Marc Chagall: Zöld hegedűművész

::: Losonczi Áginak


Chagall a Zöld hegedűművészt 1923 és 1924 között Párizsban festette. A fiatal, tanulni vágyó Chagall 1910-ben költözött először Párizsba, ahol az avantgard költők és festők közegében kialakította saját képzőművészeti nyelvét. Ekkor fejlesztette ki a gyerekkori színhely, Vityebszk, a családi hagyományokkal telített haszid zsidó vallás és a francia főváros jellegzetes motívumaiból azt a képi világot, mely összetéveszthetetlenül kizárólag az övé.

Az I. világháború kitörése után kénytelen volt visszatérni Oroszországba. A forradalom után Vityebszkben létrehozhatta a Képzőművészeti Főiskolát, azonban másként értelmezte a modernizmust, mint szuprematista tanártársai. A konfliktusok elől feleségével és lányával Moszkvába menekült, az újonnan alakult Állami Zsidó Kamaraszínház díszlettervezőjeként, ahol többek között festett egy 7,3 × 2,7 méteres falfestményt, rajta hegedűsök, zenészek, táncosok, akrobaták. Szovjet-Oroszországban rohamosan romlott a helyzet, veszélyeztetve érezte szakmai tevékenységét is, ezért előbb Berlinbe, sikeres kiállításai színhelyére, majd Párizsba költözött családjával együtt. Ambroise Vollard műkereskedő biztosította megélhetésüket, emellett rézkarc könyvillusztrációkat készített (például 1923-ban Gogol Holt lelkek regényéhez 96 darabot).

Első retrospektív kiállítását 1924-ben rendezi meg Párizsban. 1923-24-ben kezdte festeni Az angyalok bukását (1947-ben fejezte be, ma a Bázeli Kunstmuseumban van) és A látomást (1937 körül fejezi be). A Zöld hegedűművészt (olaj, vászon, 187,5 × 108,6 cm, New York, Guggenheim Múzeum) több változatban festette meg: 1912-ben, 1920-ban és 1923-24-ben. A téma először A halott című képén jelenik meg 1908-ban, ezen a földön álló, világító gyertyákkal körülvett ravatal felett a baloldali háztetőn ülő hegedűs játszik; 1924-ben is festett egy Halott című képet, ahol szintén egy hegedűs játszik a háztetőn a gyászmenet felett. Az 1912-1913-ban készült festmény Chagall első párizsi korszakának egyik kiemelkedő alkotása, a későbbi Hegedűs a háztetőn sikeres színpadi mű ihletője. A zöld arcú, kék hajú, kék szakállú hegedűs egyik lábával egy fehér háztetőn áll, a másikkal a zöldessárga földön. Éles kontúrok hangsúlyozzák a figura dinamikusságát, öltözéke és közvetlen hátterének fekete-fehér kontrasztja fokozza a mű feszültségét. Egy ember repül az égen, három fiatal férfi figyeli a hegedűjátékot. Templomtorony és fa nyúlik felfelé, összekötve a realitást az irracionalitással. Az 1920-as változatot Chagall a moszkvai Zsidó Színháznak készítette, annak 1950-ben történő felszámolásáig szerencsésen meg is őrizték.

Marc Chagall: A hegedűs, 1912-1913

A hegedű Chagall egyik fő motívuma. A haszid zsidó mindennapok kelléke, nélküle nincs esküvő, születés és temetés.

Szeretet és hűség

Chagall (eredeti neve Moise Zaharovics Sagalov) a mai Fehéroroszország északi részén, a Vityebszk (ma Vicebszk) melletti Lioznóban született. A kis településnek a középkor óta magas volt a zsidó népessége, 1654-ből valók az első feljegyzések a stetlről (jiddis szó, jelentése: kisváros). Chagall kilencgyermekes haszid levita családban nőtt fel, tartották a vallási hagyományokat, szokásokat. „Minden lépésben éreztem, hogy zsidó vagyok – az embereket éreztem” – vallotta. 1922-ben írt Életem című önéletrajzában leírta a haszidizmus, a haszid judaizmus hatását festészete alakulására. Lioznóban alapították a Chabad vallási és spirituális mozgalmat, a messianisztikus csodavárással és optimizmussal átitatott haszidizmus egyik ágaként (haszid jelentése: jámborság, kegyelem, hű szeretet). Chagall képeinek szellemi háttere, motívumkincse, látványelemei Vityebszkben keresendők, és a haszidizmusban, mely Istent zenével, tánccal, felszabadult örömmel szolgálta. Chagall festményeiből árad az a szeretet és hűség, ami bevilágítja a haszid zsidóság hétköznapi életét és különössé, emelkedetté teszi az ünnepeket (virágok, tehénkék, kecskék, szamarak, faházak, létrák, órák, gyertyatartók, angyalok, hegedű, cselló, lebegő figurák a képeken). Személyes emlékeiről írta: „Ha igaz is, hogy művészetemnek a szüleim életében nem jutott szerep, az ő életük és dolgaik annál erősebben hatottak az én művészetemre…”

Chagall sokszor hivatkozott egyik nagybátyjára, aki rendszeresen felmászott a háztetőre és ott hegedült. Ezzel is azt erősítette, hogy amit fest, az nem kitaláció, hanem maga a valóság: nagybátyja tényleg létezett, volt hegedűje és magától értetődő természetességgel a háztetőkön zenélt a helyi, dalra, táncra fogékony vallásos haszid közösségnek. Nagyon fontos életrajzi mozzanat a háztetőn hegedülő nagybácsira emlékezés, mint a valóság, a megélt élmény megidézése. Amit a festményeken gyakran csodának vélünk, költői kitalációnak, ábrándokkal átszőtt mesének, arról Chagall határozottan állítja, hogy tény, megtörtént, ő is látta, részese volt az eseménynek. Mintha csak a bécsi ortodox zsidó családban felnőtt izraeli filozófus, Martin Buber haszid történeteit, párbeszédeit értelmeznénk.

Az elemzésre kiválasztott festményen, a Zöld hegedűművészen az örömteli hegedűs a központi figura, aki egyszerre táncol és lebeg a háztetőkön. Fekete cipős lába egy szürke, a jobb oldali drapp cipős egy barna tetőn. A baloldalira egy vidám szamár kapaszkodik, mosolyog, tekintete antropomorf. A szamár az ókori Keleten, így Izraelben is népszerű háziállat volt, személyszállításra, földművelésre használták, de tisztátalannak számított a mózesi törvények szerint, megenni nem lehetett és áldozatként sem mutathatták be. Az Ószövetségben fontos események fűződnek hozzá, az erő és a szívósság jelképe, ugyanakkor az alázaté és a békeszándéké is. Chagall műveinek szinte állandó szereplője, itt csodálja, hallgatja a hegedűst, mellső lába felemelésével jelzi, hogy szeretné megérinteni őt. (Chagall képeiben az érintésnek kiemelt jelentősége van, akárcsak a haszidizmus zenével, tánccal kísért szertartásaiban.)

Marc Chagall: Zöld hegedűművész, 1923-24

A szamár az egyik olyan elem, ami ezen a képen is jelzi Chagall művészetének egy meghatározó jellegzetességét: nála összekötődik, kapcsolódik a zsidóság és a kereszténység. A szamár érzelmes jelenléte láttán nem lehet nem gondolni arra, hogy a szelíd Jézus szamárháton vonult be Virágvasárnap Jeruzsálembe (és nem egy kackiás, harcias lovon). Van olyan Chagall-festmény, amelyen egy szamár hegedül, és olyan is, amelyen csellózik. A szamár kedveléséről, nagyrabecsüléséről tanúskodik, amikor 1939-ben a Szentivánéji álom előadáshoz egy olyan festményt készít, amelyen a fehér ruhás menyasszonyt, Bellát, aki évtizedek óta felesége, társa, egy szamár fejű férfi öleli át. Önmagát azonosítja a szerelmes szamárral.

A bal sarokban a boldog szamár, a jobb sarokban egy kopár csupasz fa, de az ágon egy madár, Chagall festményein a szabadság jelképe. A transzcendencia, a lélek és a szellem szimbóluma, szárnyai a spiritualitás kifejezői. Képes az égbe emelkedni, kapcsolatba kerülni az istenekkel, mint ahogy a hegedűs ragyogó színű hangszeréből a hosszú vonóval előcsalogatott hangokkal, ritmussal, dallammal. A vonót egyébként a férfiasság szimbólumának tartják, a hegedű testét, formáját a női testhez hasonlítják.

A levelek nélküli fához támasztva egy létra, az ég és a föld összekötője, a felemelkedés, a szellemi út szimbóluma, ember és Isten közötti kapcsolat. Chagall eszköztárában gyakori szereplő, itt is a kötöttséget és szabadságot jelképezi. Egyik vége a földön, a másik a levegőben.

Fölül a kompozíció zárásánál egy repülő ember, lebeg vagy lassan csúszik előre a levegőben. Nyitott tenyerű jobb karját előre nyújtja, az európai festészeti hagyományok szerint visszafelé halad, a múlt irányába. Nemcsak angyalok, szerelmespárok és bohócok, kötéltáncosok lebegnek, szállnak ég és föld között, hanem földi halandók, Vityebszk lakói – egyáltalán nem bizonytalanul, hanem nagyon is valóságosan. Ezek nem álombeli utazások a gravitáció legyőzésére, hanem mintha természetes állapotuk volna nőknek és férfiaknak egyaránt.

Az otthon fontossága: a kép aljában az előtérben két vityebszki ház, és távolban, a kép felső harmadában, ugyancsak két ház. Chagall ugyan 1923-ban kényszerűségből elhagyta szülővárosát, soha többet nem tért vissza Szovjet-Oroszországba, ám valójában sosem hagyta el a litván haszid stetlt és a Moszkvai Zsidó Színházat (szülőházában ma Chagall Múzeum működik). Vityebszk még akkor is jelen van képein, mikor a háború után visszatér New Yorkból Franciaországba és párizsi városképeit festi. Kora ifjúságától idős koráig (98 évesen halt meg) ennek a kisvárosnak és főként családtagjainak egyszerű házai jelentik számára a realitást, az otthont, a családot, a biztonságot.

New Yorkban is vele van, benne van Vityebszk, képein állandó szereplők az ottani házak, a haszid zsidók, a parasztok, a háziállatok. 1943-ban festette Az éjszakában című képet, az előtérben a téli utcán egymást karoló jegyespár, a háttérben a varázslatos stetl zsúfolt házaival. Amikor megtudta, hogy a német megszállás alatt (1941–1944) a város nagy része elpusztult, megszűnt a haszid zsidó életforma, körülbelül 150 ezer zsidót pusztítottak el, akkortól még hangsúlyosabban jelezte falfreskóin, üvegablakain is hovatartozásának, gyerekkorának színhelyét.

Ezek a kedves, puritán, olykor fejük tetején álló vagy oldalra dőlő házak Chagall identitásának kézzel fogható bizonyítékai. Ott vannak, mert ott kell lenniük az örökkévalóságig: előbb a festő emlékezetében, szeretetében, aztán múzeumok, képtárak falán, hogy érzelmi reflexiókat keltsenek a nézőben. Chagall így vall egyik versében:

Bennem virágzanak a kertek.
Virágaimat kitaláltam,
Enyémek az utcák,
De házak nincsenek,
Gyerekkoromban lerombolták azokat
Lakóik a levegőben kóborolnak – Otthont keresve
A lelkemben laknak…

A negyedik dimenzió

Vityebszkre emlékezve írta: „Az én szomorú és vidám városom! Gyermekként néztelek a küszöbünkről… Ha a kerítés akadályozott engem, gerendára másztam. És ha még mindig nem láttalak, egészen a tetőre másztam. És miért ne? A nagyapám is felmászott oda.” Egyik legjelentősebb műve az Én és a falu (1911), amelyen montázsszerűen sorakoznak emlékképei, a környezetéből vett jelenetek és a jellegzetes szürrealisztikus házak. „Egy fajta lelki sokkot akarok kiváltani a képeimmel, amely a festői logikából, vagyis egy negyedik dimenzióból következik.”

A ház az archaikus kultúrák óta a világegyetem képi megjelenítése, akárcsak a város és a templom. Klasszikus jellege nyilvánvaló. A pszichológia szerint a ház a belső létet jelenti. Női szimbólum, az anya, a védelem, a menedék megfelelője.

Még egy képi elemről: a bal sarokban fent, messze lévő (így nagyon kicsinek látszó), távolodó lovas szekér. Van olyan képértelmezés, amely szerint a Vityebszket elhagyó emberek ők, s lehet, hogy a hegedűs őket búcsúztatja. A lovas szekér eredetileg kultikus tárgy, az Ószövetségben Jahve, a zsidó isten hatalmára utal. Kapocs ég és föld között. Számos kultúrában a holtak túlvilági útját szolgálta.

A festmény kis méretű, motívumaival (házak, fa, szamár, lovas kocsi, felhőkben repülő ember) és az előtérben magasodó férfivel szinte szétfeszíti a teret. A hegedűs nagyon is valóságos lény, az ő testisége, mérete és a többi élőlény, objektum álomi jelenléte és mérete közötti hangsúlyos különbség önmagában is feszültség forrása. Az előbbiek csaknem színtelenek, tompa barnák, a kontúrvonalak jelzik fontosságukat. A háttér fehér (téli utca), szürke és fekete (felhők), ezekből emelkedik ki erőteljesen kontrasztosan a hegedűs színes alakja. Merész, költői, életteli, eredeti, élénk (és még sorolhatnánk) színek. A legkülönösebb, legszokatlanabb és egyben legnagyobb színfelület az a lila, amilyen a hegedűs kabátja és kalapja. A lila szín – a képen található több motívumhoz (fa, létra) hasonlóan összekötő a föld és az ég között, a hajnali és az esti ég színe, a kék és a vörös keveréke. A lila egyszerre a spiritualitás és a hatalom színe, nem a racionális dolgokat jellemzi, melankolikus, nosztalgikus, szomorkás. A színpszichológusok kreatív színnek tartják. Jelenthet vallási áhítatot, szentséget és intelligenciát, tudást is. A kereszténységben passió-szimbólum, Jézust a Golgotára menet rendszerint lila köpenyben ábrázolják, Chagall lilája ezen a képen fénnyel telített, meggyőző, érzékeny színárnyalatú, nagyon energikus. Színeinek rendkívüliségét már kortársai is elismerték. Picasso szerint „amikor Matisse meghal, Chagall lesz az egyetlen festő, aki megérti, mi a szín valójában”.

A hegedűs arca mélyzöld. A zöld a természet színe, az életé, az örökös újjászületésé, az egyensúlyé, a nyugalomé. Harmóniateremtő, mint a zene, nagyon is illik a hegedű énekhangra hasonlító hangjához. Szakálla és bajusza berlini kék, majdnem fekete, mint a vonót tartó jobb kézfején a kesztyűje. Az álla alatt tartott hegedű meleg, élénk színe éles kontrasztot képez az arc sötétségével, melyből csak a szem fehérje villan elő. A személy azonosíthatatlan, de mindegy is, hogy kicsoda, talán tényleg a háztetőn hegedülő szeretett nagybácsi vagy a nagyapja, vagy egy zenész a haszid közösségből, esetleg egy rabbi. Chagall rabbi-festményei és hegedűsei közötti hasonlóságok a festő saját zsidóságának, a zsidó vallásnak és a gyerekkori haszid közösségnek köszönhetőek.

Marc Chagall: Zöld hegedűművész, 1923-24 (részlet)

A feltűnő kompozícióban a megszólító mély lila színű kabát formai megoldása is figyelemfelkeltő. Chagall már 1910-ben, első párizsi alkotó évei előtt, szentpétervári tanulmányai idején kezdte felfedezni az európai avantgárd alkotásait. Párizsban Appolinaire, Blaise Cendrass, Delaunay, Leger, Picasso baráti köréhez csatlakozott. 1914-ben berlini kiállításán szereplő képein az akkor legkorszerűbb irányzatok (fauvizmus, kubizmus) formanyelvét összekapcsolta saját világával, a lebegő figurákkal, az antropomorf háziállatokkal, a háztetőkön táncoló hegedűsökkel. A perspektíva elhagyása, a méretarányok változtatása a Zöld hegedűművészen a kubizmus hozadéka, akárcsak a hegedűs ruházatán, különösen a lila kabáton látható geometrikus alakzatok. Az avantgárd és a hagyományok kombinációja nemcsak a most bemutatott műre jellemző, hanem egyik stiláris jellegzetessége az életműnek. Akár csak a szefárd zsidó kultúra, az orosz, litván, belorusz népművészet és Párizs francia jellegzetességeinek összeillesztése. Így lesz a lokális, provinciális motívumokból, egy kisebbségi vallásból és az újító avantgárd szemléletből kerek egész, Chagall módra.

Zene és festészet

Tudomásom szerint Chagall nem tanult hegedülni, de a családjában többen is hegedültek. A vityebszki haszid zsidó közösségben, más haszid zsidók életformájához hasonlóan, természetes közeg volt a zene, az ének, a tánc. „Hegedűs leszek. Konzervatóriumba lépek” – mondta egyszer gyerekként. A zene varázsát, a zene keltette érzések titokzatos finomságát talán senki sem tudta nála meggyőzőbben összekapcsolni a festészet világával, költői aspektusával; hegedűsei, csellistái, mindenféle zenészei metaforikus módon kifejezik a zene és a festészet transzformációs képességét. Számtalan műfajban teremtett nagy hatású, erős, teljes, szenvedélyes zenészeket. Szerencsére megadatott neki, hogy a gouache-ok, litográfiák, olajképek mellett monumentális műfajokban is megteremtse a benne élő zenét. Néhány ezek közül: a párizsi Opera fényűző mennyezetének freskója (1964, André Malraux francia kulturális miniszter megbízásából), a New York-i Metropolitan Opera monumentális freskói (1966). Mindkét művén Chagall-szimbólumok sokasága (virágfüzér, fa, nap, félhold, létra, madár, angyal, sófár, lebegő, repülő emberek stb.) és költői látomások a hangszerekről. Chagall annyira szerette a hegedűket, csellókat – és úgyis festette őket –, mintha szerelmese testét jelenítette volna meg a hangszerek testében. (2017-ben Montrealban, majd Los Angelesben Szín és zene címmel rendeztek kiállítást Chagall több mint 300, a zenéhez kapcsolódó művéből.)

Chagall freskója a párizsi Operában

A zene kora ifjúságától kezdve folyamatos inspiráló forrás számára. A hegedűs, csellós festményeken és a monumentális freskókon kívül (79 éves, amikor a nagyméretű, izzó vörös hátterű A zene diadalát festi a Metropolitan Operában) már 1919-1920-ban készített a Moszkvai Zsidó Színház számára díszleteket, jelmezeket, színpadképet, majd 1942-ben Mexikóban, 1945-ben New Yorkban, aztán 1958-ban a Daphnis és Cloehoz, 1967-ben pedig a Varázsfuvolához, ismét New Yorkban. Utóbbihoz akkor a Metropolitan kiadta Chagall litográfiáit, százat aláírt és számozott példányban (Die Zauberflöte Mozart). Varázslatos, sokrétű, összetett a kapcsolat a zenemű, a litográfiák és az Opera freskói között. Káprázatosak, érzelemtelítettek, magukkal ragadóak ezek a művek. Ahogy Picasso fogalmazta: „Nem tudom, honnan veszi ezeket a képeket, talán egy angyal lakik a koponyája belsejében.”

Chagallról szóló értő könyvekben azokról a festményeiről, amelyeken egy hangszer – a zene – a főszereplő, azt bizonyítják be, hogy ezek a művek fejezik ki leginkább művészetének univerzalitását. Vannak, akik szerint a zene jelenléte, a zeneiség Chagall legfontosabb filozófiai és esztétikai kategóriája. A festő összekapcsolja etnikai gyökereit, litván zsidó gyerekkori emlékeit, színhelyeit (Liozno, Vityebszk) a haszid vallással, az orosz és francia kultúrával, az avantgárd képzőművészet nyelvével. Hegedűk, csellók, hárfák, sófár, trombiták, angyalok, emberek, állatok, Orpheusz, Ószövetség, Dávid, Jézus – és szerelem, család, ünnepek, tánc, opera, cirkusz: Chagall újrateremtette és megszólaltatta a világmindenséget.

Mezei csokor helyett

Losonczi Ági a tanárom volt a hetvenes években. Zeneszociológia könyve (A zene életének szociológiája) követendő példa művészetszociológiai kutatásaimban. Augusztus 27-én lesz 92 éves. Már nem tudok színes mezei csokrot szedni a részére, de talán tudok még képelemzést írni. Ha Losonczi, akkor a zene. Ha zene, akkor Chagall. Ha én is, akkor a hegedű.

Losonczi miatt lehetett volna a tánc is. Chagall képei eltáncolhatók – írták 2013-ban, amikor a Magyar Nemzeti Galériában a Zeneakadémia és a Nemzeti Táncszínház együttműködéseként létrejött az a Chagall-kiállítás, amelyhez Stravinsky-koncertek és táncelőadás is kapcsolódott.

Chagall 1920-ban Moszkvában és 1962-1963-ban festett A tánc című művein ott a hegedű és a szamár is az örömök forrásaként a táncolók között.

Losonczi 1947 és 1951 között Táncművészeti Iskolába járt. Egész életében nemcsak az alkata, járása, hanem könyveiben írásainak ritmusa is megőrizte a tánchoz és a zenéhez való kötődését.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020 júliusában, Budapesten | Hovatovább: Losonczi Ágnes honlapja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük