A szabadság hatósugara

::: Élet a karanténban


„Nem vásároltam semmit, de maga a lehetőség, hogy vehetnék bármit, ha akarnék, már visszaadta a normalitás érzését” – válaszol egy fiú a riporter kérdésére a majd kéthónapos kényszerszünet után újranyílt cipőboltban. Egy komplex filozófiai kérdés igen találó megválaszolása egy gyakorló földlakó által: szabad vagyok, ha annak érzem magam.

Életünk nagyrészt ennek a szabadságérzésnek a kiteljesedéséről, majd beszűküléséről szól. Szabadságunk hatósugara a nulláról startol, majd az anyaméhből kiindulva egyre tágítjuk a határokat. A gyerekágy rácsai mögül kiszabadulva a ház kertje már egy valóságos, felfedezésre váró univerzum, megmászandó fákkal, illatos virágokkal, kreatív szerszámos műhellyel, félelmetes pincével, izgalmas padlással. Néha már kimerészkedünk az utcára is, majd lassan tágulni kezd az univerzum, óvoda a sarkon, az iskola még távolabb.

Az első fényképes útlevéllel, a villamosbérlettel már a belváros is elérhetővé válik, rácsodálkozunk a nagyváros varázsára, bejárjuk, belakjuk. A mozikban leesik az állunk, csendőrök New Yorkban, Saint-Tropezben, Riói kaland.

Kezd viszketni a talpunk, szerencsére a szülőké is, első kelet-európai kalandozások. Az első önálló út nyugati irányban: mint a filmeken. Rácsodálkozunk Európára, bejárjuk, belakjuk. Olykor távolabbi kontinensekre is átszimatolunk. Mindenhol jó, de a legjobb úton.

Új fejezet, új bekezdés.

A szabad mozgás lehetőségének hirtelen elvesztése luxusproblémává zsugorodik annak fényében, hogy sokan életüket, hozzátartozóikat, egészségüket, megélhetésüket vagy lakásukat veszítik el ezekben a napokban. „Ha lenne lakásom, én most otthon maradnék” – mondta egy másik riportalany, egy hajléktalan. Ehhez tartjuk magunkat. Elődeink generációi haltak meg ugyanazon a helyen, ahol születtek, sokszor anélkül, hogy egyszer is elhagyták volna szülőföldjüket. Ehhez képest nem nagy áldozat néhány hetet családunk, jó könyvek, filmek, zenék társaságában tölteni.

Bicycle Diaries: Stuttgart, 2020. április 22. (Fotó: Hoffmann Tamás)
Bicycle Diaries: Stuttgart, 2020. április 22. (Fotó: Hoffmann Tamás)

Gyakran körbe kerékpározom a kerületünket, egyik alkalommal eszembe jutott, hogy tulajdonképpen úgy élek, mint Truman Burbank, a Truman Show című film címszereplője. Napjaim egy jól behatárolt területen zajlanak, a munkámat otthonról végzem, minden beszerzendő és elintézendő karnyújtásnyira van. Vannak szép zöld erdők, parkok, remek pékek, könyvesbolt, lemezbolt. Rokonainkkal, barátainkkal szinte intenzívebb a (digitális) kapcsolattartás, mint ezelőtt. Egyszóval ez egy oázisszerű mikrokozmosz, ahol hosszabb időt el lehet tölteni komolyabb pszichés károsodás nélkül.

De már érzem, hogy lassan eljön az idő, amikor le fog pottyanni egy reflektor az égből (mint a filmben), és rá fog döbbenteni, hogy a védett kis kupolán kívül is van élet. És akkor el fogunk indulni, és addig hajózni, míg a hajóorr neki nem ütközik és fel nem hasítja az imitált égboltot. Ott találkozunk…

Hoffmann Tamás


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 májusában, Stuttgartban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük