::: Susanna Lakner kollázskötetéről
Egy tenyérnyi könyv. Az univerzum szimbóluma. Hideg zöld (malachit zöld, hegyi zöld, ásványzöld) címlapján mintha olyan azonosíthatatlan, foszlott, fehérrel tört, áttetsző árnyalak – szellemlény, angyal, távolodó madár – lebegne, mint Lakner Zsuzsa kedvenc Max Ernstjének 1921-ben készült A pubertás közeledik, avagy a Plejádok című kollázsán, és amelyről Zsuzsa kívánságára írtam képelemzést, egy időben e 22 színes kollázst tartalmazó kötet megjelenésével.
A kötést kiemelő részen különböző nyelvek betűtípusaiból szövegtöredékek: legfelül „tlakoznak“ – talán csatlakoznak, de hát az ázsiai töredékről még azt sem tudom, hogy kínai vagy japán; szóval inkább a lényeg: öt-hat féle írásjel, betű. S mint tudjuk, a betű – akárcsak a könyv, a szó – a titok, a misztérium birtoklása, a világegyetemről való tudás (a 22 képből mindössze három, amelyen nincs betű, írás; kettőn csak szám).
Nemcsak a XX. századi kollázsok képi tartozéka a betű, a szó (a kalligráfia szerepe a zen-buddhizmusban; az angyalok szövegei még a trecentóban is; szóbuborékok a kora keresztény művészetben és így tovább).
Alul hangsúlyosan: Artemisz műhely – a kiadó neve. Amúgy Artemisz Zeusz főisten lánya, Apollón ikertestvére, a szabad természeti életet jelképezi, a növény – és állatvilág istennője, aki nem ismeri a szerelmet. Ellentétben a boldog Vénusszal (Aphroditével), a női szépség és termékenység mindenkiben vágyat ébreszteni képes örökifjú istennőjével. Mars (Arész) amúgy a háborúk kegyetlen istene, Vénusszal közös gyermekeik: Amor és Harmónia.
A reneszánsz óta a festők kedvelt témája Vénusz és Mars szerelme (Botticelli, Caravaggio, Veronese, Rubens és még sokan mások). A mitológiai történetet Homérosztól (Krisztus előtt VIII. század), Ovidius Metamorfózisából (Krisztus után 166–189) ismerjük.
A kötet címe Venus-Mars, a szerző neve Susanna Lakner, és a cím Collages, fehéren vakít a mélyzöld címlapon. A fehér szín, a női princípium szűzi aspektusát jelenti. Persze élet és halál, szeretet és gyász. A többi szín hiánya vagy összessége.
A címadók között egy tompaarany pecsét, kör. A kör mindig az isteni, a szellemi, az abszolútum, az eredeti tökéletesség jelképe. Benne egy kissé nyitott olló: nyilván a kollázskészítők eszköze. Ez rendben is van, hiszen a teremtés eszköze, a születés kísérője – köldökzsinór olló, a Moirák/Párkák attribútuma: elvágja az élet fonalát. Amúgy ajtófélfára kiakasztva távol tartja a boszorkányokat.
Most nyissuk ki a könyvet: a szöveget Bernd Reichert írta, ki – mint a végén megtudjuk – egy évben, 1960-ban született Lakner Zsuzsával. Lakner Zsuzsa kitelepül Németországba, Bernd Reichert onnan menekül, de „a szürreális Belgium partjainál nem jutott tovább” (idézet a könyvből). Mivel ő megtette, én fel vagyok mentve a 22 kollázsról írás terhe alól.
Amúgy, ha csak a címlapról ennyit fecsegtem, mit gondolnak, mennyi ideig tartana, ha belekeverednék a 22 képből kikerekedő családtörténetbe? Vagy a női-férfi szerepek értelmezésébe? Vagy csak abba, miért meggyőződésem, hogy a kollázs az a módszer, ami a XX. századi modernitás igazi leleménye, a kor valódi nyelve – még akkor is, ha természetesen vannak is előzményei épp azokban a kultúrákban, amelyekre a zöld (a természet, a remény, a hit színe) könyv címlapján oldalt elrejtve, a szótöredékek révén vannak utalások.
S. Nagy Katalin