S. Nagy Katalin: Amikor esszét írok…

::: AlkotóSzó 4


Amikor esszét írok, menekülök az idő elől. Megállítom a múló időt. Megragadom az elszálló pillanatot. Csak a fehér papír van és a fekete toll, sorjáznak a sorok (mint vetéskor gyerekkoromban nagyapám lovai után), és egyszer csak már nincs is idő. Semmi nincs, csak a mondatokká formálódó szavak és a festményről készült színes nyomatok. Érzem a csendet. Az íróasztalom előtti, körüli tágas tér, a két ablakon és az erkélyajtón beáramló fény segít belépni a kiválasztott elemzendő műbe. Bal kezemnél persze a 15–20 oldal jegyzet, sűrűn teleírva apró betűimmel (olykor 2-3 hét, 2-3 hónap, 2-3 év olvasmányaiból és a fejemből a megőrizni vágyott gondolatok, idézetek, ötletek). Átélem, hogy vagyok, hogy létezem.

Ez néha tanításkor, figyelmes baráti beszélgetéskor és főleg az unokáimmal közös balatoni nyaraláson, külföldi városlátogatáskor is előfordul. Akkor boldog vagyok, tele a lelkem hálával.

Ülő írnok (I. e. III. évezred; Louvre, Párizs)
Ülő írnok (I. e. III. évezred; Louvre, Párizs)

Minden más írás (tankönyv, szakkönyv, monográfia, katalógus, kutatási zárójelentés, tudományos publikáció stb.): munka. Kemény, hosszú, fegyelmezett küzdelem. Harc az idővel. Önmagammal. Az esszéírás: öröm. Volt egyszer már: 1987 és 1989 között. Aztán 2009 (tanszékvezetés, intézet, egyetemi és közéleti funkciók megszűnése) után nekikezdtem a képelemző-esszéknek, a Micsoda útjaim…-nak és hasonlóknak. A közben eltelt két évtizedben rengeteget és kitartóan gondolkodtam azon, hogyan lehet kialakítani azt a meghittséget a művel, ami ahhoz kell, hogy kendőzetlenül feltáruljon előttem a befejezett alkotás és az alkotási folyamat legkisebb mozzanata is, s megláthassam, hogy a teremtő gondolat megnyilvánulásai, az ecsetvonások múlékony pillanatai miként válnak véglegessé. Az örökkévalóság részévé. Akartam hinni, hogy megtanulom a párbeszéd lehetőségét.

Újra és újra visszamentem múzeumokba, könyvekhez, reprodukciókhoz, korlátlan időt töltöttem el a legkedvesebbjeimmel. Átélni, követni a gőgös, rátarti, magabiztos ifjú Rembrandttá válását, öregedését, halál közeliségét. A fény-költő Monet sorozatait az idő okozta változásokról. Paul Klee mindent tudását a kozmoszról. És így tovább… Lassan, nagyon lassan megérett bennem is a róluk való íráshoz kellő idő. Belülről láttam a képeket. (És ez még akkor is működni kezdett, mikor hozzám nem közelálló vagy alig ismert festmény kapcsán vállaltam a kihívást.)

Amikor esszét írok, örülök, hogy nincs múlt, se jelen, eloszlanak a homályok, eltávolodnak a szorongások, a feszültségek, tehetetlenségeim. Tulajdonképp én sem vagyok, csak a lényem intellektuális része: a tudásom, a műveltségem, a kérdéseim és válaszaim – mindaz, ami a legjobb bennem. S tán valamennyi maradandó is belőle.

Vagyis: amikor esszét írok, elfelejtem a hétköznapokat. És ezáltal a múló időt, a halált is. Az idő törékenységét és tünékenységét.

Szent Jeromos a dolgozószobájában (Jan van Eyck műhelyéből, 1442; Detroit Institute of Arts)
Szent Jeromos a dolgozószobájában (Jan van Eyck műhelyéből, 1442; Detroit Institute of Arts)

A képelemző esszéknél egyre távolodok magamtól is, minden mástól, másoktól is, és egyre közeledek a képhez. A képen keresztül a festőhöz. Egyre beljebb – a kompozíciós elemek, a kézjegyek, a fények és árnyékok, a színviszonylatok révén. Feltárulnak a szimbolikus tartalmak, a jelek, a különféle más korokból, más művekből származó maradványok. Érzem a művet már nem csak a szememben, a látóidegeimben, hanem az ujjaim begyében, a bőrömön, hallom a színek és formák párbeszédét. Benne vagyok egy másik világban, melyben olykor hasonlóságokra lelek, de leginkább arra a tágasságra; végtelen változatosságra, sokféleségre, harmóniára és disszonanciára, amit a festő számomra megmutat. Akkor tudom, hogy nincs tovább, amikor hirtelen újra belekerülök a saját időmbe, vissza a saját korlátaim, kereteim közé. Amikor a mű elenged, s már nem késztet, csábít, hogy újra meg újra visszaforduljak, megérintsem.

Amikor esszét írok, akkor vagyok igazán, mert már nem én vagyok a fontos, hanem a mű; az, ami benne történik.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014. április–májusában, Budapesten

Comments

  1. Mózes Katalin says:

    NAGYON SZÉP!

  2. Sz. Ferincz Mária says:

    Kata, úgy gondolom, hogy sok-sok emberben élnek olyan érzések, amiknek ők nem tudnak hangot adni, te viszont ki tudsz mondani, világosan, mély értelműen meg tudsz fogalmazni egy megfestett kép, egy szobor, egy épület, vagy bármilyen kézműves tárgy láttán. Mi csak érezzük, sejtjük, de te világossá teszed, érthetővé számunkra is. Köszönjük, és kérünk, folytasd!

  3. Hajdú Zsuzsanna says:

    Idézek:”…nem én vagyok a fontos, hanem a mű; az, ami benne történik.”

    Ez van :-). Aki tudja és érti, annak kell megírni :-). Hiszen én csak nézek, de nem látom meg a fontosat. Figyelgetem a régi festményt, de az értő magyarázat után gyönyörködtet jobban, és akkor kevésbé felejtem el a látványt. Sose gyakoroltam a rajzolást. A színeket sem tudom megnevezni pontosan. Az eszményi halk, mosolygós vendég tudok lenni tárlatmegnyitón. Professzor Asszony, tisztelettel köszönöm a mai tudását. :-)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük