::: A 2B Galéria Efemer emlékezet című kiállításáról
Az Efemer emlékezet című kiállítás kontextualizálásához kicsit távolabbról indítom az értelmezést. Úgy érzem, a megértéshez mindannyiunknak önálló utat kell bejárnia.
Tényként gondolunk arra, hogy az érzelmek határozzák meg az átélt történetmesélést, emlékezetet, gondolatkísérletet. Az ember éppen attól ember, hogy érzelmei függvényében változtatni tudja a választásait, emlékeinek részleteit a másikra tekintettel osztja meg, vagy hallgatja el. Nincs jogunk sem megítélni, sem elítélni másokat, de a jogosultságunkat is csak részben határozhatják meg mások. Természetesen hosszasan lehet sorolni az e tekintetben releváns szakirodalmat Primo Levitől Pierre Nora lieux de mémoire-jain át Aleida és Jan Assmann kutatásain keresztül egészen Gyáni Gábor írásaiig. Ha arról van szó, hogy gazdagítsuk a múltról meglévő ismereteinket, a kialakult kép részletgazdagabbá váljon, akkor ennek értelmében múltbéli dokumentumokat, jegyzeteket, naplórészleteket, a kortársaktól még megszerezhető emlékképeket (ha őszinték akarunk lenni, fragmentumokat, személyes megéléseket, elmondhatatlan érzéseket, megmutathatatlan víziókat, rémálmokat) kell betenni a közös trezorba, lehetőség szerint több nézőpontból megvilágítva az eseményeket.
A két meghívott kurátor, Menyhért Juci és Martincsák Kata ezt a hiányosságaiban is súlyos tapasztalatot szerette volna egy időpillanat köré rögzíteni, leszögezni egy virtuális nullpontot, az emberi oldal megjelenítésére. Ennek láthatóvá tételéhez két művészt, Andrádi Esztert és KissPál Szabolcsot invitálták a közreműködésre, feltéve azt a provokatív kérdést: mi történik, ha az ember helyett a gép nyúl bele az emlékezés alapvetően sérülékeny, törékeny objektumaiba?
Mit fogadunk el valóságnak, ha maga a tárgyiasult emlék hiányzik, vagy szórványosan létezik csak? Mi változik, amikor az elégett ember helyének megkövesedett lávatömbjét tudjuk csak elképzelni valósnak? Ezen keresztül emlékezünk-e valóban például a Vezúv kitörésére? Hogyan rekonstruáljuk annak a kornak a vizuális retteneteit? Hogy képzeljük a saját fantáziánk segítségével, vagy azoknak a vizuális tartalmaknak a segítségével, amit a televíziós közvetítések árasztanak felénk napjaink háborús borzalmairól? Hogyan változik a képkultúránk ma, amikor a számítógépes szoftvereknek köszönhetően az eddig dokumentumként tisztelt realitást tökéletesen ellentétes formára változtathatjuk?
Szándékosan távolítottam el az emlékeket időben és térben, és szándékosan hoztam őket nagyon is közel, napjaink háborúira reflektálva. Az emberi képzelet mindig irodalmi szövegek, szóbeli és írásbeli történetmesélés és elhallgatások mentén fejlődik. Fantáziánk felnagyítja a félelmetes képeket, ismerős formákkal írja le azokat, egyáltalán formát ad az elképzelhetetlennek is.
KissPál Szabolcs Az engramma dilemma című videóinstallációjának koncepciója hat interjúban kristályosodott ki. Két anonim és négy névvel vállalt beszélgetőtárs identitással kapcsolatos emlékeit, megélt konfliktusait, megértett családi történeteit, történéseit, cselekményeit hallgathatjuk meg. KissPál a zsidóságról való otthonról hozott tudásra, annak identitásban betöltött szerepére kérdez rá a maga nyitottságával. A story telling eszköztárával megfogalmazott emlékeket képpé transzformálja.
Egymásnak feszíti az ember alkotta egyéni komponálásmódot, fotósok által rögzített valóság múltidejét (Féner Tamás, Váli Dezső, Gazda Anikó) és a mesterséges intelligencia amerikanizált, többszörös áttéten keresztül felépített, kicsit idealizált, kicsit romantizált, kicsit „szirupos”, kicsit néhol erotikusan túlfűtött, a jelenből múlt idejűnek gondolt hamis dekorációját.
Különös érzés észrevenni, hogy az, amit a mesterséges intelligencia (MI) az adatbázisok képeinek tengeréből konstruál, mennyire idegen az általunk jól ismert közép-kelet-európai – sokszor asszimilált – zsidó családok polgári környezetétől, az iskolától, a temetőtől, a rendezvények helyszínéül szolgáló terektől. Az MI által kiadott produktumok sokkal inkább restrospektív játékfilmek valóságából táplálkoznak, mint dokumentumokból, többszörösen szűrt élményeket újra interpretálva. Hiába tervezett a művész neutrális hívószavak mentén, az ismételt „felkérés”, „felszólítás” is hibákat eredményezett. A mesterségesen életre keltett környezet tájidegen, a hegyoldalon látható temetőnek romantikus kirándulások helyszíneit felelteti meg a gép. A videóperformance esetlegessége, esetlensége épp azt a művészi hozzájárulást adja, amivel a hibátlanság illúziója mögé a gépet, a bicebócaság mögé pedig a lélekkel rendelkező embert helyezzük.
Számomra talán a legerősebb mozzanat, amikor az elmesélt történetben megjelenik a koncentrációs tábort túlélő rokon – karján tetovált szám –, felidézésekor a polgári nappali üres enteriőrjét láthatjuk, ahol az embernek csak hűlt helyét mutatják a kényelmes bútorok. Majd hirtelen a MI által felvetett képen részletfotó tárul elénk. Megdöbbentő, ahogy itt a szégyen megidézésére kizárólag az abúzus ki nem mondott történeteire utal a szoftver-generálta látvány.
KissPál munkájában azt kutatja, ami interjúalanyai emlékképeiből hiányzik – felteszi a kérdést: mi történik, ha az emlékezetet az MI fogja írni? Az a viszony foglalkoztatja, ami az általa előhívott, generált közeg és a valóság közötti feszültséggel írható le. Megpróbálja a hiány köré felhúzni a felépítményt. Arra a máig elfogadott hitünkre alapozza érvelését, hogy a fényképen megjelenő információt hiteles dokumentációként értékeljük – miközben a technika fejlődésével nem csak a történetmesélés műfaja, de a minősége is változik. Már nem csak az ember képes történetet létrehozni, de a gép is. Pedig szavunk sincs igazán arra a helyzetre, amikor nem emberi cselekvéssort kell leírnunk. Nehezen határozzuk meg, mitől nem hihető az a valóság, ami egyszeri és egyetlen művészi beavatkozás eredményeként születik. Az arra fogékony néző megérti és megtanulja látni a különbséget.
Valami olyasmi dolgot képzelek a mesterséges intelligencia cselekvéssorához, mint amikor valaki bizonyos elektromos agyi tevékenység megszakadása miatt (epilepszia) kiesik a történés folyamatából, és hogy visszakerüljön, megpróbálja kitalálni a hiányzó eseményeket, konfabulál.
Kérdésessé válik az életszerű kép egészsége, a kiegészítés pontatlan, sokszor nem odaillő, idegen történet kerül a felszínre – egy belső kaland válik láthatóvá. A rész és az egész viszonya örökre megváltozott. A trauma által okozott elhallgatások nem korrelálnak az MI betegségképével. A hiányhoz korlátozott képzelet kapcsolódik. Megkérdőjeleződik a hitelesség, de a hiteltelenség is, nem tudjuk, kinek a szava elfogadható. Az emlékezés felejtése a felejtés emlékezetébe helyeződik. Az egymásra halmozott leletek közül ki kell választani azt, ami elvetendő. Szelektálni kell – mennyire foglalt ez a szó is, és itt mennyire sötét múltat idéz, milyen érzékeny sebeket tép fel, milyen tág asszociációkat kelt! Maga az elvetés mozzanata, a tépés, a megsemmisítés is milyen monotonná – szó szerint egyhangúvá – válik. Miközben feleleveníti a gyász megjelenítésének hagyományos formáját – a felöltő megszaggatását, „behasítását (kerija)”. Ez a mozzanat minden halottunk feletti gyász jelzésére kötelező, hogy a közösség támogatni, segíteni tudja a gyászolót.
KissPál Szabolcs az emlékezésre, a traumafeldolgozásra keres vizuális megoldásokat. A legújabb pszichológiai kutatások alapján egyértelmű, hogy a traumafeldolgozás leghatékonyabb módja az, ha az azonos traumát átéltek kerülnek egy csoportba. Ekkor válik érvényessé és ad erős támogatást a „nem vagyok egyedül” érzése. Talán ehhez kapcsolható az a wittgensteini gondolat, a Tractatus befejező mondata, miszerint: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”(1)
KissPál munkája a tagadás, a visszavonás megfogalmazása – a legitimitás tagadása foglalkoztatja.
„A zsidó hagyományban különösen fontos szerepet játszik az elhunytak neve – a név megőrzése által az illető emléke, öröksége is fennmarad. Ezért alakult ki az askenáz világban az a szokás, hogy az újszülött egy elhunyt rokon, nagy tudós vagy rabbi nevét kapja.”(2) A halott sírba helyezésekor utána szokás kiáltani a héber nevét, hogy majd az ítélet napján emlékezzen rá!
A neveken keresztül a lélek fennmaradása az itt és most teréhez kötődik. Itt térek át a másik alkotó munkáinak elemzésére.
Andrádi Eszter éppen az egyedüllétet, a magányt veszi körül tárgyakkal, hogy ellensúlyozza, kiegészítse, kipótolja azt. Az érzéshez, a különböző fizikai változások értelmezéséhez hozzá tartozik a fizikai tér, a hőmérséklet, a fény váltakozása. Fentieknek és a mozgásnak szerepe van az emlékezésben is. A test emlékezete segíti a szellem emlékezését, ahogy a mozgás – kilépés a helyzetből – gyakran bölcsességgel ruházza fel az embert. A koncepció mögött, az önéletrajzban megfogalmazott „devised theater” definíciójának felelevenítése nyújthat támpontot a mindenkori szemlélőnek. Ez „kísérleti látványszínház; maszkokkal dolgozó mozgásszínház; színház a nevelésben (TIE)” – amit ünnepi, „közösségi, nagyszabású előadások; illetve helyszín-specifikus előadások” jellemeznek. „A ’devised’ színház alternatíváját jelenti a hagyományosan elfogadott, domináns irodalmi-színházi tradíciónak, melyet a gyakorta patriarchális, hierarchikus szerző-rendező viszony ural.”(3)
Az Emberek belső és Emberek külső víziójában Andrádi Eszter mintha Arkhimédész törvénye szerint cselekedne: a térfoglalás érdekli. Tudatalatti szintként értelmezem a betonbunkernek tűnő pincehelyiséget, ahol saját testével kiszorítja az ott megült áporodott levegőt, hogy helyére életet hozzon, mozdulataival felülírja a múlt emlékeit. Ady Endre Kleopátra hívása című verse által felidézett időbeli távlat síkját a választott környezeten keresztül közelíti hozzánk. Önmaszkja mögé bújt énje kővé vált könnyeivel kacsázik a képzelt tenger vizében, ahonnan majd elhagyott bútorokra vetett fehér lepel alatt születik újjá és viszi át a fényt egy tán boldogabb kinti világba. A napsütésben árnyak játéka kíséri a kibontakozást. Míg Kháron ladikjának irányát latolgatjuk, „innen és túl” kérdése feszít, különös történetek villannak fel s tűnnek el megint. „Mélységes mély a múltnak kútja” – idézi Thomas Mann: József és testvérei(4) című regényét, ahogy élettelen maszkja meredten ránk tekint.
Míg KissPál Szabolcsnál a fehér kesztyű, Andrádi Eszternél a fekete jelenik meg. Az egyiknél a „képgyilkolás”, a másiknál a „képteremtés” kelléke. A Terek című videóperformance-ról nekem Christian Boltanski egy alkotása, a Szívarchívum („Les Archives du Cœur”) jut eszembe.(5) Önreflexióként – akárcsak Andrádi Eszter videójában – egyetlen ritmikusan fel-felvillanó villanyégő halvány fénye pislákol, míg a közösséget a szívhangok sokasága – a fizikai jelenlét hiánya – képviseli. Boltanski egész életművében hangsúlyos ez a hiány, az elveszített családtagok, az elveszett kultúra, a kitörölhetetlen múlt emlékeinek fragmentáltsága.
Andrádi Eszter Terek című alkotása filozófiai megközelítésmóddal reagál az archívum csomópontjaira. Egyik fontos kiindulópontja Lucien Hervé Önarcképe. A mű finoman és nagyon kontrasztosan építkezik. Gaston Bachélard La Poétique de l’espace című esszéjéből kiemelt néhány idézetének angol nyelvű fordításával egészíti ki a képi világot. A virtualitás abban az ellentétpárban fogalmazódik meg, ahogy a külső helyszínen rögzített felvételek belső, álomvilág érzetét keltik. A geometria a természet esetlegességében lesz nyilvánvalóvá. A felismerhetetlen helyszín sajátosságai, a fókusz változásai, a szabályossá formált gyurma „kővé dermedése” és puha pattanásainak ellentétessége teszik ezt a videót poétikussá. A statikus és a mozgó, a beolvadó és a kiváló, az otthonos és az idegen ellentétpárok kemény szembeállítása, az épített emberi környezet és a növényzet uralmának jelzése szintén a rész és egész viszonyán keresztül vonzza a nézőt bele a mű terébe.
A gyászfolyamatnak itt egy másik értelmezése válik kézzelfoghatóvá, ahogy a természet körbefonja az ember által épített, de el is hagyott helyszíneket, ahogy az alkotó hiábavaló mozdulattal tépi föl a szekrényeket, annak reményében, hátha valami apró élet nyomaira bukkan. Csak magány és bizonytalanság keríti hatalmába. Egészen addig, míg teremtménye ki nem szorítja a magának szükséges teret és a halott földtől a teremtő távolabb nem lép – gondoljuk, talán újra alkotni kezd. Az összekapcsolódó három videó egysége mindannyiunkban a biztonság kérdését feszegeti. Hatványozottan aktuális ezzel foglalkoznunk.
KissPál Szabolcs és Andrádi Eszter alkotásai értelem és érzelem tengelyén hatnak. Itt bemutatott munkáikkal a szélesebb közönség eléréséhez kínálnak átjárást. A művészet formakincse és vizuális nyelvezete összekovácsolja az azonos területen élő különböző közösségeket.
A finomra hangolt munkákat két alkalommal diákok gondolták tovább múzeumpedagógiai foglalkozások keretében. Az itt született alkotások a fogadóteremben kaptak helyet.
Faludy Judit
Hivatkozások
1 Ludwig Wittgenstein (1889–1951) osztrák filozófus. Az idézet forrása: Logikai-filozófiai értekezés. Előszó – Akadémiai, Bp., 1963., 111. oldal; ford.: Márkus György.
2 Bányai Viktória – Komoróczy Szonja Ráhel: A vészkorszak zsidó áldozataira való emlékezés: a korai emlékművek héber terminológiája, 1945–1949.
3 Alison Oddey: Devising Theatre. A practical and theoretical handbook. Routledge, London, New York, 1994, 4. o. – idézi Trencsényi Katalin: Kézikönyv a „devised” színházról, Drámapedagógiai Magazin, 2001. 1. szám, 52–53. o.
4 Thomas Mann: József és testvérei; ford.: Urbán Eszter.
5 A mű első változatát 2005-ben mutatta be. A 2005 és 2010 között különböző földrajzi területeken gyűjtött szívhangokat Szívarchívum („Les Archives du Cœur”) címen Japán egy szigetén, a Benesse Art Site Naoshima, Teshima múzeumban állította ki végleges helyén | Christian Boltanski enregistre les battements de coeur à Londres | Christian Boltanski: Les Archives du Cœur | Interview: Christian Boltanski, exposition „Les archives du coeur” | Boltanski’s Archives du Coeur on Teshima
Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2023 novemberében, a budapesti 2B Galéria Efemer emlékezet – Alternatív történetmesélés a JPhoto Archívum képeivel című tárlatának apropóján; a 2023. november 14-i kiállításmegnyitó esszéváltozata | Kurátorok: Martincsák Kata és Menyhért Juci | Kiállító művészek: Andrádi Eszter, KissPál Szabolcs | Megtekinthető: 2023. december 15-éig