::: A Nyolcan című kiállítás elé
Megtisztelő lehetőség, hogy a mai kiállítást én nyithatom meg, de két vallomást előre kell bocsájtanom. Az első: a képzőművészet fészkében kakukktojásnak számítok, viszont általában lelkes, csodálkozó kakukká tudok válni. A második: ilyenkor a hallgatóság reménykedik, hogy nem Ádámmal és Évával indít a „kakukk”; sajnos én még ennél is messzebbről fogom kezdeni…
Ámulok, amikor egy kép előtt úgy érzem, az alkotó képzeletéhez kerülök közel, olyat látok, ami a kézzel fogható, reális világban nincs is, de a művész megteremtette és elém tette. Most az én képzeletem tágítja vagy szűkíti a gondolataim, érzéseim lehetőségeit.
Hajlamosak lennénk mi, Homo sapiensek, azt hinni, hogy evvel a funkcióval csak mi rendelkezünk. Kétségtelen, kulcsfontosságú emberi tulajdonság a képzelet. Hosszú evolúciós történet vezetett a kifejlődéséhez. Több egymástól független, különböző földrajzi területeken végzett archeológiai kutatás szerint mintegy 65 ezer évvel ezelőtt jelent meg az úgynevezett prefrontális szintézis. Ez az agy homloklebenyében zajló azon funkciókat jelenti, amelyek a gondolati felismerést, azok kombinációit és az újrarendezés folyamatát végzik. A folyamat akaratlagos és akaratlan lehet. Emlősök alvásvizsgálata bizonyítja, hogy akaratlan képzelet létezik az emberinél kevésbé fejlett agyban is, de az akaratlagos képzelet csak az emberben jelenik meg az agyfejlődés során.
Közbevetőleg, még megkülönböztetném a gondolati felismerést és a megismerést. A megismerésnek ellenőrizhetőnek kell lennie, van eleje, célja és vége. A gondolkodás, a képzelet a műalkotás alapja, nincs cél, az eredmény a gondolkodás megszakítása, maga a mű. A logikai érveléstől itt el kell válni. Yuval Noah Harari ezt a jelentős, ugrásszerű különbséget kognitív forradalomnak nevezi, ami nagyjából egybeesik a Homo sapiens nagy migrációjával, az Afrikából való kirajzással.
A prefrontális lebeny működése egyedi és változó. Talán jobban érthető a mondandóm, ha az egyik itt kiállító művész, Krajcsovics Éva naplójából idézek: „A festés-meditáció során felidézett ideák testet öltésének tárgyi bizonyítékai az itt látható képek. Mi az, amitől a vászon felülete átlényegül – amitől hirtelen a helyére kerül mindaz, ami egy perccel előtte még kétséges volt, és ott van előttem, és úgy tűnik, tőlem teljesen független valami: egy kép.”
Nyolc művész képeit láthatjuk a kiállításon. Ők nyolcan, érdekes módon, egy generáció tagjai, a legfiatalabb és a legidősebb között csupán 14 év a korkülönbség. Hasonló történelmi, társadalmi hatás érhette őket. Nem képeznek egy alkotócsoportot, de mégis sok közös van bennük. Nem ők a Nyolcak, de ők nyolcan sok mindenben hasonlóak, például most együtt jelennek meg egy kiállításon; 4 nő és 4 férfi.
Gyökereik, életútjuk különböző, de láthatatlan szálak mégis – itt és most – összefűzik őket. Nyolcból csak egy alkotó járt képzőművészeti egyetemre. Akkor hét amatőrrel állunk szemben? Szó sincs róla! Itt megint megállhatunk, és elgondolkodhatunk az emberi agy, a képzelet működéséről.
Vojnich Erzsébet mondta egy kiállítás megnyitójában: „Előbb-utóbb persze minden alkotó ember megtanulja, hogy nem sokra megy a tapasztalattal, mert minden egyes új munkánál mindent elölről kell kezdeni… Hogy mindig a nulláról indulunk. De a halálos utat, ahol valami csoda folytán a sok kenegetésből egyszer csak képpé formálódik a dolog, nos ezt nem lehet elkerülni. Itt nem segít a rutin, csak a magával szembeni kérlelhetetlen szigorúság.”
A nyolc művész mindegyike már fiatalon kezdett kötődni a képzőművészethez. Díszletfestés, kirakatrendezés, rajztanítás; Fiatal Művészek Stúdiója, Ferenczy István Képzőművészeti Kör, Fáklya Klub, Fischer Ernő-tanítvány; közgazdász, aki kiadói, szerkesztői, írói és művészetszervezői munkákat is ellát; szobrász, aki a Közép-európai Fényműhely alapítója is; más a Képírás online folyóiratot hozta létre. A közélet iránti érdeklődés, állásfoglalás mindannyiuk életútjában megjelenik. Nemcsak jótékonysági aukciókra (például a Heti betevő számára) felajánlott képek formájában, de olyan állásfoglalásokban is, amelyek nyíltak és igazságosságra törők. Kiállításaik hosszú listáit mindenki érdeklődésének megfelelően megnézheti.
Még egy elengedhetetlen gondolatot engedjenek meg: ők nyolcan szabad emberek.
T. Horváth Évát idézem: „Amikor festek, szabadnak érzem magam. Olyan szabadság ez, amely a repülésre emlékeztet, arra, hogy elemelkedve a földtől, más törvényszerűségek között létezem. Nincs bennem aggodalom a kudarc miatt, mert sikervágy sincs, a dolgok egymásból következnek, mintha tagjaim meghosszabbításai lennének. A világ többi része a szorongások tere, itt biztonságban érzem magam.”
Nagy klasszikusunk, drága Szűts Miklós mondta: „A szabadság a művész munkaeszköze.” A kiállítást megnyitva arra kérem önöket, tegyék szabaddá lelküket, gondolataikat, és tekintsenek bele a nyolc remek művész képzeletébe.
Cseuz Regina