Küzdelem az elfogadásért – egy huszadik századi történet

::: Min Jin Lee Pacsinkó című regényéről


Ritkán olvasok el kétszer egy könyvet, különösen, ha regény. Nemcsak azért nem olvasom el még egyszer, mert emlékszem rá, hanem azért sem, mert az élmény, amit ad, bennem van, gazdagít; egyszóval elég egyszer.

Hanem Min Jin Lee regénye, a Pacsinkó, mely nemrég jelent meg magyarul, nem hagyott békén az első olvasás után. Harag keveredett bennem az ámulattal, kikértem magamnak, hogy egy regény így magával sodorjon, ellenálltam mint történész, aztán ellenálltam nőként, s a regény utolsó oldalait olvasva elsírtam magam a főhős Szundzsa rettenetes életétől, számos harcától, s öntudata, büszkesége töretlenségétől.

Természetesen nem így kell megírni egy könyvismertetést, de én most nem könyvismertetést írok, hanem megosztom a gyönyörű regényeket kedvelőkkel mindazt, amit gondoltam és éreztem, amikor másodszor is elolvastam a huszadik századról szóló, de már a huszonegyedik század első évtizedében megszületett remekművet, s megértettem annak igazi jelentőségét.

Európában keveseket érdekel Kelet-Ázsia. Ha mégis vonzódik valaki a misztikus, vagyis titokzatos (mert számára ismeretlen) „távoli Kelet” kultúráihoz, szokásaihoz, hagyományaihoz, kevés meggyőző és hiteles krónikát talál, különösen magyar nyelven. Senki nem lát neki, hogy megtanulja a távoli Kelet valamely nyelvét, időigényes, s talán emiatt nem is érdemes hozzálátni.

Min Jin Lee jogászként kezdte pályáját, aztán író lett, méghozzá sikeres, s öt évet töltött Tokióban, hogy megírja ezt a regényt. A Pacsinkó 2017-ben jelent meg angolul, és számos irodalmi díjjal jutalmazták, nem véletlenül. Az író egy koreai család három generációjának életét, méltatlan hétköznapjaikat, fizikai és lelki gyötrelmeit, s nagy ritkán egy mondatban felvillanó boldogságukat követi végig. Természetesen ez egy kitalált történet, de mégis oly valós, hogy aki ismeri Japán és gyarmatbirodalma történetét, úgy érezheti: amit addig tudott erről, az semmit sem árult el a gyarmatosított emberek sorsáról. Pedig ők a történelem.

A főhős, Szundzsa – a gyarmatosított Korea egyik eldugott tengerparti falujában élő, fiatal, naiv és tudatlan lányként – beleszeret egy nála sokkal idősebb, megnyerő külsejű és okos férfiba. Utóbbi csak jó néhány együttlét után árulja el neki, hogy Japánban felesége és három gyereke van. Szundzsa terhes lesz, majd „megejtett lányként” elfogadja egy pap önfeláldozó ajánlatát, s feleségül megy hozzá. Japánba indulnak, a jobb élet reményében. Így születik meg imádott fia, aztán még egy, most már férjjel az oldalán.

A koreaiak Japánban négy évtizedig alattvalók, sokuk a gyarmatosított, elszegényedett és kizsigerelt koreai falvakból, megélhetést keresve megy Japánba. A lányok egy részét japán közvetítők – munkát ígérve nekik – Szahalinig vagy Kínáig szállítják: ők lesznek a japán hadsereg „kényelmi” szolgáltatói, a kényszerprostituáltak. Szundzsa ettől megmenekül, de a nyomor (Oszakában gettóban él), a szegényeket megtizedelő tüdőbaj, a japán faji alapú „gyarmathiearachia” következtében maga is rettenetes küzdelmek árán neveli fel törvénytelen gyerekét, Noát, és a kisebbik fiát is.

A koreaiak nagy része a második világháború után csapdába esik: nem tud visszamenni egykori otthonába, Japánban maradva viszont hontalannak számít; sem állampolgárságuk, sem útlevelük nincs, így hazalátogatni sem tudnak, legfeljebb álmodozni az egykori otthonról. Mindent megtesznek a „beolvadás” érdekében, a második generáció már tökéletesen beszél japánul, nevüket japánosíttatják, mégsem tudnak ott otthonra találni. Lenézett koreaiak maradnak, s ha néhányuk mégis hazalátogathat, ott megvetett árulóként tekintenek rájuk, mert Japánban élnek.

Ebben a regényben a főhősök mindegyike az elfogadásáért küzd, s aki ezért kész koreai családját megtagadni, azt a japán környezete azonnal szembesíti a megváltozhatatlan ténnyel: ő koreai, az is marad, és sohasem válhat „igazi” japánná. Ez okozza a tragédiákat, s talán ez az egyik oka annak is, hogy többségük csak a szerencsejáték üzletben, vagy az illegális pénzkölcsönzésben talál megélhetési forrást. A regényben szereplő család csaknem minden férfitagja a japán szerencsejáték, a pancsinkó üzletágban dolgozik (s mint kiderül, Szundzsa első szerelme a japán–koreai maffia, a jakuza helyi szervezetének egyik főnöke).

Ördögi kör ez: mivel ők nem japánok, csak a japánok többsége által lenézett, a törvényszegés határán működő területeken találnak egzisztenciát, de épp ezért a japán társadalom tagjai nem fogadhatják be őket egyenrangú emberekként, megtűrtek maradnak, s ők mindezt kénytelenek eltűrni.

Identitás, autonómia, hovatartozás – mindez biztosan ismerős nekünk is. A regény első mondata: „A történelem cserbenhagyott minket, de hát ez van.”

Ferber Katalin


Átvett újraközlés | Forrás: a szerző Facebook-oldala
Készült Berlinben, 2020 augusztusában | Min Jin Lee: Pacsinkó | Alexandra Könyvesház Kft., 2018; fordította: Barta Judit; 544 oldal, 4500 forint

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük