::: Útmutató T. Horváth Éva univerzumához
„A művészet nem a láthatót adja vissza,
hanem láthatóvá tesz.” (Paul Klee)
A tárlat, amelyhez ez a katalógus készült, T. Horváth Éva öt évtizedre visszanyúló munkásságából az elmúlt tíz évre koncentrál, egy-egy régebbi alkotás közbeiktatásával azonban felidézi az előző évtizedek stíluskorszakait is. Erős esszenciát kap a látogató egy semmihez sem hasonlítható pályafutásból, hiszen bátran állíthatjuk, hogy a művész egy teljesen új, elődök nélküli stílust teremtett. Maga alkotta vizuális univerzuma nem kategorizálható. Egyformán rokonságot éreznek vele festők, mai anyagokból dolgozó kollázsolók, szobrászok és textilesek.
Ő maga ma már csak talált anyagokból dolgozik. Alkotótereiben, lakásában a textiltekercsek, papírtapéták, térbe állított, lomtalanításokban fellelt fiókokba kreált enteriőrök folyamatos, többsávos ügyködésről tanúskodnak. Tevékenységének hajtóereje – vallja – „a nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis-szépségéről szeretnék valamit elmondani.” Alkotásainak alapja gyakran egyszerű vászon, talált hullámkarton, pizzás- vagy cipősdoboz. Ezekre ragasztott, gyűrött textil- és papírrétegek kerülnek. Új szerepben és összefüggésben hétköznapi tárgyak garmadái lépnek fel alkotásain. A harisnyanadrágtól kezdve a reklámújság kitépett lapjáig minden, ami ragasztható és kapcsozható. Mindegy, honnan származnak az anyagok, a feldolgozás folyamatában karakterük egy nagy közös, új ragyogásban oldódik fel. Az eredmény minden alkalommal szuverén módon összeállt, sajátos vizuális egység.
A materiális sokféleség dacára T. Horváth Éva munkáit visszafogott színvilág jellemzi. Barnák, lazúros fehérek, szolid kékek adják a látványt. Ha festéket használ, az többnyire por állagú, melyet kötőanyagba kever, de ez a mozzanat is csak a textúra meglevő karakterét kívánja erősíteni. A kezdet mindig a szokatlan, háttérként érintetlen felület: talált, magát üres vászonként felkínáló, eldobott, addigi feladatát betöltött anyag. Ez mutatja az utat, ad jeleket, szólítja meg a kereső alkotót. Nincs vázlat, amelynek szolgai követése adná az irányt – a formát művész és anyag párbeszéde alakítja. Utóbbi elveszti eredeti funkcióját, sajátosságai csak annyira lényegesek, amennyire az alkotói folyamat zavartalanságát szolgálják.
A kiválasztott összetevő határozza meg azt is, mi lesz a végeredmény. Lehet térben álló forma, önálló kép, vagy mindjárt egy egész sorozat. Vagy egy művészkönyv. Ezek a szét- és összevissza hajtogatható leporellók külön kategóriát alkotnak T. Horváth Éva művészetében. Sokszor nincs is címük, mégis úgy érezzük, csendes narrátor mesél hozzájuk történetet.
Elképesztő termékenység és már-már mániásnak nevezhető alkotókedv jellemzi Éva művészi tevékenységét. Semmi sem végleges, csak állapotok vannak, amikben az alkotások leledzenek. Ha ma kiállít és címmel ellát valamit, az sem jelenti azt, hogy legközelebb valóban azt látjuk, amit legutóbb. Minden mozgásban, fejlődésben van, a művész itt és most állapotát tükrözi. Logikusan gondolhatjuk, hogy amibe épp most bepillantunk, az az aktuális látlelet. Talán pályájának áttekintése hoz bennünket közelebb a kiállított anyag értelmezéséhez.
T. Horváth Éva festő nagybátyja, Wessel Zoltán hatására – aki megrendelésre előző századok képeit másolta – már gyerekkorában bátran rajzolt, festett. Ez a rokon vitte el a Magyar Nemzeti Galériába is, ahol Munkácsy Mihály virágcsendéletei hagyták benne a legmaradandóbb nyomot. Gyermekkori kreativitása saját elmesélése szerint nem is a csinálásban, hanem inkább a sokoldalú befogadásban bontakozott ki: rengeteget olvasott, zenét tanult, balettozott, környezetét dekorálta.
Rajztehetsége először a tanítóképzőre járva vált nyilvánvalóvá, ami miatt tanárai javasolták neki a Tanárképző Főiskola rajztanári szakát. Harmadik diplomáját a Képzőművészeti Főiskolán kapta meg, ahol Barcsay Jenő munkáinak hatására először geometrikus kompozíciókat festett, majd – szabadra eresztve fantáziáját – figurális és absztrakt szürreális képeket alkotott. Félelmek és szorongások manifesztálódnak a színekben tobzódó, bravúrosan megfestett arcokból, testekből. Mély spiritualitás és érzékenység sugárzik belőlük.
Fischer Ernő festőművész, aki a szegedi főiskolán már tanára volt, a nyolcvanas években a Fővárosi Pedagógus Képzőművész Stúdiót vezette. Útjaik Budapesten újra összekapcsolódtak. Ebben a kreatív csoportban ismerkedett meg Bíró Judittal, Csengery Bélával, Kölűs Judittal és Alföldi Lászlóval, akikkel Alföldi budaörsi műhelyében megalakították az „Öten” nevű alkotócsoportot, s együtt dolgoztak az ezt követő 10 évben. Mesterük és két társuk halála óta Budaörsi Műhely név alatt, hármasban – T. Horváth, Csengery és Alföldi – máig rendeznek közös kiállításokat.
T. Horváth Éva annak idején Fischer hatására átdolgozta szürreális képeit, írókával rajzos, légies elemeket épített a munkáiba. A műhelyben egy alkalommal diavetítővel felnagyítottak egy kis méretű Fischer-rajzot, s a vászonra vetített kép élménye lett a kiindulópontja egy új kísérleti fázisnak: megszülettek a lepedőképek. Ezeket a rajzzal, festéssel, földre terítve megmunkált elöregedett vásznakat szabadon, keret nélkül tervezte kiállítani. Az idő távlatából visszatekintve, valószínűleg innen datálható kilépése a hagyományos festészeti panelek közül.
Az anyagok előtérbe kerülésében és a térbe való kilépésben még egy esemény nyitott új perspektívákat. Kovács László festőművész 1997-ben Papír és kő címmel művésztelepet szervezett egy budaörsi papírfeldolgozó- és csomagolóanyag-üzem telephelyén, ahol a rendelkezésre álló anyagok – papír, papírpép, nyomtatásból származó hulladékok – korlátlanul felhasználhatóak voltak. Ez, valamint Kovács műveinek megismerése – aki akkoriban Antoni Tàpies és Jean Dubuffet hatása alatt bátran kísérletezett a legkülönfélébb anyagokkal – újabb lökést adott Évának egy új irány kidolgozásához.
A bevezetőben említett, elődök nélküli saját út ezen a ponton kezd körvonalazódni. A kilencvenes években T. Horváth Éva drasztikusan szakít a hagyományokhoz ragaszkodó, tradicionális festészeti normákkal, emancipálódik Fischer hatása alól, és elevez a plasztikus alkotás irányába. Többé nem keretez be és nem rak üveg alá semmit. A fentiekből is látható, hogy mai jól felismerhető, csak rá jellemző stílusa milyen szuverén módon tört utat magának. Nem másolt, nem követett vakon senkit, fittyet hányt az irányzatokra, saját ritmusában próbált ki és fejlesztett tovább innovatív módszereket, tette magáévá a tanult és a megtapasztalt dolgokat. Munkái tervezés nélkül, belső indíttatásra, mégis gyakran külső hatásra keletkeznek. Anyagok, textúrák, faktúrák, színek, vizuális ingerek késztetik alkotásra.
Női alkotóval van dolgunk, ez a tény azonban teljességgel lényegtelen munkássága áttekintésekor. Ritkaság az ilyesmi. El Kazovszkij, a magyar képzőművészet egyik legpregnánsabb figurája mondta egyszer, hogy a művészetnek nincs neme. Az ő életműve Virginia Woolf Orlandójának metamorfózisából kibújva teremtette meg a kategóriát, amibe T. Horváth Éva művészete is sorolható. Az alkotás mint az élet értelme és tartalma. Lényege a világ megismerése, leképezése. Minél hosszabb ideig gyakoroljuk ezt a tevékenységet, annál nagyobb az esélye, hogy megtaláljuk a saját hangunkat, olvasatunkat, nyelvünket, magyarázatunkat a dolgokra. Kutatás, kísérletezés, felfedezés, evidenciának hitt tények újragondolása, a nemi klisék legkisebb jele nélkül.
„T. Horváth képei, akárcsak az ikonok, egyfajta rugalmas feljegyzések a természetfölötti tényekről” – írja róla Dominika Kowalewska a varsói ArtEx kiállítás katalógusában 2004-ben. „Számára a kreatív folyamat sokkal több, mint esztétikai formák anyagi létrehozása. Lelket ad nekik… Munkáinak stílusában, az ecset energikus mozgásában, a diffúz színes foltokban és a forma látszólagos rendetlenségében érezhető az alkotás iránti öröm, a korlátlan fantáziát felszabadító aktus.”
A besorolhatatlan életmű, az alkotások felfoghatatlan sűrűsége, sokszínűsége áldás és átok is egyben. A kétezres évek elején sorra nyílnak olyan kiállítások a műveiből, amelyek főleg a kisebb méretű alkotásokat és a rajzi munkákat helyezik előtérbe. Aki ezeket látja, grafikusként könyveli el. Aki a tárgykollázsokkal, nagy méretű paravánokkal szembesül, vagy művészkönyveit látja, hátrahőköl a dúsan használt anyagok zavarba ejtő kavalkádján. A Magyar Festők Társasága által fémjelezett tárlatokon kilóg a klasszikus festészet kategóriájából. Szerény, visszahúzódó személyisége sikeresen leplezi a tényt, hogy nem egy alkotót inspirált és inspirál ma is előítéletektől mentes művészi hozzáállása.
Mostani kiállításán egy letisztult visszapillantás tanúi lehetünk. A jelent látjuk, az elmúlt (új gondolati komplexumok hatása alatt töltött) tíz év termését, rövid, kaleidoszkópszerű visszatekintéssel a pályafutás markáns múltbeli csomópontjaira. Alföldi László – akivel T. Horváth Éva igazi egyenrangú, kölcsönösen inspiráló és gyümölcsöző kapcsolatban él, és aki évtizedek óta kreatív társa a művésznek – 2015-ben tárgyiasult anyagképeknek nevezte el azokat a munkákat, amelyekre a jelen tárlat is épül. Ehhez a formához folyamatosan új prezentációs megoldásokat is keresnek. Alföldi, aki e kiállítás létrehozásakor a gyakorlati teendőket is vállalta, ezúttal vakrámára rögzítette a képeket. Az ehhez alkalmazott szögeket és kapcsokat pedig, váratlan kanyarral, tartalmi részévé tették a munkáknak. Ez a merész lépés újabb bizonyítéka T. Horváth Éva végtelenül nyitott látásmódjának.
Ezzel a kiállítással egy szép alkotói ív aktuális pontja tárul elénk. Egy harmonikus formájú hegy, amelynek belsejében tovább dolgozik a magma. E láthatatlan forrongásban és a komótosan felszínre törő, megszilárdult anyagban rejlik T. Horváth Éva művészetének ereje.
Lakner Zsuzsa