Táguló univerzum

::: Woody Allen köszöntése


Stílust alkotott – méltatunk egy sikeres művészt, ami már önmagában is szép elismerés. Mekkora teljesítmény azonban egy önálló univerzumot létrehozni? Méghozzá egy tágulót, mely Brooklynból és Manhattanből kilépve időközben Londont, Barcelonát és Párizst is elérte.

Negyvenhat éve készít filmeket, az utóbbi évtizedekben megbízhatóan minden évben egyet. Amint megjelenik a főcím, fülig ér a szánk, régi ismerősként köszöntjük a felcsendülő vidám New Orleans jazzt, a stáblista ismerős betűtípusát, és izgalommal várjuk az újabb betekintést a Woody-galaxisba. Ami Chaplinnél a csavargó visszatérő figurája, az Woody Allennél ugyan különböző szerepekben tűnik fel, Alvy Singer, Isaac Davis, Danny Rose és a többiek mégis ugyanannak az archetipikus nagyvárosi, kordnadrágos, fekete szarukeretes szemüvegű karakternek különböző entitásai.

A szellemes, kifinomult dialógusok és intelligens humor nagymesterének hősei szakadatlanul próbálják megfejteni az élet értelmét, melyet többnyire a párkapcsolatok kibogozhatatlan labirintusában sejtenek, de nemigen találják. Filmjeit a felszínen könnyedén pergő, vicces párbeszédek által szinte észrevétlenül becsempészett filozófiai, pszichológiai, történelmi rétegek teszik egyedülálló élvezetté.

Saját bevallása szerint főleg azért dolgozik megállás nélkül, hogy elterelje figyelmét a halál közeledtéről, melynek vehemens ellenzője. Nem mintha félne tőle, de nem akar ott lenni, amikor megérkezik. Inkább a saját apartmanjában szeretne tovább élni, nem a nézők emlékezetében. A túlvilágban sem hisz, de a biztonság kedvéért visz majd magával egy váltás fehérneműt, nehogy meglepetés érje.

Elgondolni is szörnyű, mihez kezdenénk nélküle…

Hoffmann Tamás


 Átvett újraközlés | Forrás: Susannicon
Megjelent 2010. december elsején, Woody Allen 75. születésnapján

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük