::: Zenéről és széplányokról


Hiányérzetem van, ha nem hallgatok zenét,
de ha zenét hallgatok, akkor lesz csak igazán hiányérzetem.
(Robert Walser)

Miután elmaradt a tél, nem kellett elcsomagolni a meleg holmit, csak a könnyed év végi depressziót naftalinba helyezni a télikabát mellé. A hirtelen meglódult tavasz új kedvet hozott, és az életkorhoz nem feltétlenül illő gondolatokat ébresztett – a zenéről. Mint mindig, most is a zene tette a legjobb szolgálatot, hogy átsegítsen a hideg hónapokon.

Egy régi emlék bukkant fel: az egyik nyáron, a hetvenes évek vége felé, fekszem a napon a Fekete-tenger partján, egy nagyon helyes leánnyal, első komoly kamaszkori szerelmemmel (beteljesületleneket és plátóiakat nem számolva), és… – a zenéről gondolkodom. A közelünkben szól egy táskarádió, Hot Chocolate, ha jól emlékszem, tökéletesen illeszkedve az évszakhoz, tájhoz és táltos hangulatomhoz. S éppen azt próbálom megfejteni, hogy ebben a már-már túlságosan is optimális, valószerűtlen helyzetben milyen szerepe van a zenének: aláfestés, hatásfokozás, vagy felesleges hab a tortán?

A zene gyerekkorom óta alapvető kábítószerem, segítségével más világokban is élhettem, mint a valós hétköznapiban. Orákulumként működött, mint a szamár orra elé lógatott répa, csalogatott folyamatosan egy hihetetlenül izgalmas jövő felé. Ennek a jövőnek az alapkészletéhez természetesen mindig tartoznia kellett egy széplánynak. Bármilyen zenét is hallgattam, az mindig erről (is) szólt; Chick Corea biztos csodálkozott volna egyik-másik asszociációmon, s megkérdezte volna, nem keverem-e össze Barry White-tal.

Visszatérve a tengerparti jelenethez, ott azon morfondíroztam, olyan-e ez a helyzet, mint amilyennek elképzeltem, azaz bevált-e a zene jövendölése, vagy pedig mindkét szituáció megállna a saját lábán is: a zene széplány és tenger nélkül, és fordítva, a széplány zene és tenger nélkül. S hogy bármelyik pótolni tudná-e a másik hiányát. Eretnek kérdések, tudom…

Ez a régi történet jutott eszembe most, azon elmélkedve, hogyan használom a zenét ma, felnőtt fejjel. Mennyire manipulálom a kedélyállapotomat a zene megválasztásával? Ha rosszkedvem van, szomorú zenét hallgatok-e, hogy még jobban lesüppedjek, vagy vidámat, hogy kihúzzam magam? Nem riasztó-e belegondolni, hogy minden lebontható biokémiai folyamatokra: némi napfény és eufórikus muzsika elég, hogy beindítsák az adrenalin- és szerotonin-termelést, és máris jól érezzük magunkat? Ennek tudatában van-e jelentősége, hogy adott pillanatban jó a kedvünk vagy rossz? Ha egy zeneszám előidéz egy érzést, az maga az érzés, vagy csak annak szimulációja? Mennyire veszélyes drog a zene, milyen mellékhatásai lehetnek? Nem kellene kipróbálni egy átmeneti elvonókúrát, a „big silence”-t, és megtapasztalni, miként látom a világot stimulálás nélkül?

Annie Leibovitz: Lou Reed and Laurie Anderson, Coney Island, New York, 1995
Annie Leibovitz: Lou Reed and Laurie Anderson, Coney Island, New York, 1995

A minap egy szomorú apropó, Lou Reed halála kapcsán olvasgattam cikkeket Reedről és Laurie Andersonról, amikor beleszaladtam Annie Leibovitz róluk készült zseniális felvételébe. Meghallgattam hozzá Lou „Perfect Day” című dalát, és úgy éreztem, a legtöbb kérdésemre megkaptam a választ.

Hoffmann Tamás


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014 áprilisában, Stuttgartban

Comments

  1. Draskovich Edina says:

    Hát ez annyira klassz, hogy csak egy másik Hoffman szavait tudom idézni: ROCK ‘N’ ROLL!!!!!

    (i.m. Philip Seymour Hoffman / The Boat That Rocked)

  2. Arnolfini Szalon says:

    Szolgálati közlemény: ez a finom kis írás volt a 250. esszé az Arnolfini Szalonban…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük