Lea

::: Egy lány Ankarából


Úgy robbant be az életünkbe, hogy egy hónappal később már a barátai lettünk. A mindig nyomott, kissé avítt, persze hagyományosnak hívott és tisztelt egyetemen találkoztam vele először. Ahol mindenki csaknem lábujjhegyen közlekedett, igen halkan beszélt, Lea viszont harsány volt, nevetős, tele energiával, humorral, a szemében mindig kíváncsisággal. Néhány hónapra jött a tokiói egyetemre, egyenesen a University of Michigan-ről, friss doktorival, tele tervekkel, és önbizalommal, amely soha nem volt bántó. A minap álmodtam róla, s másnap reggel eltöprengtem, vajon mi lehet vele, tanszékvezetőként, intézeti igazgatóként Ankarában.

Lea egyénisége elbűvölt, szépsége ennek kisugárzása volt. Bár egész mással foglalkozott, mint én, minden perc, amit együtt töltöttünk, arra emlékeztetett, amikor még Európában éltem. Ő először járt Tokióban, mindenre kíváncsi volt – az ételektől kezdve a banális, fárasztó, s bizony olykor unalmas mindennapokig minden érdekelte.

Barátságunknak köszönhetően néhány hét után elmondta, hogy a szerelme, aki szintén Michigan-ben végzett, már várja őt otthon Ankarában. Lea abba is beavatott, hogy apja hithű muzulmán, ezért megtiltotta, hogy szívsebész szerelme legyen a férje, aki nem vallásos. Szótlanul hallgattam; már oly sok éve éltem Kelet-Ázsiában, hogy éreztem, ilyenkor nem szabad kérdezni semmit.

Lea gyakran beszélt a jövőjéről, ő volt az idősebb lány a családban, a húga az ő férjhezmenetelére várt, mert „arról szó sem lehetett”, hogy ő menjen előbb férjhez. Egy év múlva újra Tokióba jött, még mindig tele energiával, humorral. Ajándékai, melyeket nekünk hozott, ámulatba ejtettek mindkettőnket.

Egy vacsora közben Lea szemét elfutotta a könny, s azt suttogta: apám kiválasztotta a leendő férjemet. Igaz ugyan, hogy vidéki, igaz ugyan, hogy családjában csak ő tud írni és olvasni, de az apja megnyugtatott, hogy Ankarában majd kikupálódik ez az ember. „A legfontosabb, hogy ő is hithű” – tette hozzá Lea, de akkor már sírt. Ezúttal sem kérdeztem semmit; amit tehettem, mindössze annyi volt, hogy szeretettel átöleltem és megígértem neki, hogy másnap elviszem Tokió egyik legjobb könyvtárába. Azt már levélben írta meg, hogy apja pénzén a leendőbelije elvégzett egy menedzseriskolát, és beíratták őt egy angol tanfolyamra is.

Elképzelni sem tudtam, hogyan fog élni Lea csaknem hat év amerikai egyetemi tanulmányok után egy olyan emberrel, aki semmit sem ért mindabból, ami Leának az egyik legfontosabb volt: kutatni és tanítani. De lám, a véletlenek gyakran egy pillanat alatt elsöprik a szomorúságot. Lea már visszatért Törökországba, amikor én egy nemzetközi konferenciára mentem Ankarába. Lea közben férjhez ment, hamarosan megszületett az első fia, kinevezték tanszékvezetőnek az egyik egyetemen (ahol a rektorhelyettes az apja volt), egyszóval úgy tűnt, élete teljes és boldog.

Így találkoztunk Ankarában. Az ugyan kicsit meglepett, hogy a város legelegánsabb szállodájának bejáratánál fémdetektoros kapu ellenőrizte, kinél van fegyver (sok helybeli vendégnél volt), de izgalommal érkeztem az első találkára Leával a szülővárosában. Együtt mentünk a piacra, sokat nevettünk, minden helybeli finomságot megkóstoltatott velem, de a tekintetében szomorúság bujkált, és én még mindig nem mertem kérdezni semmit. Egy este a férjével is találkoztam, aki a hosszú ideig tartó vacsora alatt egyetlen szót sem szólt.

Évekkel később Budapesten futottunk össze Leával, aki egy japán–török bizottság tagjaként érkezett az én szülővárosomba. Ha nem egy vacsoráról hívom ki, hanem az utcán jön szembe, aligha ismertem volna meg. Nagyon lefogyott, sehol a kirobbanó energia, tekintete megtört volt, s amint kettesben maradtunk, kitört belőle a sírás. Egy éve már depresszió gyötörte (közben a második gyerekük is megszületett), s képtelen volt a helyzetén változtatni. A húga is szerencsére férjhez ment, szülei igazán elégedettek lehettek, unokák is voltak, de Lea szenvedett, mert a férjét nem szerette, közös témájuk nem volt, csak a szerepjátszás, a megfelelés, s ez – nekem úgy tűnt – felőröli Leát. Tehetetlenül és szomorúan hallgattam, hiszen tudtam, hogy bármit mondok, az az ő világában megvalósíthatatlan lenne. Két gyerekkel, már dékánként, intézeti igazgatóként, „konszolidált” egzisztenciával mit tehetett volna?

Miközben néhány szeretetteljes, megértő szót morogtam neki, eszembe jutott egy ankarai ebédünk kettesben. Az idő tájt épp a kurd kisebbség módszeres megfélemlítése zajlott Törökországban, s én megkérdeztem Leát, mi most a helyzet náluk a kurdokkal. Ő helybeli, gondoltam, közgazdász, biztosan tudja, mi a valódi helyzet, s engem, a tudatlant, beavat majd. Lea kezében megállt a kanál, és tágra nyílt szemekkel az kérdezte: kik azok a kurdok?

***

Éveken át írt nekünk leveleket. Az udvarias és semleges válaszon kívül képtelen voltam Leának bármi mást írni. Remélem, jól van, és beletörődött a megváltoztathatatlanba.

Lea ma is legbecsesebb ajándéka számunkra a „Szem” (törökül Nazar), mely figyel bennünket, és vigyáz ránk. Remélem, rá is…

Ferber Katalin


Átvett újraközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 nyarán, Berlinben | Elsőként megjelent a szerző Facebook-oldalán, 2020. augusztus 1-jén | Illusztráció: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük