Időkapszula

::: Stuttgarti jegyzetek 3.


Ha reggel kávéval a kezemben kinézek az ablakon, a piros dzsekis nő – akit magamban Susan Sontagnak hívok – már a mezőn sétál a golden retrieverrel. Amikor a buszmegálló felé félúton találkozom vele, már a másik kutyással beszélgetnek portugálul. Minden nap ugyanannál a fánál. Az ebek nem cimborálnak, türelmesen üldögélve várják, hogy indulhassanak megint szaglászni.

A megállóban már ott áll a fülbevalós kopasz, aki évszaktól függetlenül mindig ugyanazokat a ruhadarabokat viseli: farmering, kigombolt túrakabát, sportcipő, hátizsák. Gondolom, évente egyszer frissít: mindenből vesz egy ugyanolyat.

Fehér Klára a férjével nagyjából velem egyszerre érkezik. Míg várakozunk, elmegy mellettünk a hegymászó. Derűs napokon mászócipő fityeg a hátizsákján. A fizikus a Max Planck Intézetbe masíroz. Kirándulónak álcázza magát. Hátizsákjában a túlélőfelszerelés helyett laptopot cipel. Az egyetemi docensnő szintén, de nála mindig van egy kicsi ásványvizes üveg is.

Stuttgart (Fotó: Lakner Zsuzsa)
Stuttgart (Fotó: Lakner Zsuzsa)

Bizonyos napokon ezzel a járattal viszi a fekete nő oviba 5 év körüli gyerekét. A tetőtől talpig rózsaszínbe öltözött kislány mindenkivel barátságosan elbeszélget. Óvodába mész? – kérdezte a napokban tőle Fehér Klára. Nem; dolgozni – válaszolta. Én már húszöt (sic) éves vagyok! – tette hozzá öntudatosan.

Nagyjából havonta egyszer vizespalackokkal teletömött műanyagzsákkal felszáll velünk a fekete sapkás, hogy a bevásárló központban visszaváltsa a flakonokat. A buszon már fent ül az aggódó arcú bajszos a nagyon öreg kutyával. Az állat türelmes megadással heverészik a négyes ülés közti placcon, aztán a tanácsháznál nagy nehezen feltápászkodik, és engedelmesen követi a gazdáját. Januárban a bajszos pár napig egyedül utazott – aggódtunk –, de legutóbb már újra vele volt a fekete bundás kutya is.

Bizonyos időközönként együtt buszozunk a bölcsisekkel is. Fegyelmezetten, kettesével szállnak fel a plázánál. Számomra egyenlőre kideríthetetlen okokból ha óvó nénikkel érkeznek, akkor a kocsi elejébe szállnak és kettesével helyezkednek el, ám ha a két felügyelő közül az egyik óvó bácsi, akkor a busz hátuljába kvártélyozzák be magukat mindannyian, s egymás szavába vágva csicsergik végig az utat.

Összeszokott csapat vagyunk. Van, amikor a fülbevalós kopasz nyomja meg a gombot a postánál, máskor én. Ugyanott szállunk le. Ő rohan a villamoshoz. Nekem már csak át kell sétálnom a hídon, amikor zöldre vált a lámpa.

Lakner Zsuzsa


Exkluzív elsőközlés
Készült 2015 februárjában, Stuttgartban

Comments

  1. snk says:

    Csak így tovább! SNK

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük