Fejér Gábor és a hidak

::: Egy fotókiállítás elé


A legenda szerint egy angol utazó, vagy talán épp maga a tervező, William Tierney Clark mondta a Lánchíd felépülte után: Furcsa emberek ezek a magyarok. Egyetlen hidat építettek a Dunára Buda és Pest között és az is épp nekimegy egy hegynek.

Furcsa ember ez a Fejér Gábor, gondoltam jó néhány évvel ezelőtt, amikor meghallottam, hogy a budapesti hidakat fényképezi. Miért épp a hidakat, amikor azokról már mindent tudunk, rengeteg képet láttunk róluk, és kevéssé valószínű, hogy újat mutathatnak nekünk a készülő fotók, gondoltam. Azután kiderült, hogy tévedtem, mert Gábor nagyon sok újdonságot, izgalmas részletet és sosem látott szépséget tárt elénk.

Furcsa ember lehetek én, jutott eszembe néhány perccel azután, hogy pár napja elfogadtam a felkérést, mondjak néhány mondatot, amolyan megnyitófélét, egy olyan fotókiállításon, amelynek képeit évek óta mindenki ismeri, a szerző kollégái, barátai, ellenségei, rokonai és üzletfelei már mindent és mindennek az ellenkezőjét elmondtak róluk. Bemutatták, kiállították már ezeket a képeket egy energetikai nagyvállalat galériájában, az Origó Galériában az interneten, Londonban a Covent Gardenben, sőt már a Lánchídon is. Valljuk be: épeszű ember ilyet nem vállal. Nyilván ezért választottak engem.

Először is nekiláttam felidézni Gábor korábbi, emlékezetes fotóit. Az 1978-as Éjszakai műszaktól a Május elsején és a Lauder iskolán át egészen a legfrissebb, szociografikus igényű faluriportokig. Szinte minden képen emberek: mulatnak és temetnek, dolgoznak és pihennek, tanulnak és játszanak – élnek. Megnéztem újra a muzsikusokat, Fischer Anniet, Ferencsiket, Kocsis Zoltánt és Schiff Andrást. Nagyszerű portrékat láttam.

Fejér Gábor: Budapesti hidak (részlet a sorozatból)
Fejér Gábor: Budapesti hidak (részlet a sorozatból)

Azután elkezdtem újra nézegetni a hidakat. Hamar feltűnt, hogy – a korábbi képekkel ellentétben – alig látok embereket. Egy idő után mégis egy kicsit zavarba jöttem. Úgy éreztem, hogy egy nagyon bensőséges, intim világba pillantok bele. Hogy ezek a képek is portrék, a hidak portréi.

Miért is ne, hiszen az ezeket a fotókat és Háy János novelláit tartalmazó kötetet kézbe véve, a hátsó borítón felsoroltak – egy kis fantáziával – akár hús-vér emberek nevei is lehetnének: Lágymányosi Erzsébet, Petőfi Árpád, Lánc Margit. És persze a Szabadságról is tudjuk, hogy Ferencjóskáról magyarosított.

Életének egy bizonytalanságokkal teli, nehéz szakaszában, a ’90-es évek első felében kezdett ismerkedni Gábor a hidakkal. Akkor, amikor – itt sajnos nem sikerül elkerülnöm a sztereotípiát, a kissé elkoptatott szimbólumot – szüksége volt valamire, ami átvezet a bajokon, átível a hétköznapi nehézségek fölött.

Normális esetben – például ha nincsen közlekedési dugó – néhány másodpercet töltünk csupán a hidakon. Átszaladunk rajtuk, meg sem nézzük őket igazán. Gábor lassított, megállt és felajánlotta barátságát a hidaknak. És a hidak befogadták. Attól kezdve velük élt. Közöttük, alattuk, mellettük, felettük mozgott, figyelte életüket. És a hidak hagyták, hogy végigkísérje napjaikat. Hogy lefotózza, amikor hajnalban megmosdanak a párában, megörökítse a dolgos hétköznapokat, amikor reggeltől estig buszokat, villamosokat, autókat, és persze embereket, kutyákat cipelnek a hátukon. Eltűrik a lusta pókokat is. Még azt is megengedték neki, hogy ott legyen, amikor egy-egy fárasztó, hosszú nap után lubickolnak egyet a lemenő nap fényében. Amikor a rozsdásodó csavarok, szegecsek is talán kiengednek egy picit az egész napos feszülés után. Persze csak annyira, hogy baj ne legyen belőle.

Közben rendeződtek Gábor hétköznapjai, új feladatok is akadtak, beindult a normális élet. De tovább folytatta a hidak fotózását – velük maradt, nem hagyta el a barátait.

Ennek a közös munkának, Fejér Gábor és a budapesti hidak együttműködésének látjuk itt az eredményét.

Azt javaslom azoknak, akik először látják a képeket – gondolom, alig vannak itt ilyenek –, és azoknak is, akik már jól ismerik ezeket a fotókat, próbáljunk meg most egy kicsit másként nézni rájuk. Gondoljuk át, mit jelentenek, mit jelenthetnek nekünk a hidak. Hátha szerzünk mi is néhány új barátot.

Szigeti Tamás


Saját újraközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Elhangzott 2009. január 21-én a Balassi Galériában, Fejér Gábor Budapest – hídfőváros című fotókiállításának megnyitójaként

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük